Azért jó sokat olvasni, mert egy idő után eljutunk odáig,
hogy az ismerőseim megkérdezik, hogy mit szólok ehhez vagy ahhoz a könyvhöz.
Van, amit ismerek, de sokkal több az olyan, amit még nem, így a következő lépés
azt szokott lenni, hogy akkor kölcsönkapom, és tudunk róla beszélni. Pontosan
így történt Sally Rooney Normális emberek című regényével is. Már
olvasás közben is gondolkoztam rajta, hogy mi róla a véleményem, de nagyon
nehéz konkrétan megfogalmazni. Viszont azt értem, vagy érteni vélem, hogy miért
lett világsiker az ír írónő második, 2018-ban megjelent könyve. Két mai fiatalról,
kapcsolatukról, világukról, útkeresésükről szól a regény, melyből sokat
tudhatunk meg a „mai fiatalokról”. Connell és Marianne ugyanabba a
középiskolába járnak, látszólag nagyon különbözőek, más társadalmi közegből
valóak (a fiú édesanyja takarít a lányék házában), de igazából a kiemelkedő
intellektuson kívül is sok közös vonásuk van. Egymás iránti vonzódásukat
titkolják, mert mit szólnának hozzá a többiek, és pont ezzel, hogy meg akarnak az
- általuk gondolt – elvárásoknak felelni, akad el kapcsolatuk, és ezzel az
egész fiatalságuk. Ugyanazon az egyetemen kezdenek tanulni, és hiába az új
közeg, folytatják a se veled-se nélküled együttléteket. Nincsenek nagy drámák,
de a félreértések, meg nem beszélt és ki nem mondott gondolatok viszik tévútra
őket.
„Nem tudom, mi a baj velem, súgta Marianne. Nem tudom,
miért nem lehetek olyan, mint a normális emberek. Hangja furcsán rideg és
távoli, mintha felvételről játszanák le, miután ő már távozott volna, elment
volna valahová.
Milyen értelemben? kérdi Connell.
Nem tudom, miért nem tudom elérni, hogy szeressenek.
Szerintem valami gond lehetett velem, amikor megszülettem.”
Marianne „normális” szeretne lenni, de szerintem inkább arra
vágyik, hogy átlagos legyen. A regény hangulatát nagyban befolyásolja az írónő
kifejezetten szenvtelen, néha monoton, és nagyon távolságtartó stílusa. Hiába
próbál ezzel eltávolítani, mégis közel érzem magamhoz ezt a párt (már amennyire
párnak lehet őket nevezni). Végig az az érzésem volt, mintha elátkozott
szerelmesek lennének, akiknek együtt kellene megöregedni, de szinte minden
ellenük van: a családjaik, a gyermekkoruk és leginkább saját maguk. Érdekes
élmény volt úgy olvasni, hogy nem értettem a szereplők viselkedését, de valahogy
mégis átérzem. Kifejezetten ajánlom e könyvet azoknak, akiket érdekel az emberi
lélek, számos vetülete elénk tárul a lapokról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése