A döntésképtelen kiválasztott

Vannak olyan pillanatok, amikor kézbe veszel egy könyvet, és érzed, hogy ez egy nagyreményű karrier első lépése. Pont ezt éreztem Fehér Boldizsár regényét elolvasva - jegyezzük meg a nevét, fogunk még a köteteivel találkozni. Legalább is nagyon remélem, hogy nem úgy fog viselkedni, mint a Vak majom című regényének a főhőse.

Mi sül ki abból, ha egy huszonéves fiatalember regényt ír egy huszonéves fiatalemberről? Fehér Boldizsár első regénye, a Vak majom című kötet esetében egy sajátos humorral átszőtt krimi és generációs korrajz.

A főhős egyes szám első személyben meséli el élete eddigi, elég kalandos folyását. Huszonhét éves korára nem sok mindent tud felmutatni – egyetemi történelemtanulmányait nem fejezte be, felesége az esküvőjük másnapján elhagyta, édesapja megbolondult, anyukája lelépett egy görög milliomossal. Az olvasónak leginkább az az érzése, hogy a regény főhőse nem ura a saját életének, csak hagyja, hogy történjenek a dolgok. „Hiába biztosítottak az ellenkezőjéről, ironikus módon a kiválasztásomban láttam valami sorsszerűt, amely érzés egyáltalán nem volt borzongató újdonság számomra. Sokszor éreztem már kiválasztottnak magam, mintha az élet újra meg újra kijelölné az időt és a helyet, ahol éppen lennem kell.” Emellett a véletlen is sokszor megjelenik a történetben. Például egy váratlan örökségnek köszönhetően multimilliomos lesz, de a vállalatbirodalmát nem tudja igazgatni, hiányzik a szakértelme és kedve is hozzá. Így amikor a beosztottjai által elkövetett csalások miatt körözni kezdi a rendőrség, Párizsba menekül, ahol Pintér Péter magyar írónak adja ki magát, hogy a Francia Szépirodalmi Társaság a Hallhatatlanok Csarnokának tagjává avathassa. Ráadásul a történet ezen részén újabb izgalmakba csöppen – két Nobel-díjas professzor pszichológia kísérletbe kezd a hoteljükbe, melyben fontos szerepet szánnak neki. Fehér Boldizsár fiatalsága ellenére sokat tud az emberi jellemről és a jellemtelenségről is, emellett tiszta képet fest a világ olykor kaotikus működéséről. Egyéni humora és hangvétele igazán kellemes, és sokszor elgondolkoztatóvá teszi a Vak majom című regényt, mely igazán nagyszerű első könyv lett.

(Fehér Boldizsár: Vak majom; Magvető, 2018; 2999 Ft)

A pesti ponyva királya

Bárhogyan gondolkozom, nem emlékszem, hogy melyik Rejtő könyvet olvastam először. Minden más kristálytiszta: 1986, kilencórás repülőút, a saját könyveimet már elolvastam, mire egyik ismerős megszánt és kölcsönadta az Albatrosz sorozat egyik tipikus sárga kötetét. Talán a Három testőr Afrikában volt - mentségemre szóljon, hogy azért nem emlékszem rá, mert miután hazaértünk, arról szólt a nyaram, hogy végigolvastam édesapám teljes Rejtő sorozatát. Nemrégiben Thuróczy Gergellyel, (aki egyébként irodalmi muzeológus, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos munkatársa, Rejtő Jenő-kutató) beszélgettem, és kicsit megnyugtatott, hogy ő sem tudta megmondani, hogy melyik P. Howard kötetet olvasta először. Pedig szerintem ő mindent tud Rejtőről. A beszélgetés apropója az volt, hogy előadást tartott Rejtőről – milyen legendák születtek róla – ha valaki el tud menni a kutató által tartott előadásra, ajánlom, tényleg számtalan érdekesség derült ki a pesti ponyva királyáról.

Ha pedig már idén van Rejtő halálának 75. évfordulója, ebből a szomorú alkalomból mindenképpen ajánlok tőle olvasnivalót. Mivel mindegyiket szeretem nagyon nehéz döntés volt, hogy melyik legyen az, de végül egy kevésbé népszerű kötetre, Az ellopott futár címűre esett a választásom. Nem a tipikus sivatag-légió-katonaság a fő téma, de Afrika a helyszín, Casablancában játszódik a kikötő kisstílű és egyszerű lakosai között. Ahová egyik nap – ki tudja honnan – megérkezik a tizenhatéves Prücsök virágkosarával a karján és felforgatja az életüket. Prücsök azt a fajta angyali tisztaságot hozza magával, mely mindenkire pozitív hatást gyakorol – úgy, ahogy az egy romantikus krimiben történik, de közben tiszta erejéből harcol a gyilkossági kísérletért börtönbe zárt édesapja perújrafelvételéért.

„És tizenhat éves volt, olyan ártatlan, romlatlan, tiszta szemű és tiszta szívű, hogy a külváros elbukott népe is jobb lett általa, amiért a szívébe fogadta. És tűzbe mentek érte, hiszen egy foltnyi hófehér, örök megbocsátást, örök újjászülető égi fényt képviselt itt közöttük, mert a legutolsó betyár gyereke is büntetlenül, makulátlan előélettel születik, még ha a rablótanyán látja meg a napvilágot, akkor is."

Mikor a lánynak sikerül végre Mervin kormánybiztos elé kerülnie (aki az eset idején vizsgálóbíró volt), véletlenül rossz üzenetet kap, így a „csavarja el a futár fejét” teljesen más értelmet nyer. A történet mellett a jellemrajzokat is tökéletesen eltalálta az író, néhány vonással megrajzolt alakok, akik karikatúrái az igazi regényhősöknek, de mégis felejthetetlen alakok. Ráadásul a sztori: száguldó halottaskocsi, fejbe vert futár, üzenetek, félbetört életek és nevelési célból repülő lavórok - a humor és a történeti számos csavarja letehetetlenné teszi ezt a Rejtő regényt is.

Rejtő Jenő (P. Howard): Az ellopott futár

Ingyen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból: http://mek.oszk.hu/01000/01033/

Interjú Thuróczy Gergellyel: 

Zárónyihogás

Ma sikerült harmadszorra is megnéznünk az Örkény Színházban a Csoda és Kósza című hangjátékot. Nem volt ismeretlen a családunk előtt a történet, Czigány Zoltán vicces és lópofa (bocs) paripáiról szóló mindhárom könyv régóta kedvence mindenkinek nálunk. Az Örkényben pedig sikerült elérni azt a csodát (bocs), hogy az eredeti történet feldolgozása tökéletesen hozza a megszokott színvonalat, sőt, még hozzá is tudtak tenni a művészek. Tehát végül is mindegy, hogy olvassuk vagy megnézzük, Csoda és Kósza mindig nagyszerű élmény.

