2900 km óceán

Két veterán katona, akik 1919-ben megpróbálják megállás nélkül átrepülni az Atlanti-óceánt Új-Fundland és Írország között. Egy szökött rabszolga, aki 1845-ben Írországba megy Amerikából, hogy szónoklatokat tartson a rabszolgatartás ellen. Az amerikai Mitchell szenátor, aki 1998-ben koordinálja az írországi békefolyamat megteremtését. Ők a főszereplői Colum McCann Transatlantic című regényének. A három szálon futó történet teljesen különböző időszakokban játszódik, de a helyszínek azonosak. Mindenki mozog: a Zöld Szigetről Amerikába vagy fordítva, és nem csak földrajzi távolságokat tesznek meg a szereplők, hanem az utazások a saját, belső fejlődésüket is szolgálja. A változást minden szereplő óhajtja: a pilóták az első világháborúban átélt borzalmaktól menekülnének, a Frederic Douglass volt rabszolgák láncaiból készült súlyzókat tart magánál örök emlékül, a szenátor a merényletek ártatlan áldozatait képzeli maga elé, bárhol is van. A férfiak alakjait nagyon finoman ellenpontozzák a női sorsok, komoly szerepük van a történet alakulásában is. A regény néha szenvtelennek tűnő stílusa rengeteg érzelmet rejt. A mű másik, mindenképpen elismerésre méltó vonása a nagyon pontosan szerkesztett történet. Mint a legfinomabb pókháló, úgy futnak össze a szálak, ahogy egyik szereplő összetalálkozik a másikkal, vagy tudtán kívül hatással van valakire, akár évtizedek múlva. "Ha elképzeljük a múltat, előrevetítjük a jövőt." Conor McCann második, magyarul megjelent könyve - habár sok mindenben más - hasonló sikerre számíthat az olvasók körében, mint az első, a "Hadd forogjon a nagyvilág" című regény.

(Colum McCann: TransAtlantic; Magvető, 2015, 3490 Ft)

Családfa mozaikokból

Katya Petrovszkaja első regénye a Talán Eszter, melynek címadó fejezetéért megkapta az Ingeborg Bachmann-díjat. Az írónő saját családjának történetét dolgozta fel, a szájhagyomány útján terjedő történeteket kiegészítette számos levéltári kutatási anyaggal és azokkal is, melyeket a helyszínre utazva gyűjtött. Hosszú út állt mögötte: családja a 19. században, Bécsben létesített iskolát és árvaházat süketnéma gyermekek részére, majd Varsóba költöztek, utána Kievbe. Több nemzedéken keresztül folytatták ezt a hivatást, minden korszakban hatalmas eredményeket értek el, mígnem a Szovjetunió betiltotta az iskolájukat, mondván, hogy mindenki egyforma, nincs szükség a különbségek kezelésére. Pedig a különbözőséget többféle módon is megtapasztalták, hol zsidónak tartották őket, hol lengyelnek, majd Ukrajna területén éltek, miközben az a Szovjetunió része volt. A sokszínű gyökerei miatt nem meglepő, hogy az írónő élete újabb fordulatot vesz: Németországba megy férjhez és talán ez is segít neki abban, hogy távolabbról, de annál nagyobb figyelemmel térképezze fel családjának tagjait és gyűjtse össze történeteiket. Eszter a dédnagymamája volt, akinek nem emlékeznek biztosan a nevére (mert Mamának, Nagymamának szólították), de arra, hogy halt meg a németek bevonulása után, arra igen. Az egyes történetek mellett megjelennek a szereplők fényképei is, arcot kapnak ezek a sorsok, melyek tükrözik az elmúlt másfél évszázad minden nehézségét, szomorúságát és reményteliségét. A mű üzenete pedig többek között az, hogy saját magunkat csak akkor ismerhetjük meg igazán, ha ismerjük a felmenőinket is. Addig kell őket kérdezni, amíg itt vannak és tudnak válaszolni, mert "Azt jelenti a történelem, hogy nincs többé kinek föltenni a kérdéseinket, hanem már csak a forrásokra hagyatkozhatunk."

