A tükörjáró

 Tartós tejet már ne vegyél, hosszú könyvbe már ne kezdjél – szoktuk viccesen mondani, ha valaki nincs jó bőrben. Két éve személyesen is átéltem, milyen kegyetlen ez a képletes mondás. Milyen az, ha valaki úgy távozik közülünk, hogy ott van mellette egy vastag regény, melyben örökre ott maradt a könyvjelző a 329. oldalon. 

Ahogy az igazán fontos dolgokban az életemben, nekem az anyósommal is hatalmas szerencsém volt. Nagyon jó kapcsolatunk volt az első perctől fogva, pedig keresve sem találhattam volna nálam különbözőbb embert. De két dolog összekötött minket: családunk ugyanazon férfitagjait szerettük, és mindketten imádtunk olvasni. Minden találkozásunkra vittem egy nagy adag könyvet, melyekről utána sokat beszélgettünk. Így volt ez két éve karácsonykor is. Tudtam, hogy Christelle Dabos A tél jegyesei című könyve neki is tetszeni fog, hiszen szereti az ennyire jól felépített fantáziavilágokat, az olyan kissé esetlen, de nagyon szimpatikus és szeretni való hősnőket, mint Ophélie, akinek a sálja mozgása és a szemüvege színe követi a hangulatát. Tudtam, hogy nem akad fent azon, ha valaki a tükrökön keresztül tud közlekedni és ha van egy olyan szuperképessége is, hogyha hozzáér egy tárgyhoz, látja annak múltját. Biztos voltam benne, hogy nem gond, hogy egy olyan ifjúsági könyvet viszek neki, amely Franciaország legjobb regénye lett 2016-ban ebben a kategóriában, mert annak, aki nyitottan nézi a világot, belefér egy kis varázslat is. Aztán már nem tudtuk megbeszélni, hogy milyen nehéz lehetett Ophélie-nek elfogadni, hogy egy előre megszervezett esküvő miatt el kell hagynia nemzetségét, az Animistákat és a távoli és hideg Sarkra kell kötöznie egy ismeretlen férjjelölt miatt. És már nem volt időnk arról sem beszélni, hogy melyik a kedvenc mellékszereplőnk, és hogy a Sarkon levő nemzetségek közötti diplomáciai és mindenféle más kavarások valahogy gyanúsan hasonlítanak napjaink társadalmára. Mára már elfogadtam, hogy nincs annál szebb és kegyesebb halál, hogy egy szempillantás alatt távozol ebből a világból, ahol ott van melletted még egy jó könyv is - de ő még mindig nagyon hiányzik. Időközben megjelent a sorozat második, harmadik, sőt most már a negyedik része is, és mivel én már nem tudom vinni hozzá ezeket a köteteket, csak abban bízom, hogy a túlvilágon van egy jó nagy könyvtárszoba, ahol a könyvmolyok kedvükre olvashatnak a világ végezetéig.

A Konyhai Messiás

 Tavaly októberben voltam Dragomán György felolvasó estjén, és az első kérdés a résztvevőktől az volt, hogy mikor jelenik már meg a várva várt szakácskönyve. A szerző akkor azt mondta, hogy egy év múlva szerinte már kapható lesz, és valóban így történt, idén a könyvesboltok év végi sikerlistáján előkelő helyen szerepel a Főzőskönyv. Mert itt nemcsak recepteket olvashatunk néhány novellával vagy regényrészlettel elegyítve, hanem ez a könyv a megtestesült életöröm. Mert csak az tud ilyen boldogan élni, aki ennyire szereti az ízeket, akinek boldogságot okoz egy falat eper, a zabkása, a sós citrom vagy a „fuszulykaleves”. A hagyományos „végy két tojást” jellegű receptek helyett történeteket kapunk utazásokról, olyan családi eseményekről, melyek ismerősek nekünk is, hiába éltünk máshol és máskor. Otthonos ez a könyv, szeretetreméltó és az is Dragomán rajongó lesz, aki eddig még nem volt.(Én az első Mozgó Világban megjelent novellája óta az vagyok, bizonyíték itt vagy itt.)  „Kevés olyan jó dolog van a világon, mint leülni egy púpozott nagy tál aranyszínűre sült, porcukorral megszórt szalagos fánk elé. A legjobb az, amikor a fánkok még langyosak, de már lecsöpögött róluk az olaj, a bőrük ropogó, a belsejük foszlós és puha, de ezt persze nem tudjuk: csak sejtjük, csak reméljük. … Az asztalon természetesen a legropogósabb, legszebb ünnepi damasztabrosz. Rajta a kis porcelántálkában házi baracklekvár, a lekvárban a dédnagymamánktól ránk maradt utolsó ezüst kiskanál, amit szigorúan csak ilyen alkalmakra veszünk elő. Vagyis nem mi vesszük elő, hanem anyánk szúrta bele a lekvárba, mert hát a fánkot sem mi sütöttük, anyánk sütötte. Igazából nem is annyira nekünk, mint a gyerekeinknek, vagyis az unokáinak, merthogy a fánksütés a mi családunkban a nagymamák dicsőséges reszortja. Anyánk is akkor kezdte igazán haladó vagy szuperhaladó szinten művelni, amikor nagymama lett, és a mi nagy fánksütési-segédkezési-emlékeink is a nagymamáinkhoz kapcsolódnak. Erről majd még később, most térjünk szépen vissza a fánkos tál elé. Ja persze, a tál maga se akármilyen, ez egy hatalmas nagy porcelántál, egykori huszonnégy személyes készlet utolsó darabja, ez van csak meg, és az a másik kicsi, amelyikben a lekvár van. A társaikat szétzúzta a történelem, az idő, a balszerencse, no meg talán a felmenőink haragja.” A Főzőskönyvvel kapcsolatban az egy nagyon komoly kérdés, hogy hol legyen a helye. Mert olyan szépirodalmi értékekkel bír, hogy a nappali könyvespolcán kellene laknia, de a rendes szakácskönyvek a konyhában vannak, és azoknál nem bánjuk, hogy egyre több folt, morzsa és paca kerül rájuk. Így lesz ez nálam is. Már látom magam, ahogy egy pohárral kitámasztva áll a könyv a konyhapulton, és miközben várom, hogy piruljon a hagyma vagy rotyogjon a leves, elkezdem olvasni és csak a rutin szakít el a lapoktól. Ennél jobb karácsonyi ajándék idén nem érkezhetett volna, személy szerint én tényleg annyira vártam, mint a Messiást.

Forrás: Életképek IX.19, 2019. X. 17.

Szúrás a teknősbéka páncélja alá

 Huszonévesként két meghatározó élményem volt a homoszexualitás témájával kapcsolatban: az egyik Szilágyi Gyula Melegfront című könyvének könyvfesztiválos bemutatójához kötődik. Ifjú marketingesként a könyv kiadójában dolgoztam, és én feladatom volt Lady Dömpert kísérgetni, aki a beszélgetés után a műsort adta (felejthetetlen volt). Maga a könyv is nagyon érdekes - mai napig aktuális, ajánlom mindenkinek -, és őszintén megdöbbentett az egyik interjúalany, aki elmesélte a helyszínen, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában milyen kegyetlen helyzetben voltak azok a homoszexuálisok, akikről ez kiderült. A másik történet egy novella volt, melyet valamelyik irodalmi lapban olvastam, nem emlékeztem sem a szerzőre, sem a címre, de részletesen megmaradt a történet, amelyben két gimnazista fiú szereti egymást, de küzdenek a beismeréssel, a társadalmi megítéléssel, az elfogadással. Mikor nyáron megvettem Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című kötetét, az első novella az Angolkeringő volt – és rögtön felismertem Dénest és Lajost. (Azóta már azt is tudom, hogy a 2000 folyóiratban olvastam.) Nádasdy írásait nagyon kedvelem, legyen szó műfordításról, versekről, újságcikkekről vagy tankönyvekről. Nyilatkozatai alapján egy nagyon értelmes, érzékeny és jó humorú ember jelenik meg, és ugyanez jellemző az írásaira. Nem titkolta, hogy meleg, de nekem ez hozzá sem adott és el sem vett irodalmi munkásságához – mint ahogy ennek nem is kellene témának lenni. A szakállas Neptun mégis ezt választotta központi témájának: férfiszerelmek javarészt a szocializmus ideje alatt, a hozzá kapcsolódó érzelmekkel, félelmekkel és néha boldogsággal. A szerelem sokszor fájdalmas, de a kötet szereplői mintha ólomcipőben indulnának maratont futni, sokkal-sokkal nehezebb helyzetben vannak. A vidéki barátok, akiknél ez egyik szülőpár mintha várná, hogy színt valljon a gyerekük, de végül ők is részt vesznek az elhallgatási színjátékban. A tanító és a fogorvos, akik a társadalmi osztálykülönbségük miatt sem tudják feltétel nélkül szeretni egymást, vagy az Olaszországig futó szerelmes, aki kiakad, amikor rájön, hogy valószínűleg egy családos emberbe habarodott bele. Ebben a kötetben a Trevi-kútban nem Anita Ekberg fürdik a Trevi-kútban, hanem három meleg férfi: egy magyar egy japánnal és egy spanyollal, akiket egy amerikai fotózik. „A páncél, az a rohadt páncél, gondolta keserűen. Amit Patsynek magyarázott. Hogy aki melegként nő fel, páncélt kell növesszen maga köré: az védi, mint a teknősbékát, de be is zárja, visszatartja a könnyelmű feltárulkozástól. Azt már nem mondta Patsynek, hogy ha egy szúrás betalál a páncél alá, a teknősbékának vége. Hát most betalált. Feltárulkozott. Látványosan, mint aki a trambulinról pisál a medencébe. (Vár a századosom) Nádasdy minden írásának örülök, csak azt sajnálom, hogy a 21. században a homoszexualitás még mindig téma, és sokaknál esélye sincs az elfogadásnak.

(Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun; Magvető, 2020; 3299 Ft)

 

Szerelem fedő alatt

 

A mesék sokszor fejeződnek be úgy, hogy „ásó, kapa, nagyharang, boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Szilasi László legutóbbi regénye, a Kései házasság egy teljesen más szituációt önt regény formába. Ilma és Gerenda 1964-ben találkoztak először, innen kezdve életük szorosan egymásba fonódik, kapcsolatuk minden gyönyörűségével és hullámvölgyével együtt. Ilma szemszögéből követjük a több mint fél évszázadon keresztül futó eseményeket, fejezetenként egy évet bemutatva. A szerelmi történet mellett a kortörténet és a társadalomrajz is ugyanennyire fontos a regényben, a pillanatnyi helyzetképek mellett a folyamatos változás is nyomon követhető. Én kifejezetten szerettem azokat az egymondatos utalásokat, melyek annak az évnek a legjellemzőbb eseményét, történetét mutatták be. Sokkal jobban el tudtam helyezni, hogy éppen mi történt Ilmával vagy szeretőjével, Gavenda Péterrel. „A cserépkályhából áradt a meleg. A rádióból Chopen szólt, a füles fotelek mellett kicsi bögrékben hűlt a forralt bor, a beszédtémák pedig idilliek voltak: régi idők, gyermekek és nagyszülők, elveszett földbirtokok. Ilma úgy gondolta, most már ez lesz az élete. Szegénységtől fogant üres béke, talán még szép is. De aztán amnesztiát kapott, akár Mindszenty bíboros, aki oly sok év után 1971 tavaszán nagy titokban elhagyhatta végre az Amerikai Egyesült Államok budapesti követségét, kivetették a rideg világba megint.” A regénybeli események alapján magyarázatot kaphatunk arra, hogy ennek a párnak az élete miért alakult így, egy nem hivatalos, bár a környezet által elfogadott kapcsolatban, de bennem mégis ott motoszkált végig a kérdés, hogy mennyi számítanak a saját döntések és mennyire lehet úgy érezni, mintha eleve elrendelve lenne egy ilyen kapcsolat. Szilasi László érzékenyen formálja és mutatja be a szereplőket, ez a finom gondolkodás és elképesztően nagyfokú empátia jellemző volt eddigi írásaira is, például az Amíg másokkal voltunk kisregényeire, vagy az én örök kedvencemre, a Harmadik hídra. A szereplők megformálása mellett a regény hangulata ejtett rabul: volt, ahol melankolikus, máshol határozottabb, de végig magával ragadó. Ilma és Gerenda kapcsolata nem hasonlít Philemon és Baucis szerelmére, de akkor is – vagy éppen ezért – jó volt elolvasni, utána pedig gondolkozhatunk arról, hogy mi hogyan döntöttünk volna a helyükben.

(Szilasi László: Kései házasság; Magvető, 2020; 3299 Ft)

Az eltűnt daemon nyomában

 

Nem először teszi ezt meg velem Sir Philip. Bevon egy történetben, melynek az utolsó mondatat a „folytatása következik”.

Mielőtt írok A titkos birodalomról (A Por könyve második része), egy kis segítség azoknak, akik (még) nem ismerik ezt a sorozatot. Az eredeti hármas Az Úr Sötét Anyagai címen futott, első része Az arany iránytű, majd A titokzatos kés és végül A borostyán látcső volt sokáig az utolsó. Bár azt hittük, sose találkozunk többet Lyrával, két évtizeddel később Pullman megírta, hogy került a kislány Oxfordba A Por könyve sorozat első részében, melynek címe a La Belle Sauvage, majd idén megjelent A titkos birodalomban a főhős, Lyra már egyetemre jár, és innen követjük hirtelen felborult életét. Eltávolodik daemonjától, Pantól (ebben a világban mindenkinek van egy állat formájú lelki társa, aki tulajdonképpen saját maga egy kis külön testben), de a környezetében levő politikai hatalom is egyre jobban befolyásolni akarja a világ legapróbb szegletét is, és ez hatással van Lyrára is.

„Az értelem juttatta ebbe az állapotba. A logikát emelte minden más képesség fölé. Az eredmény: a legmélyebb boldogtalanság, amit életében érzett.”

Lyra utazásra indul, bár igazából hívhatjuk ezt menekülésnek is – menti a saját életét, és közben nyomozni kezd az őt elhagyó Pan után. A történet másik szálán Malcolm Polstead professzort követhetjük, akivel a Belle Sauvage-ban találkoztunk – ő mentette meg a kisbaba Lyrát, és az elmúlt években is a közelében maradt. Tanította, segített neki mindenben és közben még saját maga előtt is próbálta eltitkolni a lány iránt érzett szerelmét. Pan is utazik, mindannyian egy irányban mennek, és mindenki próbálja legyőzni a viszontagságokat. A legizgalmasabb résznél pedig jön a „folytatása következik” zárómondat.

Philip Pullmant sokan tartják ifjúsági írónak, de szerintem a láthatatlan világokra nyitott felnőtteknek is hatalmas olvasási élményt okozhat. Bármikor szívesen olvasom a műveit, ennek két okát emelném ki. Az egyik az a tökéletes történetszerkesztés és a fantáziavilág, amelyben olyan szereplők vannak, akiket szerethetünk vagy gyűlölhetünk, de mégsem egysíkúak, hanem nagyon emberiek. A másik, hogy minden könyvében úgy reflektál a mindennapok társadalmi, politikai és gazdasági problémáira, hogy egy fiatalabb olvasónak nem tolakodó, de aki követi a világ eseményeit, rögtön felismeri utalásait a menekültekre, a nők megalázott helyzetére vagy akár a politika egyre több helyre benyomuló hatalmára.

Szóval miután a könyv utolsó lapjához értem, megint jött az ismerős érzés, ami az Úr Sötét Anyagai trilógiánál is. Ott megoldottam úgy, hogy elolvastam az angolul már megjelent második és harmadik köteteket, most viszont még várnom kell és csak számolom a napokat, hogy kiadják a Por könyvei közül az utolsó, harmadik részt.

 (Philip Pullman: A Por könyve 2. - A titkos birodalom; 2020, 4690 Ft)

„Roncsok csapdája”

 

Amikor Pető Péter legújabb könyvének műfaján gondolkoztam, nem a szokásos irodalmi meghatározás villant be, hanem hogy ez a hiány regénye. Hiányzik a boldogság, az idill, a stabilitás, a nyílt, családon belüli kommunikáció. A #halálka mégis letehetetlen, egyedi, izgalmas és torokszorító. A Leshatár, a szerző előző regénye után újra kapunk egy látleletet a mindennapjainkról.

Visszatérve a műfaji kérdésre, olvashatjuk kortárs regényként, vagy mint pszichológiai írás, mely a transzgenerációs szemléletre hoz példát, lehetne szociográfia, mely keresztül-kasul bejárja az országot és bemutatja a különböző társadalmi rétegeket, és akkor az egy kivételével fiktív, a fejezetet elején levő és annak témájához kapcsolódó tökéletes stílusparódiáknak beillő ál-újságcikkekről még nem is beszéltünk. Csupa tartalmi és formai remek, tökéletesen hozzák a propagandagyárak, a bulvár legalja vagy éppen egy oknyomozó cikk minden elemét, közben kikacsintva az olvasóra, hogy ismerjük őket, tudjuk, hogy ki hogyan ír.

A történet szerint egy időben lesz öngyilkos egy sikeres üzletember és egy vidéki, lecsúszott munkanélküli. Az újságíró pedig a két hír alapján gyanút fog és nyomozásba kezd. A mozaikszerűen összerakott történet minden fejezetben más szereplő szemszögéből ismerteti az eseményeket, néha komoly figyelem szükséges, hogy beazonosítsuk, ki beszél éppen, de pont ez a technika segít abba, hogy egészébe lássuk az igazságot. Az igazságot, melynek ezer arca van és ez az ezer arc együtt mutatja meg, hogy miért lett ez a két férfi, pont ez a két férfi szinte egy időben öngyilkos. Megszólalnak a szülők, gyerekek, munkatársak, feleségek, férjek, és lassanként kirajzolódik előttünk a történet. Arányaiban kevesebbet mosolygunk (bár, ha igen, azok igazán jó viccek) és többet szorongunk, mert sajnos ez a regény leképezi a körülöttünk levő történéseket.

Mintha Hunor és Magor vérével együtt a boldogtalanságra való hajlamot is örökölnénk évszázadok, évezredek óta. Mintha elátkozott lenne a Kárpát-medence, hogy Borsodtól Sopronig csupa meggyötört állampolgár van itt. Olvasás közben többször éreztem szomorúságot, dühöt és elkeseredést, hogy tényleg ez a mai Magyarország? Elkeserítő, hogy mindenki hozza magával a kisebb nagyobb lelki defektusokat. Különösen érdekes az apák által mutatott példa: alkoholizmus, öngyilkosság, abúzus - és ez nem életkor kérdése, mert ugyanaz az önpusztítás van a Ratkó-korszak gyermekeiben, mint az X, Y és Z generáció tagjaiban. Visszük tovább ezeket a mintákat, ha akarjuk, ha nem.

„Ám emberfeletti erőfeszítéssel sem lehet megmenteni azt, aki nem akarja.”

Szokásomtól eltérően nem tudtam folyamatosan olvasni a #halálkát, olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy az utolsó fejezetek előtt szünetet kellett tartanom. Jól is tettem, mert ennyire erős befejezése kevés alkotásnak van. Kíváncsi vagyok, Pető Péter miről ír könyvet legközelebb. Addig meg olvasom a 24.hu-n a cikkeit.

A felejtés és az emlékezés regénye

 A családi és baráti körömben legendás a memóriám, sokszor viccelődünk azon, hogy simán emlékszem 20-30 évvel ezelőtti eseményekre, hogy kin milyen ruha volt, hol voltunk, mit ettünk. Mostanában inkább átoknak érzem ezt, mint előnynek, de mindenesetre ez a szempont miatt még különlegesebb volt Kazuo Ishiguro Az eltemetett óriás című regényét olvasni. Akkor vettem meg a könyvet, amikor a szerző Nobel-díjat kapott, mert azt hittem, hogy nem ismerek tőle semmit, de aztán rájöttem, hogy a Napok romjai című filmet láttam és az is az ő könyve alapján készült. Mindenféle előzetes ismeret és elvárás nélkül kezdtem olvasni Az eltemetett óriást, és ez sokat segített abban, hogy csodálatos élményben volt részem. A történet a messze távolban játszódik térben és időben is. Arthur király már meghalt, birodalmának maradványain kisebb falvakban élnek az emberek, mint ahogy egy nagy mocsár szélén, egy hegybe vájt járatrendszer egyik kamrácskájában egy idős briton pár, Beatrice és Axl. Mindennapjaik hasonló változatlanságban telnek, kissé kívülálló módon részesei a közösségnek, teljesítik a rájuk osztott feladatokat, de gyertya nem jár nekik, így sötétedés után semmit nem tudnak csinálni a lakhelyükön. A jelenben éltek, mert a múltjukra egészen egyszerűen nem emlékeztek. 

„Mert ez a közösség nagyon ritkán hozta szóba a múltat. De nem azért, mert furamód tabu lett volna – inkább arról van szó, hogy a múltjuk ködbe veszett, legalább olyan sűrű ködbe, mint ami odakint gomolygott a mocsarak felett. Ebben a közösségben az embereknek egyszerűen nem jutott eszükbe a múlt – nem gondoltak rá, még az alig eltűnt közelmúltra sem.” 

Egy váratlan találkozás hatására viszont visszatér néhány emlékük, és akármilyen rossz fizikai állapotban vannak, főleg a feleség, elindulnak, hogy felkeressék rég nem látott fiúkat. Az utazás során többször keresztezik egymás útját (majd csapattá válnak) az erős Harcossal és egy fiatal fiúval, Edwinnel, akit elraboltak az ogrék és a rajta levő harapás miatt halálra akarta ítélni a szász közösség, ahol lakott. A negyedik állandó szereplő a Lovag, aki sok dicső tettet hajtott végre még Arthur mellett, de most már csak a végső feladatát akarja bevégezni. Az utazás során egyre-másra tőrnek elő az emlékeik, és lassanként rájönnek, hogy egy olyan sorsszerű feladatot kell végrehajtaniuk, mely hatalmas erőt kíván mindannyiuktól. Varázslatos olvasmány – a szó minden értelmében. Sárkány és ogre ugyanúgy szereplő, mint az emberek, és számos régi legenda is előkerül. De varázslatos a stílusa miatt is. El nem tudom képzelni, hogyan lehet egy ennyire lassú regény mégis ilyen izgalmas. Mesteriek a nézőpontváltások mind a szereplők között, és az idősíkok váltakozása is tökéletes, remek arányérzékkel adagolja az író az információkat, melytől kerek egésszé válik a történet. Az eltemetett óriás az élet és a halál, a felejtés és az emlékezés, a szeretet és a gyűlölet regénye, mely tiszteleg minden élő és minden már elhunyt előtt. 

„Némelyikünknek gyönyörű műemlék jut, ami az élőket mindig emlékezteti majd, miféle gonoszság áldozatai nyugszanak ott alant, másoknak egyszerű, nyers fakereszt, vagy csak jelzőkövek – és vannak, akiknek egykori léte örökre rejtve marad a múlt elsötétült zugaiban. De minden esetben mindannyian az ősidőktől vonuló menet tagjai vagyunk.”

 

Az „agyas” e-könyv

 Személyes élményem fűződik Cservenyák Tamás előző, Eredményesen és boldogan című e-könyvéhez – ugyanis ez volt az első olyan könyvajánlóm, amellyel megmutattam a nagyobb nyilvánosságnak a blogomat, amit akkor már három éve írogattam mindenféle publicitás nélkül. A „kakasos” e-könyv elolvasása olyan hatással volt rám, hogy nyilvánossá tettem és azóta is többé-kevésbé rendszeresen ajánlok olvasnivalót a barátaimnak és egyre növekvő számú idegennek is. Remélem, hogy a napra pontosan három évvel ezelőtt megjelent - és a mai napig legolvasottabb – ajánlómhoz hasonlóan Az emberi lények tanítása is sokakhoz eljut (a könyv is, az ajánló is). :-)

A legfrissebb e-könyv központi témája a tanítás és a tanulás- bocsánat az "agyas" becenévért, de a témája és a zseniális könyvborító miatt is ez jutott az eszembe. Hasonlóan a Cservenyák Univerzum bármely kötetéhez, most is számíthatunk pontos szakmai háttérre, megalapozott elméletekre és idézetekre, személyes élményekre és szabadszájú stílusra. Bár betekintést nyerünk a tanulási folyamat legdurvább biológiai alapjaiba, annyira érthetően írja le a szerző ezeket is, hogy nem okoz gondot a gondolatmenet követése, akkor sem, ha utoljára a középiskolában hallottunk a neuronokról. A legélvezetesebb részek – legalább is nekem - a saját életből vett példák ismertetése volt, de jó volt olyanokról is olvasni (igazából tanulni), mint a fókuszált vagy diffúz tanulás, hogy miért kell átgondolt koncepció a tanításhoz és a tanárok is szükségesek a rendszerben, hiába érhető el hatalmas mennyiségű tudásanyag az interneten, mert ők a tudáskurátorok. Külön fejezet taglalja az osztályozást és az értékelést (illetve ennek jelenlegi formájában a feleslegességét), hogy miért fontos a mozgás mindennapi életünkben és ennek mi köze van az önkontrollhoz. A tíz fejezet elolvasása után széles perspektívában tárul elénk, hogy hogyan lenne jó tanulnunk gyerekként és felnőttként is, a legutolsó oldalakon „Az emberi lényeket tanító emberi lények tízparancsolata” egy olyan tömör összegzés, amelyet tényleg mindenkinek meg kellene tanulnia, akármelyik oldalán is áll az oktatásnak.

„Öröm és elégedettség kíséri a kompetenciaélményt, melynek következtében haraphatóan épül az önbizalom.

Akkor miért panaszkodnak oly sokan arra, hogy évről évre egyre nehezebb rávenni a felcseperedő gyerekeket a tanulásra? Miért tartják távol magukat a felnőttek a végzettségük megszerzése után a további képzésektől? Miért válik az emberek többsége esetében üres szlogenné az élethosszig tartó tanulás? Attól tartok, hogy leginkább azért, mert a tanulás természetes, örömteli élményét módszeresen elbassza a tanítás gyötrelmes, keserves és halálra untató gyakorlata. Természetesen vannak kivételek: nagyszerű és elhivatott pedagógusok, trénerek, mentorok, szervezeti vezetők és edzők. Sajnos azonban ők tűnnek a törpe kisebbségnek.”

Amikor először hallottam meg ennek az e-könyvnek a címét, rögtön az jutott eszembe, hogy az „emberi lényeg tanítása” – és tényleg az. Már csak rajtunk múlik, hogy mennyit profitálunk belőle, ha már készen kapjuk a bölcsek kövéhez nagyon hasonlító tudástárat.

Cservenyák Tamás: Az emberi lények tanítása, ingyenesen letölthető erről a linkről

Furcsaszerelem

Amikor a múlt század végén megszereztem a diplomám, amikor kezdett változni a felsőoktatás. Én még voltam olyan szerencsés, hogy nem az egyedi kreditgyűjtésről szóltak a mindennapjaink, hanem ugyanazokkal a csoporttársakkal ültünk végig minden előadást és szemináriumot, majd utána együtt mentünk a szabadidőnket hasznosan eltölteni (khm…) meg együtt tanultunk (de tényleg!). Miután éveket töltöttünk együtt, elég jól megismertük egymást. Világos Kláriról már akkor azt gondoltam, hogy több különböző területen is nagyon tehetséges, rajzolt, fotózott és a kreatív írás sem állt távol tőle. Így nem lepődtem meg, amikor azt hallottam, hogy a közelmúltban könyvet írt. A Strangelove egy kamaszoknak/fiataloknak szóló regénytrilógia első kötete, főszereplője Veronika, aki szülei válása után édesanyjával elköltözik addigi házukból és ezért iskolát is vált. Az új helyen is nehezen találja meg a helyét a zárkózott lány, de a franciaórákon véletlenül egy hallgatag fiú párja lesz, aki felkelti a figyelmét. Krisztiánról senki nem tud semmit azon kívül, hogy általában nem beszél, így is jó jegyeket szerez és nagyon sokat hiányzik. Verát lassanként semmi más nem érdekli a fiúnk kívül, beköszönt Élete Első Szerelme. A kamaszkori lázadás karöltve jár nála a szerelemmel, és lassanként teljesen felfordul az élete. Vera alakja jól eltalált, hitelesnek találtam, bár én inkább az anyukája korosztálya vagyok, aki szintén annyira hús-vér figura, hogy szinte hallottam a hangját.