Van Gödöllőn egy tanya, ahol Gyöngyi néni és Sajó bácsi gazdálkodik, itt él (csibészkedik, bajt kavar majd megoldja) két ló is, a megfontolt Csoda és a kissé hebrencs Kósza. Meséről van szól, így ezek a lovak beszélnek, pizzát sütnek, elmennek a Közlekedési Múzeumba, dínókkal találkoznak, elutaznak az olimpiára és a Marsra, és leszerepelnek mint rendőrlovak. A szokásosan induló történetek egyszer csak éles kanyarral a szürreálishoz közeli síkra kerülnek, majd minden visszatér az eredeti kerékvágásba.

„ - Megáll az eszem! – mondta Kósza.

-           –  Hát indítsd el! – biztatta Csoda.

-          - Brrrrr – mondta Kósza, mintha egy motorbiciklit indított volna el, pedig csak prüszkölt egy nagyot.

-          - Na, de miért áll meg az eszed? – érdeklődött Csoda.

-          - Képzeld el, Gyöngyi néni mit mondott nekem! Állok kinn, a karámban, nézem a domboldalt, a fákat, a lemenő nap fényét, ahogy aranyra festi a fák törzsének oldalát, nézem az eget, ahogy a narancssárgától a kéken keresztül szürkévé válik, épp ezen tűnődöm, amikor azt hallom, hogy Gyöngyi néni azt mondja Sajó bácsinak: te Sajókám, nézd, milyen jól fest ez a ló! Mi az, hogy fest ez a ló? Nem látták, hogy csak állok és nézelődöm? Láttak nálam festéket? Láttak előttem vásznat? Nem volt ott semmi? És Gyöngyi néni mégis azt mondta, hogy jól fest ez a ló.

-          - Jaj, Kósza! – sóhajtott Csoda. – Még nem hallottál olyat, hogy milyen jól fest ez a kalap rajtad? Vagy milyen jól festesz ebben a ruhában? Nem csak festőknek mondják, hogy jól festesz. Ha valami jól áll, vagy jól néz ki, arra azt is lehet mondani, hogy jól fest. Érted már?” (Csoda és Kósza mint festők)

A remek történetek mellett (pont egy esti mesényi novellákról van szó) két dolgot emelnék még ki – az egyik a Czigány Zoltán nyelvi humora, a másik Baranyai András illusztrációi. Sajnos az író nagyon korai halála miatt nem lesz több kötet (akármennyire várják a gyerekeim), de ha hiányzik a két paripa, legfeljebb újra elmegyünk az Örkénybe.

(Czigány Zoltán: Csoda és Kósza, Csoda és Kósza körül a Föld, Csoda és Kósza legrégebbi kalandjai)

A kép a www.orkenyszinhaz.hu oldalról származik

Pék Mária halat ránt, csuszát főz

Először a Jó estét nyár, jó estét szerelem! című könyvet olvastam Fejes Endrétől, és rögtön megragadott a stílusa, a kedvenceim közé került. Az irodalmi értékei mellett a szociológiai érzékenysége - a szegények, elesettek, hátrányos helyzetűek elfogadása és sokszor az irántuk érzett szeretet, az ami különleges íróvá teszi. Nagy meglepetés volt, hogy csak 2015-ben hunyt el, annyira visszahúzódó életet élt, hogy sokan nem is tudták, hogy ennyire sokáig közöttünk volt. 

A Rozsdatemető regény már az első lapjain felkelti az olvasó érdeklődését, mivel a történet végével kezdődik. Több generációnyi összegyűlt feszültség robbant ki ifjabb Hábetler Jánosból, amikor agyonüti sógorát munkahelyük romos kertében, a Rozsdatemetőben. A regény 1962-ben jelent meg először, a Magvető Zsebkönyvtár sorozatában megjelent kötet a tizenhatodik kiadás - nem véletlen ez a máig töretlen népszerűség, és az sem, hogy 30 nyelvre fordították le. Bár a feldolgozott téma felkavaró, színtiszta realizmus, minden időszakban megtalálja a maga olvasótáborát. Fejes Endre ugyanis a Hábetler család sorsa mögé bújva Magyarország I. világháború és a hetvenes évek közötti történetét írta meg. Az egyszerű körülmények közül származó, munkás környezetben élők közül mindenki vágyik a jobbra, hogy meglegyen a család, a szoba-konyha, a bútor és az ünnepeken kerüljön az asztalra rántott hal és túrós csusza. Hábetleréknél ez így történik, mégsem boldogok. „Húsvétkor, karácsonykor, újévkor, születés- és névnapokon mindig a Nagyfuvaros utcában ünnepelt az egész család. Pék Mária nagytakarítást csinált, átrendezte a bútorokat, a családfő, Jani, Gizike, Eszter a szobában takarított. Hajnalka a főzésnél segített édesanyjának. Veszekedtek, rekedtre kiabálták magukat. Este megérkeztek a férjek, hozták a gyerekeket, virágot Pék Máriának, megcsókolták horgas ujjú, csúnya kezét, majd megterítették Taubinger Rezső főesperes asztalát, és a bőséges vacsorához ültek.” Fejes Endre szikár mondatokkal, látszólag egyszerű kijelentésekkel, de közben hihetetlen szeretettel ír a Nagydiófa utca lakóiról. Azokról, akik mellett ma is úgy megyünk el a VIII. kerületben, hogy elfordítjuk a fejünket. A regényben mégis úgy ábrázolja őket az író, hogy bearanyozódik Pék Mária szétdolgozott, horgas ujjú keze, eltörpülnek a jellemhibák és érthetőbbé, megbocsájthatóbbá válik minden, elsőre elítélt cselekedet. Vannak korszakokon és földrajzi helyeken átívelő történetek – a Rozsdatemető pontosan ilyen.

(Fejes Endre: Rozsdatemető; Magvető, 2018; 1999 Ft)

Az első magyar bűnregény

Második könyvet mindig nehezebb írni, mint elsőt, főleg akkor, ha ez az első kötet megkapta a Margó-díjat 2016-ban. Nekem nagyon tetszett Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című könyve (ajánló itt), vártam nagyon a következő írását. Amikor kezembe vettem, a szokott olvasási tempómmal kezdtem bele, aztán négy oldal után becsuktam, vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem újra, szépen lassan, csak erre figyelve. Mert ennek a történetnek meg kell adni az időt és a tiszteletet, csak akkor lehet élvezni.