(Katya Petrovszkaja: Talán Eszter; Magvető Kiadó, 2015; 2990 Ft)

Emember

Az emember szó Kazinczy Ferenc egyik kedvenc, saját maga által kitalált nyelvújító szava volt. "Az embert jelölte a szó, aki képes volt önmagát többé tenni... az emember a kultúrember, a művelt ember, a nyugati ember, az emember Odüsszeusz és Faust és Don Giovanni." Kazinczy ezek alapján az eszmék alapján próbált élni, és ugyanez volt jellemző különleges barátjára, Angelo Solimanra is - mindketten szabadkőművesek voltak a XVIII. századi Bécsben. A II. József uralkodása alatti felvilágosult légkör kedvezett nekik: itt kötött barátságot egymással a 27 éves magyar nemes és a nála 38 évvel idősebb, gyermekként Afrikából rabszolgának elhurcolt udvarnok. Mindketten kimagaslóan intelligensek és műveltek voltak és mindketten rettegtek attól, hogy barbárnak tartják őket. A bécsiek szerint Kazinczy magyarsága miatt volt barbár, Angelo Solimant pedig fekete színű bőre jutatta ebbe a kategóriába. Péterfy Gergely Kitömött barbár című regénye fordulatosan mutatja be ennek a két alaknak a furcsa mód összefonódó életét. A történelmi háttér a nyelvújítás kora, mely az író remek stílusától lapról lapra megelevenedik. A regénybeli mesélő Kazinczy felesége, Török Sophie, aki tárgyilagosan meséli el férje és a családjuk sok nélkülözésben részt vevő életét. Az Aegon-díjas történet végén kiderül, hogy mi köze volt Kazinczynak ahhoz, hogy miután Soliman meghalt, lenyúzott bőre múzeumba került, mint kiállítási tárgy.

(Péterfy Gergely: Kitömött barbár; Kalligram, 2014, 3490 Ft)

Torzonborz

A magyar gyerekeknek, ha meghallják a Torzonborz nevet, elsősorban a Süsü, a sárkány sorozat nagy királya juthatott eszükbe. Megérkezett a konkurencia, Otfried Preuβler Torzonborzról, a rablóról írt trilógiája.

Az első rész, a Torzonborz, a rabló 2013-ban jelent meg magyarul, az eredeti mese 1962 óta olvasható. A történet egyszerű: Paprika Jancsi és Vitéz László konfliktusba kerülnek a héttőrös gazemberrel, Torzonborzzal. Miután az első részben a két fiú kerül ki győztesen a harcból, a második rész, a Torzonborz újabb gaztettei azzal kezdődik, hogy a rabló bosszút áll rajtuk. Elrabolja szeretett nagymamájukat és váltságdíjat követel érte. A mese egyszerűen meséli a kalandokat, felismerhetünk benne népmesei elemeket is, de mégis modern és kortalan. Egy-két szó talán magyarázatra szorulhat számukra - például mi az a kurbli és a fatüzelésű tűzhely -, de a történet egésze a mai gyerekeket (a nagyobb óvodásokat és a kisiskolásokat) is magával ragadja. A főszereplők mellett a többi szereplő karaktere is nagyon jól eltalált: Üstöllési főtörzsőrmester, Nagymama vagy akár Háy asszonyság, a jósnő is emlékezetes. A magyar kiadás mind külalakjában, mind kivitelében dicséretet érdemel: a keménytáblás kivitel, az igényes rajzok és a jól sikerült, humoros fordítás miatt az esti meséléskor nehéz megállni, hogy ne olvassuk a tovább a fejezeteket.

Az író 2013-ban hunyt el 90 esztendős korában, gazdag életművet hagyott maga után. Jó hír, hogy ezek a mesék már magyarul is olvashatóak. Az azóta már megjelent a harmadik, befejező részben minden jóra fordul és igazán frappánsan ér véget a történet, hűen a címéhez: Torzonborz megjavul.

(Otfried Preuβler: Torzonborz újabb gaztettei; Kolibri Kiadó, 2014, 2990 Ft)

Szikrából csillag

Mit tehet egy anya, akinek hároméves fiáról megállapítják, hogy autista, és esélyt sem adnak neki arra, hogy valaha megtanuljon olvasni? Vagy továbbra is elviszi a hagyományos fejlesztő foglalkozásokra, és nézi, hogy zárul be gyereke a saját világába, vagy arra koncentrál, hogy mi érdekli a fiút és ezen keresztül találja meg hozzá a kulcsot. Kristine Barnett ez utóbbi utat választotta és Jakob (akinek az IQ-ja magasabb, mint Einstein-é volt, de a cipőjét néha elfelejti befűzni) az általános iskola ötödik osztálya után azonnal egyetemi szinten folytatta természettudományi tanulmányait. Az idáig vezető út rögös volt, tele váratlan kanyarokkal és veszélyes helyzetekkel, de a család mindent megoldott. Hihetetelen erőfeszítéseket tettek, hogy Jake, majd egy más típusú egészségügyi problémával küzdő kisebb gyermekük is mindent segítséget megkapjon a boldogulásukhoz. Az édesanya által alkalmazott megoldás nagyon egyszerű volt: nem a nehezen vagy egyáltalán nem működő funkciókat gyakorolták, hanem azzal kezdtek foglalkozni, ami érdekelte a gyereket. Jake estetében ez a matematika és a csillagászat volt, de az anya által hetente kétszer (ingyen!) működtetett autista gyerekek fejlesztő foglalkozásain mindenkiben megtalálta a jót. Volt, aki később cukrászként dolgozott, mert kiderült, hogy nagyon tehetséges tud süteményeket dísziteni, volt, aki felnőttként építész lett. Olyan gyerekekről van szó, akiknél a foglalkozás célja az volt, hogy bekerüljenek a hagyományos óvodai nagycsoportba!