„- Veronika, hallgass meg! Nagyon fura vagy mostanában! Alig beszélgetünk! Tiszta néma vagy már te is!

- Azelőtt se beszélgettünk túl sokat – szűrtem a fogamon át.

- Hogyhogy? Dehogyisnem! Mindig, minden este!

-Anyukám, te kérdezgettél a suliról, aztán elmeséled a napodat, a véleményedet valamiről, az időjárást, az anyagi problémáinkat, és általában tettél valami csípős megjegyzést Apára. Ezt nevezed te beszélgetésnek?!

- Szemtelen, taknyos kölyök vagy, tudod?

- Te hozzám beszélgettél, de nem velem. Nem vetted észre, hogy egyáltalán nem érdekelnek téged a válaszaim? – Éreztem, hogy ez bántja. Kezdtem őt egyre jobban érezni, nemcsak hallani. Azt hiszem, ha valóban odafigyelünk valakire, többet is megtudhatunk annál, amit mond, jóval többet. Anyám sértődött volt, irigy a szerelmességemre, és egyre magányosabb, mert nem hallgattam végig, hanem magammal voltam elfoglalva. Vagyis a Krisztiánnal.”

 Krisztián, Zoli, aki Vera másik udvarlója, az apa és a szomszéd néni is szépen megrajzolt figura, jól támogatják az eseményeket. Külön dicséret a Kutyáért, aki egyszerre jelentett terápiát és szeretetet a kamaszlánynak, és segített neki a mindennapokban önmaga maradni. A kvázi naplóként, hónapokra bontott történetben egyenesen haladunk az egyre nagyobb érzelmi megrázkódtatás felé, amit szinte minden kamasz átélt (bár Krisztián élete a szokásosnál erősebb fordulatokat vett a regényben). A kérdés, hogy van-e olyan segítség a fiatal mellett, aki el tudja kapni, ha zuhan, vissza tudja hozni a gödörből vagy egyáltalán felismeri, hogy bajban van. Tükröt mutat az olvasóknak a Strangelove, a fiatalok és a szülők generációja is megtalálja benne, hogy mire figyeljen, mit ne kövessen el, illetve mi az, amit mindenképpen meg kellene tenni a lelki békénkért. Az érzelmeinket nemcsak a szöveg befolyásolja, hanem a rengeteg megemlített (retro) zene is – Depeche Mode rajongóknak különösen ajánlott olvasmány.

 Világos Klári: Strangelove; Élőkép Művészeti Egyesület, 2016

Megvásárolható a szerzőtől is, aki elérhető a Facebookon Klári Virágos néven.

Gondolkodjunk Ciceróval a görögökről!

Néha érdemes forgatni az ókori filozófusok műveit, ha már a filozófiatudomány mai művelőiről, munkájukról keveset vagy inkább semmit sem tudunk. A mai bölcselők ismeretlenségnek miértjét járja körül Bekő Éva, az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájának végzős hallgatója a Qubit hasábjain. A szerző arra a felismerésre jut, hogy azért nem ismerjük korunk filozófusait és ezzel együtt munkásságukat sem, mert „szűk szakmai kérdéseket tárgyalnak”, amik a szakmán kívül más földi halandót nem érdekelnek, és ha el is jut egy-két gondolatuk a közemberhez, akkor sem nyújtanak „intellektuális örömnél” többet.

Pedig ez nem volt mindig így, az ókorban – ahogyan ezt Bekő is említi – az egyes gondolkodók igen nagy hatással voltak a társadalomra. Az ókor egyik legismertebb államférfija, Marcus Tullius Cicero maga is művelte a filozófiát, Athénban csiszolta műveltségét hosszú időn keresztül, majd meghonosította a görög filozófiát a virágzó Rómában. A nem mellesleg remek szónok és a retorika tudományának elismert művelője több filozófiai művet lefordított görögről latinra, majd hozzáfogott Kr. e. 45-ben Astura mellett fekvő villájában A legfőbb jóról és rosszról című könyve megírásához. A beszélgetés formájában papírra vetett kötet tulajdonképpen 4 az 1-ben, ugyanis négy külön könyvben ismerteti és bírálja a korabeli filozófiai erkölcstan három nagy iskoláját: az epikureusokét, a sztoikusokét és az Antiokhosz-félét.

A latin nyelvű művet Némethy Géza fordította magyarra és 1901-ben jelent meg kétnyelvű kiadásban. Ezt vette alapul Vekerdi József, aki elkészítette az új fordítást. Cicero könyvének bevezetője Némethy remek és alapos tanulmánya, és ha már csak önmagában ezt elolvassuk, az is egy élmény. A szófordulatok, mondatfűzések visszahozzák azt a századfordulós hangulatot, amiről az 1940-es évek filmjei alapján kaphatunk némi képet, és a fordító Cicero iránt érzett határtalan tisztelete és lelkesedése is átjárja szöveg minden részét.

Nem állítom, hogy A legfőbb jóról és rosszról könnyű olvasmány, és azt sem, hogy rohanós nap után a legfőbb vágyunk lesz Ciceróval és erkölcstanával kikapcsolódni, valamint vele együtt boncolgatni, hogy a legfőbb jónak az élvezetet kell-e tekintenünk vagy sem. Ettől függetlenül érdemes vele egy próbát tenni, mert például érdekes pszichológiai kérdéseket is felvet.

De urambocsá! azt is megengedhetjük magunknak, hogy nem egy szuszra próbáljuk befogadni a neves ókori férfiú magvas gondolatait, hanem szép apránként, akár pár napot kihagyva, kicsit lazítva, majd a következő fejezetre rágyúrva olvassuk az értekezéseket.

Egy biztos, az ókoriaknak volt idejük gondolkodni, olvasni, művelődni, jobban, mint a mai kor emberének. Ettől függetlenül megéri forgatni Cicero művét, mert hátha nézőpontot váltunk és másként tudunk gondolkodni a minket körülvevő világról.

Marcus Tullius Cicero: A legfőbb jóról és rosszról, Fordította: Vekerdi József, Kairosz Kiadó, 2007, Ára: 3500 forint

(Metz Edina vendégszerző ajánlója!)

Hosszúszoknyás nyomozó

Egy régebbi ajánlóban már elmerengtem azon, hogy miért van sokkal több férfi nyomozó, mint nő, pedig a hétköznapokban inkább a családanyák találják meg az eltűnt plüssmacit, uzsonnásdobozt és a fél pár zoknikat (ez utóbbit töröljük, mert nem igaz). Így nagy örömmel olvastam Baráth Katalin A fekete zongora című regényét (meg a sorozat további három kötetét is), amelyekben Miss Marple-nek konkurenciája támad. Az idős angol hölgy számtalan tulajdonságában nagyon különbözik a főhős Dávid Verontól, de azért vannak közös pontjaik is. Például az ifjú Veron, aki a Szegedhez közeli Ókanizsa egyik nagybirtokos parasztgazdájának leánya, ahelyett, hogy már férjhez ment volna miután befejezte a helyi zárdában a tanulmányait, az egyik írószer üzletben kezdett eladóként dolgozni. „Veron a hazaút első lépései közben még csak azt a gátlástalan narancssárga fényeiből, és többet érzett az őszi este illataiból, úgy jókedvet és a felszabadultságot érezte, amit egy hozzá hasonló gondolkodású fiatal társasága okozott. De ahogy egyre többet látott a naplemente violaszín-narancssárga fényeiből, és többet érzett az őszi este illataiból, úgy növekedett benne a remény, hogy még történhet valami szívdobogtató ezen a napon. Veron azonban nem lett volna önmaga, ha közben nem emlékezteti magát egyfolytában arra, hogy milyen csúf, nőietlen teremtmény is ő, és csontos vállával, hosszúkás orrával, valamint az előírt magasságban sajnálatosan lelapuló blúzával mennyire elüt az aktuális nőideáltól.” Az 1900-as évek elején játszódó történetben kisasszony nemcsak olvasóként az irodalom szerelmese, hanem saját szerelmes regényén dolgozik üres óráiban, de közben mindenre odafigyel, ami a kisvárosban történik. Így amikor a szegény félkegyelmű Vili szó szerint beesik hozzá a boltba egy késsel a hátában, rögtön az események közepén találja magát. Vékony doktorral, barátnője édesapjával, Dujmovics Lázó szerb származású rendőrkapitánnyal elkezdik felgöngyölíteni a gyilkossági ügyet, melyet követ a második, majd a harmadik rejtélyes haláleset is. Bár néha szó szerint folyik a vér a regény lapjain, mégis inkább az idilli, a bájos vonások a jellemzőek a műre. Szívem szerint beültem volna az időgépbe, és meglátogattam volna Veront Ókanizsa poros utcáin, rendeltem volna egy kávét Matics kocsmáros Nagyvendéglőjében (persze szigorúan a hölgyeknek fenntartott teremben), és biztos, hogy részt veszek Veritas nővér olvasókörén a zárdában, ahol Ady verseiről folyik a diskurzus. Hogy mi köze Ady versének a gyilkosságokhoz, Veron segítségével kiderül, és a többi kötetben is hasonlóan izgalmas és eredeti történeteket találunk, pontos korrajzzal, érdekes személyiségekkel és rengeteg humorral.