A krimikben szereplő nyomozók sokféle alakot ölthetnek, ismerünk ballonkabátos feledékeny úriembert, kertészkedő vénkisasszonyt vagy szmokingos titkosügynököt. Milbacher Róbert Léleknyavalyák című könyvének főszereplője, Hummer József nyugalmazott alkapitány senkihez sem hasonlítható – inasával kettesben él szigorú napirendje szerint, ahol nem mindegy, hogy mikor iszik kávét és mikor gyújt rá egy szivarra. Pest belvárosában lakik a Magyar és Czúczor utcza sarkán álló bérház második emeletén és naponta elsétál a Duna partra, hogy figyelemmel kövesse Széchenyi hídjának épülését. Az előző mondatból is kiderülhet: a regény az 1850-es években játszódik, a bűntény, melyet az alkapítány újra vizsgálni kezd pedig 1847-ben történt öngyilkosság, mikor a drámaíró színész, Czakó Zsigmond lőtte főbe magát egy újság szerkesztőségében. Az akkor még aktív alkapitány újra foglalkozni kezd az üggyel és átnézi az általa vezetett nyomozás hivatalos anyagait, mert azt érzi, hogy valamit elmulasztott. Így sok kortárs írást olvashatunk a korabeli pszichológiáról és az öngyilkosságról. „Régi megfigyelése a gyakorlati lélektannak, hogy vannak oly kóros állapotai bizonyos léleknyavalyáktól szenvedő embereknek, midőn már úgy érezték, hogy hűtlen lettel hozzájuk a szavak, sőt bántó élükkel egyenesen ellenük fordulnának. Így azután a kimondott szóval nem is képesek sem állapotuk leírására, sem pedig segélykérésre, ám valahol mégis azt várák el gyermeki türelmetlen követelődzéssel embertársaiktól, hogy a nyelv segélye nélkül is, mintegy lélektől lélekig ható sugallattal értsék meg, és siessenek a megmentésükre.” A regény végére kiderül, hogy mi is történt valójában, az epilógus pedig egy újabb csavart rejt. Milbacher Róbert irodalomtörténészként gazdag tudásanyagot ötvözött a regénybe korabeli irodalmi pletykáktól a mindennapok leírásáig. A nyelvezet is ezt az időszakot idézi, így érdemes lassan és figyelemmel olvasni a regényt, megadni a módját, mint ahogy Hummer József a délelőtti újságolvasásnak.

(Milbacher Róbert: Léleknyavalyák; Magvető, 2018; 3499 Ft)

Virtuális tojáskeresés

Újabb őszinte vallomás következik: én kedvelem a nyolcvanas évek hangulatát. Hiába a neon színek, a válltömés és a répafarmer, a zenék és a filmek közül sok kedvencem van a mai napig. Ezzel nem csak én vagyok így, a Ready Player One szerzője, Ernest Cline is otthonosan érezte magát ebben az évtizedben, ez sugárzik első regénye minden lapjáról. Pedig a nem túl távoli jövőben játszódik a történet, 2045-ben vagyunk, amikor az OASIS elnevezésű, világszerte elérhető, ingyenes virtuális rendszer jelenti sokaknak a valódi életteret. Itt járnak iskolában, itt jutnak információhoz, itt szórakoznak – itt töltik az egész életüket. Miközben egy szobában ülnek, de fejükön a VR szemüveggel váltanak testet és nevet és élnek egy nem valós világban. Az OASIS-hoz való hozzáférés ingyenes, mivel a kitaláló/programozó tulajdonosa James Halliday ragaszkodott hozzá, de ez az üzleti köröknek nem tetszik, mivel irdatlan mennyiségű bevételre tehetnének szert, ha fizetőssé tennék a szolgáltatásokat. Örökös híján James Halliday mesebeli versenyt hirdetett és ennek a nyertese kapja meg a teljes „királyságát”. A Vadászat a „tojások” (elrejtett utalások, feladatok) után évek óta tart, és a tizennyolcéves Wade Watts, vagyis Parzival az első, aki túljut az első akadályon és megszerzi a Rézkulcsot. A Vadászat innen kezdve nem játék, hanem vérre menő harc a túlélésért, így a fantasy egyre inkább krimivé válik. Bár rám soha nem voltak nagy hatással a számítógépes játékok (inkább olvastam), teljesen megértem, hogy miért válik valaki függővé, miért menekül a saját világából egy virtuálisba. Parzival és a többi Nyest (vagyis a tojáskeresők) is elképesztő tudásmennyiséget szedtek össze a nyolcvanas évekről, ha a játékokat nem is, de a filmeket, zenéket ismertem, így igazán szórakoztató volt olvasni a regényt. Az pedig, hogy egy lépésre állunk egy ehhez hasonló, nem valódi világtól, inkább rettegéssel tölt el: remélem, még sokáig csak olvasni fogunk róla, nem pedig szereplői lenni.

Ernest Cline: Ready Player One, Agave, 2018; 3980 Ft)

Levelek a szigetről

Szeretek igazi leveleket írni: papírra, töltőtollal, majd beletenni egy borítékra, igazi bélyeget nyalni rá (ez a fújjj része) és elpostázni. Az e-mail persze sokkal egyszerűbb, de teljesen más hangulata van egy olyan levélnek vagy képeslapnak, amelyre időt és energiát fordított egy szerettünk (biztos, hogy szeret minket, közműcég nem ír kézzel fizetési felszólítást).
Éppen ezért szerettem már első olvasáskor is Mary Ann Shaffer és Annie Barrows Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című regényét. Egészen pontosan levélregényét. A II. világháború után vagyunk 1946-ban, Juliet Ashton harminckét éves hajadon, író-tárcaíró éppen keresi következő regénye témáját - ez pedig Dawsey Adams levelével pottyan be albérlete ajtajának levélrésén. A Guernsey-i szigeteken lakó úriember ugyanis hozzájutott Juliet egy régi könyvéhez és egy lapszélre írt kérdés kapcsán, no meg kedvenc szerzője, Charles Lamb miatt ragadott tollat. Hamarosan Juliet több szigetbelivel élénk levelezésbe kezd, mivel a Times-ban megjelenő cikkében is szeretné bemutatni az irodalom erejét a Krumplihéj Pite Irodalmi Társaságon keresztül. A levelek alapján eddig számára ismeretlen dolgokat tud meg a sziget öt évig tartó német megszállásáról. A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság története (mely egy megsértett kijárási tilalommal kezdődött) felcsigázza az érdeklődését és hamarosan Juliet útnak indul, hogy személyesen megismerje újdonsült barátait. A levelek közben jönnek-mennek, többek között legjobb barátnőjének, Susannak és az ő bátyjának, Sydney-nek, aki nemcsak jóbarátja, hanem a főnöke a könyvkiadónál. A levelek könnyedek, sokszor viccesek, pedig nem könnyű témák merülnek fel: a háború válogatott szenvedéseket okozott mindenkinek. Bombázások, koncentrációs tábor, éhezés mindenhol. Rengeteg elveszített családtag, de valahogy mégis úgy tudtak visszatérni a hétköznapokba, hogy mindezek ellenére az olvasónak kedve támad ott élni ezek a remek emberek között. Minden szereplő tökéletesen megformázott alak, hiteles hús-vér emberek: Elizabeth, John Booker, kit, Isola élettel töltik meg a lapokat, bármikor lennék a szomszédjuk. Egyik kedvenc részem, amikor Amelia Maugery referenciákat kér Juliet-től, aki felkéri két ismerősét, hogy írjanak róla. "Mivel néhány dolgot valóban tudnia kellene róla, megkértem Simon Simpless tiszteletes urat, a Bury St. Edmunds (Suffolk megye) melletti Szent-Hilda-templom lelkészét, hogy írjon magának. Ő gyerekkorom óta ismer, és őszintén kedvel. Lady Bella Tantont is megkérem, írjon az ügyemben ajánlólevelet. A blitz idején együtt voltunk tűzvédelmi megbízottak, és tiszta szívből utál. Nos, ha a két írást egybeveti, viszonylag méltányos képet kaphat a jellememről."