Kristine mindezt a csodát a saját természetes és szerény módján meséli el A szikra című könyvben. A családjából hozott szeretet, a hit (újamish családból származott), és az, hogy az anyagi javak helyett az igazi erkölcsi értékek számítottak, mindezek segítettek, hogy fia és sok más gyerek autistaként is a legteljesebb értékű életet élhesse. Paradigmát tudott váltani, képes volt valami teljesen ismeretlen úton járni, és közben nem engedett az igazából. Magatartása példaként állhat minden szülő előtt. Jakob Barnett nevét pedig véssük az eszünkbe - sokat fogunk még róla hallani.

(Kristine Barnett: A szikra -  Egy anya története a zseninevelésről; Európa Könyvkiadó; 2013)

Vérvörös hold

Benjamin Percy Vörös hold című regényének a borítóján műfaji besorolásként a városi fantasy és szerelmi történet szerepel. Bár fontos része a szerelem is a műnek, sokkal inkább egy erős társadalomkritikával átszőtt krimit vehet kézbe az olvasó. A Percy által teremtett világ szinte teljesen megegyezik a mai valósággal, kivéve, hogy a lakosság egy részét az úgynevezett "likánok" alkotják. Leginkább a vérfarkasra hasonlító teremtmények bármelyik átlagemberben kialakulhatnak, harapással vagy szexuális úton terjed ez a kór. A likánok másodrangú állampolgárok, akár annak születtek, akár születésük után kapták el a fertőzést. Veszélyesek, mivel a bennük lakozó szörnyeteg bármikor átveheti az emberi létük felett az uralmat és agresszióval old meg minden problémát. Az állam, ezért hacsak teheti szeparálja a likánokat, folyamatos ellenőrzés alatt tartja őket és kötelező gyógyszert szedniük, mely csökkenti az esélyt, hogy előjöjjön az állati énjük. A likánok és az emberek közötti feszültség egyre nő és egyszer csak egy terrorista csoport kirobbantja a harcot. A történetet három főszereplő szemszögéből látjuk. Patrick Gamble, a „Csodafiú”, aki egyedüliként éli túl a likántámadást egy repülőgép fedélzetén, Chase Williams, a szabados erkölcsű politikus, és Claire Forrester, az értelmiségi likán család lánya, aki alig tudott elmenekülni, mikor családját lemészárolták. A történetet legfőképp hármuk cselekedetei és döntései szövik. Az erőszakot, a pusztulást nagyon realisztikusan ábrázolja az író, szinte filmszerűen jelennek meg a leírt képek. Az erős idegzet nemcsak ehhez kell, hanem a regény erkölcsi üzenetének megváltozásához: lehetséges, hogy bármelyik embercsoport magasabb szintűnek tekintse magát a többieknél?

(Benjamin Percy: Vörös hold; Geopen Könyvkiadó, 2013, 3990 Ft)

Megbocsáthat-e a pék az upiórnak?

Jodie Picoult Vezeklés című regénye más, mint az írónő eddig megjelent húsz regénye. Más a témája, más a szerkezete és nem tűnnek fel benne a szokásos helyszínek, mint például a bíróság vagy a rendőrség. Ez egy cseppet sem von le a mű értékéből, sőt. Most is több szálon fut a cselekmény, de nagy az időbeli különbség a történések között. Az egyik főszereplő Sage Singer, huszonéves pék, aki nagyon nehezen tudja feldolgozni édesanyja két évvel ezelőtti halálát, saját sebhelyes arcát és Adammal, egy nős férfival való viszonyát, melyből képtelen kiszállni. Főszereplő Minka is, Sage anyai nagyanyja, aki lengyel zsidóként túlélte a II. világháború szörnyűségeit és utána Amerikába menekült. A harmadik szemszög Joseph Weberé - vele Sage egy terápiás csoportban ismerkedik meg, és barátságot kötnek – és aki egyszer csak bevallja a lánynak, hogy náci tiszt volt. Végül a nácivadász Leo Stein gondolatai is megjelennek egyes szám első személyben. A regényben komoly szerepet kap egy másik regény is ("regény a regényben"), egy régi rémtörténet a lengyel upiorról, a vérszívó szörnyről.