 

Ady Endre: A fekete zongora

 Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére,

Ez a fekete zongora.

Megbélyegezve

Borisz Akunyinról már többször írtam, nem titok, hogy rajongok azokért a történeteiért, amelyekben Fandorin (vagy az unokája szerepel). Bár ezekről a könyveiről a legismertebb, írt már II. világháborús kémekről és temetői kísértettörténetekről is, nemrégiben magyarul megjelent könyvében pedig a Kijevi Rusz megalapítása és kialakulásának több mint ezer évvel ezelőtti históriáját veszi célpontba. Bár érdekel a történelem, őszintén bevallom, fogalmam se volt arról, hogyan alakult ki az orosz birodalom, még arra sem emlékeztem, hogy a varégok tulajdonképpen vikingek és milyen szerepük volt az oroszoknál. Így A tüzes pecsét című könyv olvasása nemcsak irodalmi élményt adott, hanem sok történelmi tényt is megvilágított. A történet első részében egy szuperhős képességgel rendelkező fiatalember a főszereplő, aki a korabeli konstantinápolyi Szkolába, „kémképzőbe” járt, és olyan tudásra tett szert, hogy bármely szomszédos és távolabbi néphez be tudott épülni és információkat gyűjtött tőlük vagy éppen a saját uralkodója szempontjai szerint alakította a történelmük folyását.

„- Az akciót az egyik legjobb emberem, Damianosz Lekasz protoaminész hajtotta végre.

Kiriánosz hátra sem fordulva Damianoszra mutatott, aki a meglepetéstől az első pillanatban elmulasztotta a meghajlást. A bazileosz bágyadtan, kifejezéstelen arccal rápillantott. Damianosz összezavarodott, pedig ez egyáltalán nem volt jellemző rá. Protoamintész? Ez volt a legmagasabb rang, amit a Szkóla kémei elérhettek. Még ennél is meghökkentőbb volt a családnév említése. Hivatalosan minden amintészt csak a keresztnevén szólítottak. Családnév viselésére csak a nemesi családok törvényes ivadékai voltak jogosultak, a pirofilaxnak azonban nem volt felesége és családja.”

Miután Damianosz sikeresen teljesítette feladatát, következő megbízatásként Kijevbe utazik, hogy kifigyeljék az új uralkodót, Kijt, és minél többet megtudjanak a jövőbeli terveiről. Nagyon izgalmas volt a korabeli szokásokról, hiedelmekről és életmódról olvasni, Damianosz és húga (khm…) és kémtársa, Hélia is aprólékosan kidolgozott figura, élvezet róluk olvasni. Aztán a történet váratlan fordulatot vesz, és mivel nem akarok spoilerezni, így nem mesélem tovább, de hasonlóan fordulatos a többi rész is, melyet a főszereplők homlokán levő különleges anyajegy felbukkanása köt össze.

Ajánlom A tüzes pecsétet azoknak, akik szeretik a kalandregényeket és a történelmet. Bár rengeteg kidolgozott apró részletet tartalmaz a könyv, megismerhetjük belőle a politikai és történelmi „nagyképet” is, követhető, hogy kinek mi volt az érdeke és ennek megvalósításáért mi minden történt. Külön említést érdemelnek az emberi jellemek, melyek sajnos nem sokat változtak az elmúlt ezer évben. Ami nekem hiányzott, az egy kifejezés-gyűjtemény és korabeli térképek, mert egyszerűbb lett volna elhelyezni térben és időben a történetet, ha ezek kéznél vannak. Összességében jó könyv, ajánlom, bár Fandorin még mindig hiányzik.

 

Önhibáján kívül özvegy

Lehet, hogy rossz egy zsidó közösségben agunának lenni, nem tudom, még sosem voltam az. De ha egy olyan férj miatt válok azzá, mint Juliet Montague, akit a házasságszédelgő, kártyajátékos George Montague, született Molnár György két gyerekkel hagyott el pár évnyi házasság után, akkor inkább legyek az. A zárt zsidó közösség azonban az ilyen elhagyott asszonyokra sokkal inkább a megvetés tárgyát képező özvegyként, mintsem áldozatokként tekint. Ezek a nők nem köthetnek házasságot újból, és addig maradnak agunák, ameddig a férjük – valamilyen csoda folytán – nem nyilatkozik arról, hogy elválhatnak, vagy nem tudják igazolni, hogy a férj halott. 

Juliet Montague, az Eltűnt férjek galériája főszereplőjének élete akkor változik meg, amikor egyik napról a másikra köddé válik a társa, és elviszi a Julietről készült portrét, aminek hátához az összes megtakarítását hozzáragasztotta az asszony. Natasha Solomons regényének főhőse az ’50-es években vált agunává és életét egészen a ’80-as évek elejéig követhetjük nyomon. A könyv arra fókuszál, hogyan tud kitörni a megvetés és a közöny légköréből egy fiatal zsidó asszony. A nő a zárt világ helyett a nyitottabb és elfogadóbb művészvilág felé fordul, galériát alapít, amit aztán sikerrel működtet éveken át. A zsidó közösség persze nem nézi jó szemmel az önállósulását, a szülei is kétségbeesetten próbálják leterelni lányukat erről az útról.

Egy idő után a szerelem is bekopogtat hozzá egy háborús veterán festő személyében, akiben olyan mély nyomot hagyott a világégés, hogy ha tehette, messze elkerülte az embereket. Az új választott sem áll azonban a helyzet magaslatán, ha nem is úgy, ahogy a férj, de ő is cserben hagyja az asszonyt, aki ennek ellenére kitart mellette a festő haláláig.

A regény próbál betekintést adni a zárt zsidó közösség életébe egy zsidó nő életén keresztül, azonban ez csak próbálkozás marad. A szokásaikról nem sokat tudunk meg, az életükbe sem sikerül igazán belelátni. Nem lehet átérezni a nő életét masszívan befolyásoló csoportos megvetést és kirekesztést sem, amitől az olvasó dühtől elborult aggyal hívná fel a legelső jogvédő szervezetet, hogy segítséget kérjen az asszonynak.

Olyan se hús, se hal, mindent akarok, de mégse regény született, amit persze érdekes olvasni, de nem biztos, hogy két hét után is még azon gondolkodunk, főhősünket milyen mérhetetlen igazságtalanság ért a ’60-as években. És, hogy ez manapság már nem történhetne meg.   

Persze, lehet, hogy az író célja, pusztán a szórakoztatás. Egy olyan nép életéből szeretett volna felvillantani epizódokat, amit most is sok titok és ellentmondás leng körül. Ám ennél azért mélyebben, egyúttal szórakoztatóan is meg lehet ismerni a haszid zsidók mindennapjait. Ott van például az Unorthodox sorozat, ami Deborah Feldman könyvének feldolgozása vagy a Shtisel sorozat, amikből jól kirajzolódik a zsidó közösségek élete.

(Metz Edina)

Ráadás

Shakshuka (fűszeres közel-keleti lecsó)

Hozzávalók kb. 3 személyre:

2 evőkanál olívaolaj

2 evőkanál harissa

2 evőkanál sűrített paradicsom

2 piros kaliforniai vagy kápia paprika

4 gerezd fokhagyma

1 teáskanál őrölt római kömény

1 teáskanál egész kömény

5 érett paradicsom

4 db tojás

só

Opcionális:

koriander

szárzeller

Elkészítés:

Serpenyőben melegítsünk fel olívaolajat és közepes lángon adjuk hozzá az őrölt római köményt és a harissát, a sűrített paradicsomot. Ezeket pirítsuk kicsit, majd adjuk hozzá az összevágott fokhagymákat és a vékony csíkokra vágott paprikát. Erre rakjuk a sót és az egész köményt. Kevergetés mellett kb. 8 percig főzzük, majd ehhez jön a felkockázott paradicsom, és takarékon még kb. 10 perc alatt sűrű szósz lesz.

Ezt követően vegyük le a tűzről és készítsünk mélyedéseket a szószba, amikbe a tojásokat beleütjük. Ezt még kb. 8-10 percig tegyük be a kb. 200 fokra előmelegített légkeveréses sütőbe vagy a tűzhelyen lefedve süssük meg. 

A nagy AHA-élmény

Nem kell megijedni, nem a nyolcvanas évekbeli szívtipró, norvég fiúegyüttesről lesz szó, hanem egy könyvről, amelynek az olvasásakor úgy mozgott a fejem, mint a bólogató kutyáé a zsiguli kalaptartóján (milyen retró lett ez a bevezető …).