Bár elmondhatatlanul boldog vagyok hogy a rég elfogyott és beszerezhetetlen 2010-es kiadás után újra megjelent a könyv, kicsit sajnálom, hogy nem az előző borítóját tartották meg, hanem a regény alapján készült filmből van rajta egy képkocka. Szerintem félrevezető lehet, mivel nemcsak szerelemről szól a könyv, hanem barátságról, hűségről, hazaszeretetről, önfeláldozásról is.

Egyébként biztos vagyok benne, hogy a Bronte nővérek és Jane Austin is büszke lenne a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságra.

(Mary Ann Shaffer és Annie Barrows Krumplihéjpite Irodalmi Társaság; Park Kiadó 2018; 2950 Ft)

Rajzos térkép a belső úthoz

Mindig is több prózai művet olvastam, mint lírát – nem mintha nem szeretném, de közelebb állnak hozzám a regények, főleg ha legalább ötszáz oldal hosszúak. Viszont vannak olyan élethelyzetek, amikor verseket olvasok, mert ezek tudják a legjobban kifejezni az éppen megélt érzéseket: legyen az szomorúság, vidámság, szerelem vagy éppen a fájdalom. A másik ok, hogy Bazsonyi Arany Szigorú időrendben című verseskötetét vettem elő, mert az életéről olvasva átértékelem a sajátomat – ha ő ennyi tragédiát, fájdalmat és igazságtalanságot megélt, úgy, hogy alkotó ember maradt, végig hűen az értékeihez, hitéhez, akkor másnak is sikerülhet.

Amikor először találkoztam életművével, azért irigyeltem, hogy több művészeti téren is tehetséges volt: festményeiről, grafikáiról volt ismert, de gyerekkorától kezdve verseket is írt – derült ki a kötet végén található életrajzából. A verseskötet szerkesztője, Balatoni Teréz szoros baráti kapcsolatban volt Bazsonyi Arannyal és Vecsési Sándorral, a szintén festőművész férjjel, de arra ő is csak a hagyaték felszámolásakor jött rá, hogy ennyi vers marad fenn. Bazsonyi Arany egyetlen szempontból volt következetes a lírai alkotásainál - mindegyiket pontos dátummal látta el, egyébként csak a korai versei voltak legépelve, a többit csak papírral vetette. Nagyon fontos volt neki, hogy rögzítse a körülötte zajló történéseket, mind festészetben, grafikáiban, mind a verseiben. Ezek összefüggésben is vannak egymással, sok festői és grafikai témáját meg is verselte, és ha a kettőt együtt nézzük, akkor egyszerűbb megérteni az alkotásait.

A művész élete pedig magán viselte a XX. század valamennyi fordulatát. „Jómódú paraszti családban született, boldog gyermekkora volt. Szeretett volna szerzetes lenni, de jött a II. világháború, majd feloszlatták a szerzetesrendeket. Felvették a képzőművészeti főiskolára, ahonnan viszont eltanácsolták, amikor kuláknak minősítették a szüleit. Amikor Budapestre költöztek a férjével, kezdett egyenesbe kerülni az életük, de újabb tragédia érte - az 1956-os forradalom alatt elveszítette gyermekét és soha többé nem lehetett gyereke. A hatvanas években a testvérét koholt vádak alapján bebörtönözték. Soha semmilyen művészi teljesítményéért nem kapott állami elismerést, pedig külföldön többször nyert versenyeken. Ami még jellemző volt rá és a verseire is, a magány érzése és a kritikus hangvétel. De mindig csak az igazat írta. Minden döntésének a mozgatórugója a hit és az erkölcs volt, nem tudott megalkuvó lenni.” – mondta róla a szerkesztő.

A verseit inkább olvasni kell, mint beszélni róluk, de ami elmondható róluk, hogy modern asszociációs formanyelvet használt, és témaválasztásában jellemző volt a paraszti munka és a természetszeretet, közben a világban zajló folyamatokra is reflektált, majd a drámai időskori költészet került a középpontba – mindig a saját belső útját kereste. Remélem, megtalálta. Ennyire mély hittel, biztosan.

Elköszönő

A nap egyszer csak lemegy,

Fáradt lesz, öreg, beteg.

Az erdők ágyat vetnek,

Lepedőt terítenek

Hófehéret alája,

Hogy álmát megtalálja.

Jött a hold, megsiratta,

Csillagok áradata

A könnyek.

Nagyon fájhatna néked,

Őzek, szarvasok néznek.

Csikód vágtat a rétnek,

Kirajzanak a méhek.

S a lélek.

(Még egyszer hazatérek, 2005)

(Bazsonyi Arany: Szigorú időrendben; Széphalom Könyvműhely/Orpheusz, 2018)

Szavak nélkül (tus, toll) 

(A Még egyszer hazatérek című kötetből)

Barbarossa variáció

Szeptember elsejéről nemcsak az iskolakezdés juthat eszünkbe, hanem a II. világháború kitörése is. Számtalan irodalmi alkotás dolgozta fel a háború megrázó eseményeit és sok fikció is született róla - ezek közé tartozik Borisz Akunyin Kémregény című könyve is, mely 2016-ban jelent meg magyarul. A Barbarossa hadműveletet a németek azért találták ki, hogy váratlanul támadást indítsanak a Szovjetunió ellen 1941-ben, Akunyin pedig tulajdonképpen egy összeesküvés elméletet hozott össze valós történelmi tények feldolgozásával. Ez annyira jól sikerült neki, hogy én például elhiszem neki, hogy akár így is történhetett (az igazat úgy sem fogjuk soha megtudni). A regény főszereplője Jegor Dorin 24 éves alhadnagy, pilótaiskolát végzett első osztályú bokszoló, aki várja, hogy katonaként a hazáját szolgálhassa. Amikor tökéletes német nyelvtudásának köszönhetően beszervezik a Furfang akciócsoportba, igazi kémregénybe csöppen. Jönnek az üldözések, konspirációk, rejtjelezések, árulások – minden, ami egy igazi jó háborús krimihez szükséges. Bár Dorint hasonlítani sem lehet Fandorinhoz, Akunyin híres regényhőséhez, de szimpatikus teremtés és jó alakja a regénynek. „A mi országunk a legjobb a világon, igaz? A miénk a legigazságosabb társadalom. Nekem azt tanították az iskolában, a tanfolyamon… mindenhol. Én ezt el is hiszem. Nincs kizsákmányolás, nincsenek burzsujok és földesurak, meg ilyesmi. De mire való a jó társadalom? Arra, hogy az emberek jobbá váljanak, jól mondom? Akkor magyarázza el nekem, miért van az, hogy a mi honfitársaink, a szovjet emberek – szóval azok, akik szembejönnek az utcán, vagy a villamoson utaznak velünk, vagy a sorokban tülekednek, miért olyan – izé, antipatikusak. Miért van az, hogy az értelmiségiekkel meg a régi rendszerből maradt többi figurával még beszélgetni. De a történelemóráimon valahogy nem rémlik, hogy a cár alatt valaha is tízezer tisztet lőttek volna agyon, és akkor még ott van az a rengeteg ember a lágerekben. Persze a cári időkben is volt kényszermunka meg száműzetés, de például Lenin még vadászni is járt Susenszkojéban, és a menyasszonya, Nagyezsda Konsztantyinovna is odaköltözhetett hozzá. A mi fogalmaink szerint ez valóságos üdülés volt… Szóval, mi következik ebből? Nálunk a Szovjetunióban jobban érvényesülnek a gazemberek és a hülyék, mint a forradalom előtt, hát nem?”

Akunyin nem rejti véka alá a véleményét a jelenlegi orosz rendszerről, minden regényébe valamelyik szereplő szájába adja kritikus megjegyzéseit. Nagyon bízom benne, hogy a jövőben is csak az új regényei miatt fog a hírekben szerepelni, nem pedig mint egy rejtélyes baleset áldozata.

(Borisz Akunyin: Kémregény; Európa Könyvkiadó, 2016; 3490 Ft)

Moszkva, Győzelem Park (saját fotó)

Moszkva, Győzelem Park - ilyen márványemlékek jelzik a világháború minden évét - az első az 1941-es (saját fotó)

Életeken át

Az én szuperképességem az, hogy ránézésből meg tudom állapítani, hogy jó lesz-e az olvasásra kiválasztott könyv, vagy sem. Így volt ez Benyák Zoltán A nagy illúzió című könyvével is; mikor a kezembe fogtam két évvel ezelőtt, tudtam, hogy szeretni fogom. Bár előtte már több írása megjelent a szerzőnek, én addig nem találkoztam azokkal (ez az én szégyenem), ma pedig egyszerűen elképzelni nem tudom nélküle a kortárs magyar irodalmat. A nagy illúzió olyan erősen hatott rám, hogy a mai napig emlékszem rá - felkavart, remény és megnyugvást adott. Kíváncsi voltam, milyen lesz az író idei Könyvhétre megjelent Az utolsó emberig című regénye – és ebben sem kellett csalódnom (na jó, talán a borítója egy kicsit furcsa, de a szöveggel maximálisan összhangban van).

Most pedig életem legnehezebb könyvajánlója következik – úgy írni egy regényről, hogy nem ismertethetem sem a történetet, sem a szereplőket. Mert minden olvasónak joga van ahhoz, hogy lapról lapra bontakozzon ki előtte a sztori, minden fejezetben szembe nézhessen a meglepetés következő szintjével, és előre gondolkozhasson azon, hogy mi jöhet még. Előre szólok, úgy sem fogja kitalálni. Benyák Zoltánnak nemcsak a fantáziája határtalan, hanem a precíz szerkesztési képessége is. Minden történésnek szerepe van, és a végén minden a helyére kerül. Szeretném, ha ezt a katarzis más is megélné, így tényleg nem fogok spoilerezni. Annyi viccelődés talán belefér, „hogy nem hiszek a lélekvándorlásban, már az előző életemben sem hittem”, de ez egyrészt nem is igaz, másrészt Az utolsó emberig című regény elolvasása után máshogy gondolom.

Jó utazást térben és időben minden kalandvágyó olvasónak!

(Benyák Zoltán: Az utolsó emberig; Athenaeum, 2018; 3499 Ft) 

Útikönyv fotók nélkül

Régebben többet utaztam külföldre, egyik legnagyobb élményem egy örményországi túra volt. 

Kiss Noémi Rongyos ékszerdoboz című könyve olvasása közben folyamatosan azok az emlékek jutottak az eszembe. Olyan rendhagyó stílusú útikönyvet írt, amelyben szavakkal festi le a bejárt területeket. Nem is hiányoznak a fotók, mert mindent megtudunk a tájak múltjáról, jelenéről, és mindezt az írónő érzékeny, apróságokat is észre vevő, az embert középpontba helyező stílusában. A bővített, második kiadás alcíme szerint „Utazások Kelet-Európában Bukovina, Galícia, a Balkán, a Kárpátok és a Kaukázus tájain”, és valóban: mintha mi is útitársak lennénk, zötykölődünk vele a buszon és esszük a helyiek ételét, isszuk a pálinkákat. A közelebbi tájakról is sok, általában ismeretlen információt tudunk meg, de számomra igazán érdekes a távolabbi, egzotikus területekről szóló részek voltak. Azerbajdzsán vagy Grúzia nem gyakori célállomása a turistáknak, de Kiss Noémi úgy ír róla, hogy kedvünk támad odautazni. Beszámol az adott hely természeti szépségeiről, mint például a Kaukázus hegyei, de ott vannak a történelem és politika által meggyötört emberi sorsok is. Nem a látogatóknak kijelölt utakon jár, elfogadja, ha egy helyi meghívja vacsorázni, így felszínes ismeretek helyett sokkal mélyebben belelát a mindennapjaikba. „A múlt mindenhol erősebb kísértet, mint a jelen szellemei. Grúzia így lesz egyszerre megható és megrázó ország, vagy talán jobb szó rá a felrázó. Mert a jelene teljességgel megmagyarázhatatlan és kiszámíthatatlan, ahogy a halál is hirtelen jön, minden előzmény nélkül, egy hideg, szeles téli napon. Itt a múlt és a legendák a legbiztosabb fogódzók, e gondos és alapos emlékezések közepette válik csak elbeszélhetővé bárki sorsa ebben a városban.” Miért szeretik Sztálint, hogy marad szász egy falu, akkor is, ha a régi szászok már nem ott élnek, él-e még a vérbosszú szokása Albániában? Csupa olyan kérdés, melyre választ kapunk a papírra vetett emlékek rongyos ékszerdobozából. 