Ez a mű nem egyszerűen egy holokauszt történet, bár javarészt a negyvenes években, Lengyelországban és Németországban játszódik és nagyon hitelesen tárja elénk az akkor megtörtént borzalmakat. A múlt történései és a jelen a reflexiói számos erkölcsi kérdést vetnek fel, és az olvasónak kell megküzdeni a feltett kérdésekkel. A süteményreceptek mellett komoly útravalót is kapunk a történet nagy meglepetést okozó végén. „A történelem nem dátumok, helynevek, háborúk halmaza. Az emberekről szól, akik kitöltik közöttük a teret.”

(Jodie Picoult: Vezeklés; Athenaeum Kiadó, 2013, 3490 Ft)

Macskafalók

Vannak olyan regények, amelyeknek nagyon hatásosan kezdődnek. Joanna Bator Szinte éjsötét című könyve ilyen, annyira magával ragad a történet, hogy szinte képtelenség letenni. Az írónő harmadik magyarul megjelent művének főhőse Alicja, újságíróként dolgozik, és legújabb feladata kapcsán, eltűnt gyerekek után nyomozva tér vissza szülővárosába, Walbrzychba. Édesapja, a helyi vár amatőr kincsvadásza 15 évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta nem járt itt, de a múlt nehéz örökségét folyamatosan vitte magával, úgy, hogy sokszor tudatában sem volt. "A vár azon kevés dolgok közé tartozott, amelyek továbbra is ugyanolyan nagynak, csodaszépnek látszottak, mint gyerekkoromban. Felhúztam az öreg faliórát, és amikor az inga lengeni kezdett, úgy éreztem, mozgásba lendül a benne raboskodó idő."

A városban különös dolgok történnek, háziállatokat gyilkolnak, feltűnik egy önjelölt próféta követőivel és gyerekek tűnnek el. „Páncélos Alicja”, ahogy az újságnál hívják, elkezdi felgöngyölíteni a történetet. Ahogy követi a nyomokat, megismeri saját családja múltját is. Súlyos titkok, elrejtett és elfeledett tragédiák derülnek ki, magyarázatot adva a jelenre is. Rég halott nővére, akivel elválaszthatatlanok voltak gyerekkorukban, macskafalóknak hívta a megtestesült rosszakat. Ezek a titokzatos lények ismét feltűntek, és az ellenük való harcban a macsaknénék segítenek. A mesteri történetszövés és jellemábrázolás mellett a regény különleges, sokszor misztikus hangulatát kell kiemelni: mintha a lengyel Twin Peaks-ben járnánk. A végső összecsapás után helyre áll az egyensúly a városban és Alicjánál is. A gonoszok mindig jelen vannak a világban, lehetnek nácik, orosz katonák, zavart elméjűek, pedofilek vagy csalók - egy a fontos, hogy a macskanénék is ott legyenek, ha szükség van rájuk.

Ha külön is értékelném a könyveket, ez biztos ötcsillagos lenne!

(Joanna Bator: Szinte éjsötét; Magvető, 2016; 3990 Ft) 

„Félig-élet”

A sikeres írók életművének elemzésekor a kritikusok finoman szoktak az első írásokról nyilatkozni, a legpozitívabb elismerés általában az, hogy már itt is felcsillan a szerző tehetsége. Michel Houellebecq A harcmező kiterjesztése című regénnyel debütált 1994-ben, és bátran állíthatjuk, hogy ő már akkor is a jelenlegi színvonalán írt.

A regény főhőse egy informatikus, akiről nem sok mindent tudunk, többek között a nevét sem. Átlagos harmincéves, aki rendszerelemző programfejlesztőként dolgozik. Élete a szokásos napi rutin alapján működik, barátai nem nagyon vannak, utolsó szerelmével két éve szakított. Sokat filozofál, állatmeséket ír és mindenről van véleménye. Leginkább szarkasztikus, néha cinikus, néha érzéketlen hangvétel jellemzi. Ennek ellenére mégsem ellenszenves alak - inkább sajnálatot, segíteni akarást érezhetünk iránta. Az egyhangú napjaiba egy új munka hoz változást - vidékre kell utaznia még karácsony előtt, hogy tréningeket tartson a vállalata által fejlesztett szoftverekről. „Az is lehet, merül föl bennem, hogy a vidéki kiszállás során némileg megváltoznak az érzelmeim; nyilván negatív irányba, de mégiscsak megváltoznak. Talán elgörbül a röppályám, talán bekövetkezik egy hirtelen felszökkenés.” Ez a felszökkenés nem az lett, amire számított, egyre mélyebbre süllyed, míg rájön, hogy nem a körülöttünk levő társadalom, hanem saját magunk foglyai vagyunk. A harcmező kiterjesztése pedig mindenkinek mást jelent – a főhősnek egy Saint-Cirgues-en-Montagne melletti erdőt, de rögtön felvetődik a kérdés, hogy az olvasó képletesen értett harcmezője meddig terjed ki.

(Michel Houellebecq: A harcmező kiterjesztése; Magvető, 2016; 2990 Ft)