Kicsit távolabbról kezdve, hosszú és kalandos (na jó, nem is) életem során dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig a közigazgatásban, kis és nagy magyar cégnél, majd másfél évtizedet amerikai multinacionális vállalatoknál, és mostanában vállalkozóként keresem az olvasnivalóra a pénzt. Így az íróasztalhoz kötődő munkahelyekkel kapcsolatban széleskörű tapasztalatokra tettem szert és ezért nagyon sok minden ismerős volt Dobay Róbert Mégis, mire számítottál című könyvében leírtakból. Nemcsak a kognitív disszonancia miatt lelkesedtem már olvasás közben is – ugyanis rengeteg témával kapcsolatban ugyanaz a véleményem, mint a szerzőnek. (Soha ennyi kiemelésem nem volt még ekönyvben!) Legyen szó kiválasztásról, teljesítményértékelésről, célkitűzésről, a különböző vezetői viselkedésekről, a tréningekről vagy a coach-olásról és ezek hatásairól, mind-mind szakértőként és hitelesen nyúl a témákhoz, olyan alapvetésekre és összefüggésekre hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre segítenek más nézőpontból látni a vállalati világot és összerendezni a meglévő tudásunkat. A könyv egyik fejezete az otthoni munkával foglalkozik, érdekes módon épp most váltak valóra a benne leírt javaslatok: a koronavírus két hónap alatt többet ért el ezen a területen, mint fejlesztők és vezetők az elmúlt évtizedek alatt. „A könyv megírásával nem a vezetők hibáira szeretném felhívni a figyelmet, hanem arra, hogy mikor okozzák ezeket a hibákat. A hibák okainak mélyebb megértésével közelebb juthatunk ahhoz, hogy javítsunk a folyamatok hatékonyságán, a működésén és vonzóbb munkahelyeket teremtsünk.” Stílus könnyed, vicces és szabad szájú, és mégis sikerül a komoly tartalmat átadni úgy, hogy fajsúlyos marad. („Ha azt várod egy vezetőtől, hogy igazságos legyen veled, mert jó vagy, olyan, mintha azt várnád egy bikától, hogy ne támadjon meg, mert vegetáriánus vagy.") Bár jelenleg távol áll tőlem, hogy visszatérjek a ROWE munkakörnyezetből a 8-tól fél 5-ig tartó irodai világba, ha több minden megvalósulna a könyvben szereplő javaslatokból, valószínű sokkal nagyobb kedvvel tenném. Csodálatos, hogy a szerző tudását és tapasztalatát ilyen formában ingyen (*) megosztja az érdeklődőkkel, ezért a világ más tájain olyan díjazás járna neki, hogy nemhogy balatoni nyaralót, hanem inkább jachtkikötőt vehetne belőle. Viszont, ha már itt van a lehetőség, arra biztatok mindenkit, hogy olvassa el a könyvet, legyen akár vezető, akár beosztott, függetlenül, hogy éppen hol dolgozik. Az okos a más kárán (és tapasztalatain) tanul – erre most remek lehetőségünk van.

(*) Bár a könyv ingyen letölthető, a szerző kérésére támogassuk az AmCham Foundation - Amerikai Kereskedelmi Kamara Alapítvány (10800007-80000001-00127016) "Angol Klikk" programját, ez a rászoruló gyerekek angol nyelvi oktatásával foglalkozik. Én megtettem.

A könyv letölthető erről a linkről. 

A legjobb be nem tartott ígéret

A Tények és Tanúk sorozat az egyik kedvencem, ez a kötete is nagyszerű lett. Radnóti Sándor esztéta, filozófus, egyetemi tanár azért nem akart visszaemlékezéseket írni, mert túl a hetvenen még sok jövőbeli terve van, és memoárt írni meg azért nem, mert rossz a memóriája, és hiába ismer mindenkit személyesen a XX. század második felének magyar irodalmából, egy-egy történetről nem tudta volna felidézni, hogy mikor esett meg. Így az Élet és Irodalom hetilap kérésére kezdett személyes visszaemlékezéseket írni, melyekből harminchat portré összegyűjtve jelent meg a Sosem fogok memoárt írni című kötetben. A történetek a személyes kapcsolat miatt egyediek és különlegesek. Van köztük vicces, például hogyan utazott Pilinszky Olaszországban Lukács György ölében, szomorú, mint amikor kiderült Hegedűs Gézáról, hogy ügynök volt, és szívszorító, mint ahogy Petri György alkoholizmusáról ír. A rövid történetek főszereplői nem mindig irodalmárok, ír a köztársasági elnök Göncz Árpádról, Soros György üzletemberről és Heller Ágnes filozófusról is. Ami közös mindenkinél, hogy részrehajlás nélkül, nagyon korrekt módon rajzolja meg az alakokat, szeretettel és tisztelettel. Az egyének sorsa mellett sok mindent megtudhatunk Radnóti Sándorról, a könyvkiadói vagy a Holmi folyóirat szerkesztői munkájáról, az akkori politikai helyzetről, és hogy milyen volt, amikor ügynökök követték őt, miközben tiltakozó aláírásokat gyűjtött a szocializmusban. Hatalmas műveltsége és az igazi polgárra jellemző elegáns stílusa miatt letehetetlen a kötet. „Sokszor voltam jelen különböző helyeken, de soha vagy nagyon ritkán voltam aktív szereplő. És tulajdonképpen ez a válasz erre: mindig volt egy hátsó gondolatom, hogy itt vár ez az íróasztal, és az éppen készülő munka, amit mindig a legfontosabbnak tartok.”

(Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni; Magvető, 2019; 4499 Ft)

Kihullámozza az univerzum

Sz®r időszakot élünk. Minden utcasarkon támad a mutálódni is képes Covid-19, és a boltba csak meghatározott időszakban mehetünk. Otthon ülünk a férjjel/feleséggel, a gyerekekkel, és már a pokolba kívánjuk a hülye humorukat, az üvöltve rohangáló kölyköket. Vagy már a váláson gondolkodunk, mert rájöttünk, hogy fogalmunk sincs ki ez az arc, akivel együtt élünk évek óta. Na, ilyenkor érdemes elolvasni Mark Manson könyvét. „A lesz*rom rafinált művészete” című műve arra buzdít, hogy engedjük el a dolgokat. Ne feszüljünk bele írásaink kiadatásába, ne kezdjünk nekikeseredni, ha kirúgnak minket a kedvenc együttesünkből. Lépjünk túl és tegyünk magunkért, de lazán.

Elég az, ha csináljuk a dolgunkat vagy amihez kedvünk van, és megvárjuk, hogy magától megmozduljon az univerzum. A blogger azt állítja, hogy az életben igenis vannak sz®r dolgok (és tényleg!), a pozitív gondolkodás ugyan segít, de nem old meg mindent. A kulcs bennünk van, magunknak kell rájönnünk arra, milyen lehetőségeink, illetve korlátaink vannak, és ezek szerint kell cselekednünk. Át kell látnunk, mire érdemes pazarolni az időt és mire nem. Elmélete szerint: „a leszarás egyszerű módszerével módosíthatjuk elvárásaink irányát az élettel szemben, és elválasztjuk a fontos dolgokat a jelentéktelenektől”. A „praktikus megvilágosodás” pedig segít minket abban, hogy elégedettebbek legyünk magunkkal, így az életünk is sikeresebb lehet.

A szerző nem akar pszichologizálni, nem törekszik arra, hogy meggyözön minket az igazáról. Egyszerűen, tényszerűen leírt saját tapasztalataival, mások történeteivel támasztja alá mondanivalóját, és teszi ezt igazán szórakoztató módon.

Ugyanakkor egy szóval sem állítja, hogy nála van a bölcsek köve, de azt sugallja, talán érdemes megfontolni gondolatait, hogy kicsit könnyebb legyen az életünk. Ha másért nem, ezért minden bizonnyal célszerű elolvasni Manson könyvét, és esetleg a családtagok is megúsznak néhány dühös kirohanást vagy egy bírósági pert a kijárási korlátozás idején. 

(Metz Edina vendégszerző ajánlója!)

Normális vagy átlagos?

Azért jó sokat olvasni, mert egy idő után eljutunk odáig, hogy az ismerőseim megkérdezik, hogy mit szólok ehhez vagy ahhoz a könyvhöz. Van, amit ismerek, de sokkal több az olyan, amit még nem, így a következő lépés azt szokott lenni, hogy akkor kölcsönkapom, és tudunk róla beszélni. Pontosan így történt Sally Rooney Normális emberek című regényével is. Már olvasás közben is gondolkoztam rajta, hogy mi róla a véleményem, de nagyon nehéz konkrétan megfogalmazni. Viszont azt értem, vagy érteni vélem, hogy miért lett világsiker az ír írónő második, 2018-ban megjelent könyve. Két mai fiatalról, kapcsolatukról, világukról, útkeresésükről szól a regény, melyből sokat tudhatunk meg a „mai fiatalokról”. Connell és Marianne ugyanabba a középiskolába járnak, látszólag nagyon különbözőek, más társadalmi közegből valóak (a fiú édesanyja takarít a lányék házában), de igazából a kiemelkedő intellektuson kívül is sok közös vonásuk van. Egymás iránti vonzódásukat titkolják, mert mit szólnának hozzá a többiek, és pont ezzel, hogy meg akarnak az - általuk gondolt – elvárásoknak felelni, akad el kapcsolatuk, és ezzel az egész fiatalságuk. Ugyanazon az egyetemen kezdenek tanulni, és hiába az új közeg, folytatják a se veled-se nélküled együttléteket. Nincsenek nagy drámák, de a félreértések, meg nem beszélt és ki nem mondott gondolatok viszik tévútra őket.

„Nem tudom, mi a baj velem, súgta Marianne. Nem tudom, miért nem lehetek olyan, mint a normális emberek. Hangja furcsán rideg és távoli, mintha felvételről játszanák le, miután ő már távozott volna, elment volna valahová.

Milyen értelemben? kérdi Connell.

Nem tudom, miért nem tudom elérni, hogy szeressenek. Szerintem valami gond lehetett velem, amikor megszülettem.”

