Spoiler-veszély! Csak akkor olvasd tovább, ha nem gond, hogy sok minden kiderül a történetről!
Mai szemmel szinte elképzelhetetlen megpróbáltatásokon ment
keresztül egy maroknyi ember, akik 1914-ben elindultak a brit szervezésű
Birodalmi Transzantarktisz-expedícióra.
„Nincs a világon kétségbeejtőbb elhagyatottság, mint amilyet a sarki éjszaka teremt. Mintha visszatérne a jégkorszak: nincs meleg, nincs élet, semmi sem rezdül. Csak azok tudják felfogni ezt, akik már megtapasztalták, mit jelent napról napra, hétről hétre napfény nélkül élni. Aki nincs hozzászokva, rendszerint nem is tudja teljesen kivonni magát a hatása alól, és olyanok is akadtak, akik beleőrültek.”
El sem érték az Antarktiszt, a hajójuk összetört és befagyott a Weddell-tengerbe, majd hónapokon keresztül várták a megfelelő időjárást, hogy tovább tudjanak utazni. Ez végül is teljesen máshogy történt meg, mint ahogy valaha is elképzelték. A Déli-sark foglyai című könyvben Alfred Lansing olyan érzékletesen írja le a történteket, hogy érezni lehet a metsző hideget, az arcunkra fagyott könnyeket és az orr végén lógó jégcsapokat, az éhezést és szomjúságot, a fókazsír kormával borított ruhák és sátrak szagát. De közben érezni lehet azt az elszántságot, mellyel sikerült túlélniük hajójuk elvesztését, a jégtáblákon való hányódást és a még kalandosabb megmenekülést. A tényszerű leírások mellett nagyon érdekes volt a mindennapi életük felidézése.
„Tisztálkodás tekintetében kétféle filozófia érvényesült. Bár a rendes mosakodás teljesen ki volt zárva, akadtak, akik akkurátusan ledörzsölték az arcukat hóval, valahányszor az időjárás lehetővé tette. Mások ellenben tudatosan hagyták felgyűlni magukon a mocskot, úgy okoskodva, hogy bőrük így ellenállóbbá válik a faggyal szemben.”
Végül mindenkinek csak annyi ruhája maradt, amennyi rajta
volt, és az is gyakran nedves lett az olvadó jég, a hó, az eső vagy a tengervíz
miatt. A kesztyű elvesztése reális közelbe hozta az ujjak lefagyását, de
szerencsére csak az egyik tengerésznek kellett amputálni az elüszkösödött
lábujjait (ezt ott meg is oldották egy sátorban az utolsó adag fájdalomcsillapító felhasználásával), a többiek aránylag épségben megúszták.
Bár a résztvevők közül mindenkit megismerhetünk a naplók és
a visszaemlékezők saját szavai alapján, a kétévnyi történet főszereplője
egyértelműen az ír származású kapitány: Ernest Shackleton. Igazi vezetői
erényekkel rendelkezett, gyorsan döntött, jól mérlegelt és határtalan
elszántság és hit volt benne. Másik kedvencem Worsley, a navigátor volt, minden
csapatban szükség van az ilyen jó szakemberekre, akik ennyire professzionálisan
és megbízhatóan teszik a dolguk. Évek (évtizedek) óta nem fordult elő, hogy
előre elolvastam volna egy könyv utolsó lapjait, mert annyira drukkoltam
nekik, hogy nem bírtam nyugodtan befejezni. Lehet, hogy a hivatalos műfaja dokumentumregény,
de ez egy ízig-vérig kalandregény.