Marianne „normális” szeretne lenni, de szerintem inkább arra vágyik, hogy átlagos legyen. A regény hangulatát nagyban befolyásolja az írónő kifejezetten szenvtelen, néha monoton, és nagyon távolságtartó stílusa. Hiába próbál ezzel eltávolítani, mégis közel érzem magamhoz ezt a párt (már amennyire párnak lehet őket nevezni). Végig az az érzésem volt, mintha elátkozott szerelmesek lennének, akiknek együtt kellene megöregedni, de szinte minden ellenük van: a családjaik, a gyermekkoruk és leginkább saját maguk. Érdekes élmény volt úgy olvasni, hogy nem értettem a szereplők viselkedését, de valahogy mégis átérzem. Kifejezetten ajánlom e könyvet azoknak, akiket érdekel az emberi lélek, számos vetülete elénk tárul a lapokról.

„A szabadságnak ára van”

Az interneten számos fotógyűjtemény kering, amelyek különleges helyzeteket, híres embereket mutatnak be, ezek közül az egyik sok-sok évvel ezelőtt megragadta a figyelmemet. A képen egy nagyon csinos fiatal, fürdőruhás nőt fényképeztek le a tengerparton. Ez magában nem lenne érdekes, de a felirat szerint a kép Iránban készült a hatvanas években. Akkor kezdett érdekelni, hogy jutott el ez az ország a felvilágosodott szabadságtól a feketébe burkolt vallási fanatizmusig.

 https://www.reddit.com/r/TheWayWeWere/comments/63uceu/iranian_woman_hanging_out_on_the_beach_before_the/

Elkezdtem irodalmi műveket keresni erről a témáról és hamar rátaláltam Marjane Satrapi Persepolis című felnőtt képregényére. Illetve csak hallottam róla, de nem tudtam megszerezni, mígnem a Libri tavaly végre újra kiadta. Az első oldaltól magával ragadóak és teljesen egyéniek a fekete-fehér rajzok és a hozzá illeszkedő rövid szövegek, melyek nem pusztán  pár kockás képregény történetek. Mardzsi saját életének leírásán, lerajzolásán keresztül mutatja meg, hogyan hat a politika egy országra, hogyan változnak meg emberi, családi sorsok. A kislány egy francia nyelvű, világi iskolába járt, majd 1980-ban tízévesen, egy évvel a forradalom után fejkendő viselésére kötelezik, bezárják a kétnyelvű iskolákat, és elkezdődik az a fajta iráni élet, amit a mai napig láthatunk a híradásokból. A családja hiába élt addig modern, nyugati színvonalú és jellegű életet, muszájból mindannyian követni kezdik az új szokásokat. Mardzsi egy-egy hétköznapi esemény feltüntetésével nagyon hatásosan érzékelteti, hogyan változott meg az életük. Mit jelentett számukra a háború, amikor folyamatosan bombázták őket, hogyan érték az utcán atrocitások, ha edzőcipőben és farmerdzsekiben ment ki és hogyan készítettek otthon bort a titkos házibulikhoz. A szülei látva a reménytelen helyzetet, egy ismerősükhöz küldik őt Bécsbe, egy ottani francia iskolába. 

A könyv innen kezdve újabb tartalmi rétegekkel bővül, Mardzsinak nemcsak a kamaszkor nehéz időszakát kell átélnie, hanem mindez egy idegen kultúrában, egyedül, segítség nélkül szakad a nyakába. A sokasodó problémái, többek között egy becsődölt kapcsolat miatt végül majdnem meghal, ezért az utolsó pillanatban a hazatérés mellett dönt. Az utolsó részben depressziója, majd gyógyulása, grafikus szakon végzett egyetemi tanulmányai és tönkrement házassága után újra elhagyja Iránt és visszatér Európába. A szabadság ára viszont óriási – ahogy a utolsó lapokon írja.

Marjane Satrapi – képletesen és valójában is - két világ között él, éppen ezért látja ilyen élesen a kultúrák és életformák közötti különbséget és éppen ezért találja meg nehezen a helyét a világban. Ezzel a művével (és az ez alapján készült rajzfilmmel) elmondhatatlanul sokat tett az előítéletek megszüntetéséért.

Egy utolsó vallomás

A halállal kezdődik és egy szakítás történetével ér véget Carolina Setterwall könyve, a Reméljük a legjobbakat. A fülszöveg szerint a könyv szerzője a fiával él egyedül Stockholmban, ezek alapján nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a regényfőhős Carolina, egyben a mű írója is.

A szerző önterápiának is beillő részletességgel dolgozza fel élettársa halálát, és a simának egyáltalán nem nevezhető újrakezdését. A regényben párkapcsolatuk kezdetétől kalauzolja végig az olvasót, és már a könyv elején kíméletlenül, részletekbe menően taglalja a társa, a gyerekének apja halálát. A bőrünkön és a bensőnkben érezzük Aksel elvesztése miatt érzett kétségbeesést, önvádat, ami szép lassan kialakul a kezdeti sokkból felocsúdó Carolinában.

Ha ez még nem lenne elég, a regényben a jelen és a múlt között ugrálva meséli el ezt a különös, hullámvölgyekkel tarkított szerelmi történetet. A visszahúzódó, döntéseit alaposan megfontoló, realista Aksel a tűzről pattant, az életét minden tekintetben kézben tartó, céltudatos Carolinát választja. Összeköltöznek, és bár a férfi nem volt rá lelkileg felkészülve, mégis bevállalja, hogy legyen közös gyerekük. A baba megszületése után nem sokkal azonban végzetes fordulatot vesz az életük, és Carolina magára marad a pár hónapos Ivánnal.

A lebilincselő részletességgel leírt érdekes pártörténet azonban néhol megbicsaklik. Olykor jelentéktelennek tűnő, ám a szerzőnek minden bizonnyal fontos eseményeket taglal hosszan és érdektelen módon. A könyv nagy erénye viszont a felépítése. A kétharmadáig az idősíkok változtatásával, a még élő Aksellel közös élményeikkel, majd Ivant egyedül nevelő Carolina édes-bús történeteivel teszi izgalmassá a regényt. Az új párkapcsolat sztoriját viszont már végig a jelenben, lineáris idősíkon követhetjük nyomon, ami szintén olyan hullámzó, amilyen gyerekének apjával közös életük volt.

Bár Carolina végül szerencsésen kihátrál egy manipulatív, passzív-agresszív párkapcsolatból, az életének Aksellel közös fejezete nem zárul le. Nemcsak azért mert ott van Ivan, aki minduntalan emlékezteti a férfira, hanem mert szép lassan feldereng, hogy talán az igazit vesztette el azon a 2014-es őszi reggelen.

Olvasóként nem kívánhatunk mást a kommunikációs szakemberként dolgozó Carolinának, mint azt, hogy tegye teljessé az életét. Ahogy Aksel is írta az utolsó levelében: „Reméljük a legjobbakat”.

(Metz Edina vendégszerző ajánlója!) 

Nővérek életre-halálra

Ha jelzőt kellene keresnem Miriam Toews Minden kis nyamvadt bánatom című regényére, biztos, hogy a megosztó lenne az. A téma érzékenysége miatt sokan inkább nem is foglalkoznak sem a témával, sem a könyvvel, pedig a depresszió világviszonylatban 300 millió embert érint a WHO szerint. Most nem a „depi vagyok, öngyi leszek” modoros manírra gondoljunk, hanem a tényleg súlyos lelki betegségről, melytől nemcsak a beteg szenved, hanem a tehetetlen környezete is, mert úgy érezhetjük, képtelenek vagyunk rajtuk segíteni.

Ebben a helyzetben vannak a regény főszereplői is. Az idősebbik nővér, Elfreida sikeres, elismert, világhírű zongoraművész, a fiatalabb Yolanda egy szabadelvű, gyermekkönyveket író hippi. Az egyik tökéletes férjével él egy lakberendezési magazinba illő házban, a másik két gyereke különböző apáktól van és képtelen egy hosszútávú kapcsolatot kialakítani. Sokkal több dologban különböznek, mint amiben hasonlítanak egymásra, de ami közös bennük az az egymás iránt érzett szeretet és a generációk óta magukkal hurcolt történelmi teher. A transzgenerációs hatásokról egyre többet olvashatunk (írtam már róla én is ajánlót), de ennyire személetesen ritkán lehet megérteni, hogy ez miről is szól tulajdonképpen. „Valóban gyógyíthatatlan beteg volt Elf? Genetikailag volt megátkozva azzal, hogy születése első napjától fogva meg akart halni? Múltjának minden látszólag boldog pillanata, minden mosoly, minden dal, mindegyik szívből jövő ölelés és nevetés és önfeledt ökölrázás csak időleges kitérő volt a megszabadulásra és a felejtésre való belső vágyakozástól?” Az egyik mindenáron meg akar halni, a másik életben akarja tartani, és mindketten a szeretetre hivatkoznak a céljuk eléréséhez. Ebben a szituációban nincs nyertes, viszont a drámai téma ellenére mégsem csak a szomorúság jellemzi a könyvet. Igazából a könnyeket sokszor a nevetés váltja, sok a vicces rész is, bármilyen furcsa is. Miriam Toews saját életét feldolgozó regénye igazi érzelmi hullámvasút, de mindenképpen megéri elolvasni.

Akit érdekel a téma, ezen a linken olvashat egy régebben, általam cikket róla.

Dr. Irodalom

Csáth Géza nevét nemcsak a könyvmolyok ismerik, mivel a morfiumfüggő orvos-író híressé, hírhedtté vált irodalmi tehetsége és az őt körül lengő botrányok miatt. A Nyugat első szerzői közé tartozott unokafivéréhez, Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan. Kortársai elismeréssel írtak róla, majd feledésbe merült írói munkássága, de az elmúlt évtizedekben újra előtérbe került egyedi tehetsége. Hiánypótló kötet összeállítására vállalkozott Szajbély Mihály, mikor Csáth Géza élete és munkái címmel egy igazi „régimódi monográfiát” állított össze, mint ahogy ezt a kötet alcíme is jelzi. Csáth Géza, eredeti nevén Brenner József gyermekkorától írt naplóit, rokonaival és barátaival (mint például Vészi Margit vagy Ady Endre) sok éven át folytatott levelezését használta fel Szajbély, kiegészítve és egyszerre szorosan összefogva Csáth irodalmi életművével, mindezt irodalomtudományi alapossággal elemezve. Az író rajongói és az érdeklődő olvasók előtt élesen rajzolódik elő a XIX. század végi és a XX. század eleji életstílus, hangulat, művészeti világ vagy akár a társadalmi rétegződés. Csáth Géza életével kapcsolatban minden titok feltárul előttünk. Hogyan döntött a zeneszerzés és az orvosi tanulmányok között, milyen hatással volt rá a megállapított, de nem bizonyított tüdőbaj, hogyan alakult ki hipochondriája, majd kábítószerfüggősége. Szajbély érdekes megállapítása, hogy Csáth a morfiumhoz nem aljzó-, hanem nyugtatószerként nyúlt. Szintén fontos felfedezés, hogy ő volt az, aki összekapcsolta az elmegyógyászatot és a pszichoanalízist Magyarországon. A legutolsó lapokon a kötet szerzője cáfolja Csáth haláláról elterjedt legendát, miszerint miután agyonlőtte feleségét, a határon próbált átszökni és közben katonák ölték meg. 

A vaskos kötet tényleg számtalan aspektusból bemutatja Csáth életét, és nemcsak az eredetileg is nagy terjedelem miatt hosszadalmas olvasni, hanem mert én mindig előkerestem azokat a műveit, melyekről szó volt és elolvastam őket újra. Szajbély Mihály monográfiáját elolvasva egy kívánsága van minden olvasónak – bárcsak minden irodalmárról készülne ilyen alapos életrajz. 

Szüfrazsett nyolc férjjel

Karig Sára emblematikus alakja a huszadik századi magyar történelemnek. Saját magáról azt mondta, hogy ő a szerencse lánya, de ennél sokkal több van lenyűgöző élettörténetében. Olyan különleges tartással, hittel és erővel rendelkezett, amely százévente egy embernek jut. A bajai középosztálybeli családja taníttatta, a lányoknak szokásos varrás, főzés és betegápolási ismeretek mellett megtanult angolul, németül és érettségi után a szegedi majd egy angliai egyetemre járt. Baráti köréhez tartozott Radnóti Miklós és Szent-Györgyi Albert, majd Justus Pál révén ismerte meg a szociáldemokratákat, és csatlakozott ehhez a párthoz. A második világháború alatt bekapcsolódott az illegális mozgalomba, számtalan gyereket mentett meg a Svéd Vöröskereszt segítségével, de vitt élelmiszert és hamis papírokat zsidóknak és katonaszökevényeknek is. Bár soha nem akart klasszikus családanya lenni, de a papírok miatt nyolcszor ment férjhez. Akkor is segített a rászorultakon, ha félt, mert kötelességének érezte, ezért kapta meg a Világ Igaza kitüntetést. Mikor 1947-ben leleplezte a kommunisták kékcédulás választási csalását, az oroszok elvitték a sarkkörön levő munkatáborba, Vorkutára, mely egyébként egy vármegyényi terület és ott volt közel hét évig. Túlélte a szénbányai munkát, majd Sztálin halála után az elsők között jöhetett haza. 

„Nekem van egy olyan felfogásom, hogy ha nekem megmondják, mit hogyan kell csinálni, és nem kellenek hozzá különösebb berendezések, csak józan ész, akkor azt én is meg tudom csinálni.” 

Rehabilitációja után fordítóként, szerkesztőként dolgozott, majd a nyolcvanas években leültek Bakonyi Évával, akinek elmesélte élete történetét. Ennek a 33 magnókazettának az anyaga olvasható a Magvető Tények és tanúk sorozatának kötetében, rengeteg magyarázó lábjegyzettel és fotóval ellátva. Felejthetetlen történet egy felejthetetlen asszonyról, igazán példamutató élet egy igazán nehéz időszakban.

(Karig Sára: A szerencse lánya, (életútinterjú, készítette Bakonyi Éva); Magvető Kiadó 2019; 5499 Ft)

„Meghal a füst is”

Darvasi László az egyik legsokoldalúbb szerzőnk a kortárs magyar irodalomban, számos műfajban otthon érzi magát. Ajánlottam már én is novelláskötetét és regényét is, minden könyve nagy kedvenc a Trapititől (gyerekkönyv) Szív Ernő minden mondatáig (tárcák), de a Magyar Sellő című legújabb regénye kapcsán azt éreztem, hogy  ez egyszerűen tökéletes.

Ebben a művében komoly témát helyez középpontba: hogyan maradhatunk emberek zsarnokságban, elnyomásban, lehet-e, érdemes-e ragaszkodni elveinkhez, erkölcsi normánkhoz. Valahol német területen járunk régi időkben, ahol a kisvárost felkavarja az a hír, hogy a gróf Magyarországról hozatott sellője megszökött és a környéken bujkál. A bolondnak tartott szénégető fia szorosabb kapcsolatba kerül az arc nélkül, mesebeli teremtménnyel, és miközben zajlik a kutatás a sellő után, megismerkedünk a közösséggel: az iparosokkal, polgárokkal, a gróffal és a szolgálóival. Előbb-utóbb mindenki kapcsolatba kerül a bomlott elméjű gróffal, és saját morálja szerint reagál a kiadott feladatokra. Sorra kerül a kegyetlen, gusztustalan, sokszor fájdalmas megmérettetéseken mindenki, a gróf emberei ugyanúgy, mint a szénégető vagy a fia. A reakció viszont mindenkinél más. „Hogy persze ki a hóbortos, ki pedig a bolond, sokszor kérdés marad. Meg aztán volt egy állítás, hogy nyilván az olyan ember a bolond, aki azt csinálja rendre, amit nem kellene. Megcsinálja, holott nincsen rá szükség. Megcsinálja, de nincsen a dolognak szemernyi értelme sem. Vagy például él.” Darvasi Magyar sellő című regénye balladai hangulatú, kortalan történelmi tükör, az emberek által újra és újra elkövetett hibák tükre. Legalább mi tanuljunk belőle.

(Darvasi László: Magyar sellő; Magvető, 2019; 3499 Ft)

„Nem minden malac disznó”

Amikor az idősebbik gyerekem kitalálta, hogy szeretne egy leopárdgekkó büszke és gondos gazdája lenni, a legnehezebb feladat az volt, megfelelő információt találjunk a gekkó tartásával kapcsolatban. Mert az interneten rengeteg adat olvasható, de ki tudja, hogy tényleg az a legjobb-e az állatnak, vagy csak ártunk vele. Munkám során találkoztam a Magyar Tengerimalac-védő Közhasznú Egyesület vezetőjével, és beszélgetésünkkor kiderült, hogy nemcsak tényleg hősies munkával mentenek, ápolnak, gazdikat szereznek a mentett tengerimalacoknak, hanem a leendő gazdikat és érdeklődőket edukálják is, például egy általuk kiadott könyvvel, mely olvasmányos formában, egy mese keretén belül segít a gyerekeknek (és a szülőknek), hogy elsajátítsák a malactartás alapszabályait.

Természetesen nem volt kérdés, hogy rögtön megvettük Várfalvy Emőke Tengernyi történet című kötetét, melyben egy Kocka nevű fiatalember életét két befogadott tengerimalac változtatja meg. Miközben megismerkedik Poca Zsocával és Lalival és történetükkel, észrevétlen sajátítható el a felelős állattartás erre a fajra vonatkozó minden szabálya. Mit egyenek és mit ne, hol lakjanak, hogyan lehet szeretettel foglalkozni velük, mikor kell állatorvoshoz vinni, hányféle hangot tudnak kiadni és hogyan tudjuk boldoggá tenni őket. Habár mesekönyvet olvasunk, a stílusa olvasmányos, a történet fordulatai miatt nemcsak a tudományos-ismeretterjesztő kategóriában állja meg a helyét, hanem igazi regényként is „működik”. Külön dicséretet érdemelnek Bódi Kati szívet melengető rajzai. A kisebbik gyerekem a kötet végén található fejtörők megoldása után bebizonyította, hogy készen áll a tengerimalac tartására. Már csak helyet kell keresnünk itthon az új jövevényeknek, mert az nem is kérdés, hogy a M.T.V.K.E.-től fogunk örökbe fogadni két vagy három jószágot!

A könyv kizárólag az Egyesület honlapján keresztül vásárolható meg, 3500 Ft-ba kerül és az Egyesület munkáját támogatjuk a befolyt összeggel.

Amíg nincsenek élő malacaink, a gyerekek a Mango babaháza nemez tengerimalacaival vigasztalódnak.