Kiss Noémi Sovány Angyalok című könyvnek ajánlója itt olvasható.

(Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz; Magvető, 2018; 2999 Ft)

A diktátor meggyilkolása

A Roma sub Rosa-sorozat tizenhatodik kötetében Gordianus nyomozót nagy megtiszteltetés éri – Ceasar március idusán szenátorrá fogja kinevezni. Hiába régi, jó kapcsolatuk, nem kizárólag saját érdemeire való tekintettel kapja ezt a kitüntető címet, hanem fogadott fia miatt. Mielőtt Gordianus örökbe fogadta, Meto rabszolga volt, így hiába dolgozik régóta a diktátor mellett, őt nem lehet ilyen pozícióba emelni. Ha már ott jár a megbeszélésen a nyomozó, kap egy kis feladatot is – szimatoljon körbe, hogy nem fenyegeti-e veszély az uralkodót, ugyanis nyugtalanító híreket kaptak. Az ünnepségig pár nap van hátra, Gordianus körbejárja a lehetséges gyanúsítottakat, az indok pedig az, hogy megkérdezi, melyik szabót ajánlják ünnepi tóga rendeléséhez. Steven Saylor zseniálisan szövi a történetet, folyamatosan drukkolunk, hogy hátha mégsem lesz tragédia, pedig ez a történelem egyik legismertebb eseménye. A regény mellékszereplői már ismert családtagjai mellett ivótársa, a híres költő, Cinna kap nagyobb szerepet (Zmyrna című költeményével együtt). Ha valaki nem ismeri a sorozatot, nyugodtan olvashatja különálló kötetenként – az előzményekből benne van annyi, ami szükséges, minden kötet kerek, egész. A sorozat előző részeiben megszokott igényes történelmi háttér most is részletes és aprólékos – odavarázsol bennünket Róma utcáira, érezzük az illatokat, a vizezett bor ízét, látjuk magunk előtt Cleopatra luxus lakóhelyét és betekintést kapunk a korabeli cselszövések világába. Nehéz a történet végéről írni anélkül, hogy lelőném a poént, de az annyira jellemző, hogy ahogy faltam a lapokat, először az jutott eszembe, hogy Saylor bácsi is kezd fáradni, tudtam, hogy ez lesz. Aztán ahogy olvastam tovább, jött még egy csavar, meg még egy, és a vége, hát az egyszerűen hihetetlen.

Aki szereti a jó krimit, érdekli a történelem, és nem zavarja, hogy Gordianus már 66 éves (a három közül elég, ha az egyik igaz), mindenképpen olvassa el a Caesar trónja című regényt. Időutazás a legkisebb befektetéssel – csak lapozni kell.

(Steven Saylor: Caesar trónja; Agave, 2018; 3680 Ft)

Steven Saylor eddig kétszer jött Magyarországra dedikálni, én mindkétszer pár héttel szülés előtt voltam :-)

Akinek az élete kész regény

Nehéz a Hét életem című könyv műfaját meghatározni. Agneša Kalinová elmesélte Jana Juráňovának az élettörténetét, és ennek a beszélgetésnek a leírt változatát olvashatjuk. Nem regény, bár nagyon regényes, nem életrajz, mert annál sokkal izgalmasabb, de nem is történelemkönyv, mert annál pedig sokkal személyesebb. Agneša Kalinová - aki Farkas Ágnesként született Kassán 1924-ben jómódú középosztálybeli családban - életében annyi fordulat történt, mintha regényhős lenne. Végigélte a XX. század minden fordulatát Szlovákiában, és ez nem volt egyszerű neki. Eperjesen töltött idillikus gyermekkora hamar véget ért, amikor bankigazgató édesapja és édesanyja a zsidótörvények miatt elvesztették otthonukat, vagyonukat, majd az életüket is. Budapesti rokonaik segítségével Ágit egy óbudai zárdában bújtatták a vészkorszakban az apácáknál, amikor a háború után visszatért fiatalsága helyszínére, szembe kellett néznie családja elvesztésével is. Hihetetlen lelkierővel kezdett újra élni, pótolta az érettségit és az egyetemi felvételit, amikről le kellett mondania. A könyv egészén végigvonul ez a fajta derű és erő, ami Agneša Kalinová személyiségéből sugárzik, ez is hozzájárul, hogy letehetetlen lesz. „Úgy voltam kondicionálva, hogy mások előtt nem sírunk, ezt nevelte belém apám … Az ember uralkodjon magán. A nevetésről nem mondtak semmit, talán ezért nem sikerült visszatartanom akkor sem, amikor kellett volna.” Váratlan, mosolygásra okot nem adó helyzet pedig sokszor érte az újságírással, filmkritikákkal is foglalkozó Ágit. Gyerekkorának köszönhetően több nyelven beszélt, így sokszor fordított vagy tolmácsolt, így a szlovák politikusok figyelmét is felhívta magára liberális, nyitott gondolkozásmódjával. A történelemkönyvekből ismert fordulatokat személyesen élte át, az 1968-as események után a hetvenes évek elején ő kilenc hétig volt börtönben, hatvanéves férjét viszont egy évig tartották bent. Megéltek olyan eseményeket, amik felejthetetlenek lesznek az olvasóknak: például hogyan találják meg a lehallgató készüléket a lakásukban, hányszor törtek be hozzájuk az állam emberei, és hogyan álltak rajtuk bosszút azzal is, hogy a gyereküket nem vették fel egyetemre. Már nem voltak fiatalok, de lányuk érdekében elhagyták az országot és Németországba költöztek, itt élt 2014-ben, kilencvenéves korában bekövetkezett haláláig. Élete tükröt tart a politika kicsinyességeivel szemben. (Külön szeretném megemlíteni és megdicsérni a könyv végén a különleges fotógyűjteményt és a jegyzeteket.)

(Agneša Kalinová, Jana Juráňová: Hét életem, Magvető, 2018, 3999 Ft)

János vitéz verset ír

Milyen érzés lehet felnőttként találkozni gyermekkori önmagunkkal? Bognár Péter A fényes rend című verseskötete ezt az élményt mutatja meg nekünk: a költő a gyermekkorában versekkel teleírt füzetét találta meg és egy minimális szerkesztéssel (és az erotikus jellegű rajzok törlésével) adta közre. A versek hangulata, szövegei, a gondolatmenetek valóban egy általános iskolás fiatal gyerek tollából is származhatnának, de a művek formája és a versek által sugárzott bölcsesség, inkább egy felnőtt keze munkáját dicsérik. Petőfi munkái (főleg a János vitéz), és az ezért való rajongás keretezi a verseket. Hősnek lenni minden áron – hogy felfigyeljen ránk a szerelmünk, hogy ne szidjanak a tanárok, hogy a felsősök ne bántsanak a mosdóban és kibírjuk, ha a büntetésből kapott intő miatt csirkének kell öltöznünk a farsangon. A problémák gyerekesnek tűnhetnek, de ugyanazok az érzések vezérlik a versek mögé bújt fiatalt, mint egy felnőttet: szeretni és szeretve lenni, kitűnni az átlagból és megfelelni az elvárásoknak.

„Petőfi a költeményeiben

szépen leírta, hogy akkor milyen

nehézségek voltak az életben,

erről az anyukámat kérdeztem.

Ő azt mondta, hogy a költő dolga

megírni egy verset arról, hogy ma,

vagyis amikor a verset írja

-hát mi másért van tolla, papírja?! -,

hogy milyen nehézségek vannak,

neki magának, nemzetnek, annak

a közösségnek, amelyikben él,

Petőfi is így, ilyenkor, ezér.”

A Magvető Kiadó Időmérték sorozatában ismét egy fiatal, de hangsúlyos szerző verseit sikerült kiadni.

(Bognár Péter: A fényes rend; Magvető, 2017; 1990 Ft)

Százhúsz óra

Mennyi idő öt nap? Búcsút tudunk venni egy nyolcévestől, akinek az elmúlt egy évben nevelőszülei voltunk? Képesek vagyunk lezárni 42 évnyi életet, mert kezdi átvenni rajtunk az uralmat a gyógyíthatatlan Huntington-kor? Elég lehet ennyi idő – meg lehet valósítani mindent, amik felkerültek a virtuális vagy valós listákra?

Scott középiskolai tanár, Mara pedig sztárügyvéd. Személyesen nem találkoztak, hanem egy, örökbefogadott gyerekekkel kapcsolatos fórumon keresztül „ismerkedtek” meg és váltak barátokká. Mindkettejük életében ugyanakkor zajlik egy fordulópont – Scottnak vissza kell adnia az elmúlt egy évben általuk nevelt kisfiút annak vér szerinti anyjának, akinek letelt a börtönbüntetése. Mara pedig a közelgő születésnapján öngyilkosságot tervez, hogy ne okozzon terhet a szellemi és fizikai leépülése miatt a családjának. Hogyan lehet feldolgozni ekkora veszteségeket? Mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy szembe nézzünk a legnagyobb félelmeinkkel? Váltakozva olvashatjuk a két főszereplő szemszögéből megírt sorsokat, és részeseivé válunk ezeknek az életeknek. Mara folyamatosan őrlődik, hogyan hagyja el örökbefogadott kislányát, a mindig mellette álló szüleit, a világ legtökéletesebb férjét, Tomot és barátnőit? Önzőség ragaszkodni hozzájuk, vagy jót tesz velük, ha megszabadítja őket egy magatehetetlen, az értelem és az emlékezet szikrájával sem rendelkező test ellátásának nyűgjétől? Nagyon nehéz kérdések ezek, melyre Julie Lawson Timmer, a kanadai írónő nem ad konkrét választ első, 2014-ben megjelent, Öt nap című regényében. Scott küzdjön azért, hogy maguknál tartsa Kishavert? Mert ahogy a fórumtársai is írják, a gyereknek a vér szerinti szüleinél van a helye, még akkor is, ha messze nem tökéletes a környezet. Ráadásul felesége sem szeretné, mert várandós saját gyerekükkel, és neki a családot a vér szerinti gyermek jelenti, nem pedig egy kissé problémás nagyobb fiú. Aztán váratlan események miatt felborul minden terv, és kezdődik az újratervezés. A regény fülszövege szerint „bölcs, vidám, szívfacsaró, elgondolkoztató regényként” aposztrofálja a könyvet, ezek közül egyedül a vidám jelzővel nem tudok egyet érteni. Az érzelmek széles skáláját mozgatja meg bennünk, de cseppet sem vidám. Gyönyörű történet a szeretetről.

Julie Lawson Timmer: Öt nap, Európa Könyvkiadó, 2015; 3490 Ft

Mézeshetek

Piotr Socha Méhek című könyve ajándékba került hozzánk, de volt benne egy kis pedagógiai célzat is. Ugyanis a nagyobbik gyerek mostanában fél a nagy zümmögő rovatoktól. Tudom, hogy ez kicsit „lúdtalp ellen legjobb az amputálás”-jellegű, de bevált a taktika, sokkal barátságosabban gondol ezekre a hasznos teremtményekre. A nagyalakú könyvben, melyre ugyanúgy mondhatjuk, hogy méh-lexikon vagy akár méh-enciklopédia, hatalmas mennyiségű ismeretanyagot halmozott fel a szerző, de könnyen átláthatóan, érthetően és viccesen. A rajzok és illusztrációk természetesek (nem a megszokott kerek fejű-nagy szemű figurák) és tökéletes összhangban vannak a tartalommal. Innen kezdve pedig ajánlja magát a könyv. 

Tehát aki kíváncsi arra, hogy:

•           hány munkanapig él egy dolgozó méh (öt hét) a méhanyával szemben (ő meg akár hét évig is);
•           méhek nélkül nem létezne-e az alma, körte vagy a görögdinnye;
•           100 millió évvel ezelőtt éltek-e már a méhek; 
•           a görögök tényleg isteni eledelnek tartották-e a mézet; 
•           ki volt Szent Ambrus és miért ő a méhészek védőszentje; 
•           Napoleon császárrá koronázásakor miket hímeztetett aranyfonállal a palástjára; 
•           hogyan épül fel egy méhkaptár; 
•           miért kell a füst a kaptár felnyitásakor; 
•           miket neveznek mézelő növényeknek; 
•           milyen házi gyógymódok léteznek méhcsípés ellen;
•           hány percet töltött a világrekorder Ruan Liangming egy raj közepén, 62 kilogramnyi méhhel a testén; 
•           mi lesz velünk, ha a rovarirtó szerek miatt kipusztítjuk a méheket...

...akkor forgassa a Méhek című könyvet.

(Piotr Socha: Méhek; Manó Könyvek, 2018; 7490 Ft)

ű

Az autista nyomozó, aki nem tudott hazudni

A kisgyermekes szülők rémálma, amikor a dackorszakban levő gyerek elveti magát az üzlet közepén és hisztizik, mert nem kap meg valamit. Aztán képzeljük el, hogy a kamasz gyerekünk csinálja ugyanezt a plázában, mert sokan vannak körülötte, zavarják a fények, a zajok, a hangok, és túl sok inger éri egyszerre.

https://www.youtube.com/watch?time_continue=64&v=Lr4_dOorquQ

A „zemberek” gyakran nem tudják kezelni az átlagtól különbözőket, és egy regény a szépirodalmi értékei mellett abban is segíteni tud, hogy közelebb hozza az ismeretlent. Mint például egy kamaszt, aki autista.

Megoszlik a tudósok véleménye arról, hogy több autista született-e az elmúlt évtizedekben, vagy egyre többet tudnak erről a spektrumzavarról, így differenciáltabban ismerik fel, hogy ki tartozik ide. Sokak szemében ez még mindig valami „úri huncutság”, mert régen csak jó meg rosszgyerekek voltak, meg buták és okosak, most meg mindenki kap valami címkét, ahelyett, hogy rendesen viselkedne.

Milyen egyszerű azt mondani egy gyerekről, hogy neveletlen, pedig csak máshogy látja a világot. Mark Haddon 2003-ban írta A kutya különös esete az éjszakában című regényét, mely Angliában az év legjobb gyerekkönyve lett, és azóta többmillió példányban jelent meg szerte a világon. Hiánypótló alkotás, mert belebújhatunk Christopher John Francis Boone, a tizenöt éves, három hónapos és két napos bőrébe és az ő szemszögéből látjuk a világot. Ez a világ pedig teljesen más. Szabályok mentén történik minden: a sárga és barna élelmiszereket kerülni kell, ugyanazon az útvonalon lehet közlekedni és a prímszámok jó dolgok, ellentétben a metaforákkal. Christopher nem érti az emberek különböző arckifejezéseit, és azt se, ha viccből mondanak valamit. „Én nem hazudok. Anya az mondogatta, hogy azért, mert jó ember vagyok. De nem azért, mert jó ember vagyok. Azért, mert nem tudok hazudni.” Édesapjával él, mert anyja két éve meghalt, és a kisegítő iskolában ő lesz az első, aki leteszi az alapfokú matematika érettségit. Ez azért is fontos, mert űrhajós akar lenni. Amikor a szomszéd uszkárját egy vasvillával leszúrják, Christopher elhatározza, kinyomozza ezt a bűntényt és detektívregényt ír róla. Innen kezdve pedig spoiler nélkül nem lehet a történetről beszélni, de mindenki higgye el, hogy érdemes elolvasni. Mark Haddon azt nyilatkozta, hogy nem érintett és nem ismert közelről autistát, nekem ezt nehéz volt elképzelni, mert annyira tökéletesen írta meg ezt a regényt. Szerintem nem gyerekkönyv, középiskolás kor alatt nem ajánlanám, de kamaszoknak és felnőtteknek viszont kötelező, mert nagyon érzékenyen nyúl a témához. 

(Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában; Európa Könyvkiadó, 2015; 2990 Ft)

Javasolt blogok:

https://aspergerplusz.wordpress.com/

http://erdolelek.blog.hu/

A medvevárosi dráma

Minarik Ede is megmondta: kell egy csapat. Örök érvényű igazság ez, érvényes a száz évvel ezelőtti Budapestre és napjaink Svédországában egy eldugott faluban egyaránt. De míg nálunk a foci az, ami az álmok beteljesülését jelenti, Björnstadban a jégkorong. Egy eldugott település az erdő közepén nem tud túl sok mindent felmutatni, amiért érdemes az extrém hideg időjárást elviselni. Viszont a hokiért mindenki lelkesedik, legyen fiú vagy lány, idős vagy fiatal. A történet folyamán a fontosabb szereplők szemszögéből látjuk az eseményeket, az elbeszélők személye lapról lapra változik. Megismerjük a junior csapat tagjait, a családjukat, a sportegyesület vezetőségét, és a település fontosabb alakjait a kocsmárostól a tanárig. Éppen ezért a könyv egészére jellemző, hogy inkább egy film forgatókönyvére hasonlít, mint egy regényre. Viszont ha megszokjuk a gyors váltásokat, nagyon élvezhető és mozgalmas lesz a történet, mert a jelenlegi modern nyugati társadalmak szereplőit és problémáit vetíti elénk. A családokban más gondokkal küzdenek a felnőttek és a fiatalok, de más a mindennapi problémája a menekült takarítónőnek és a jómódú ügyvédnőnek. A létfenntartástól a saját identitás megtalálásáig, vagy a szexuális zaklatásig és ennek a kezelésééig számos nagyon fontos kérdést érint a regény. Ráadásul kamaszoknak és a szüleiknek is élvezhető olvasmány. Nem könnyed kikapcsolódás, de mégis ajánlom, mert fontos témákról szól, jól eltalált karakterekkel és remek stílusban. Sokban különbözik Fredrik Backman Mi vagyunk a medvék regénye az író előző műveitől (például Az ember, akit Ovénak hívtak vagy Itt járt Britt-Marie), de ez is jó irány. Főleg, hogy ez a trilógia első része, és Backman a honlapján azt írta, hogy idén nyáron érkezik a második rész.

(Björnstad=Medveváros)

(Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék; Animus Kiadó, 2017; 3980 Ft)

Fekete Tristan és fehér Isolda

Kevés unalmasabb társadalmi réteg van az amerikai protestáns, fehér, jómódú, kisvárosban élő középosztálynál - gondolhattuk, aztán jött John Updike és olyan módon mutatta be őket, amely felejthetetlenné tette az írót is, és a főhőseit is. Nálunk főleg a nyolcvanas években volt nagy divat olvasni a regényeit, de a mai napig elismert és kedvelt az összes műve. Sokat gondolkoztam azon, hogy melyik könyvéről írjak most: a Nyúl-sorozatról vagy a Bech trilógiáról? Az eastwicki boszorkányokról, amellyel kapcsolatban az a ritka eset áll fent, hogy a regényt és a filmet is szeretem? De ott van a régiek közül a Kentaur, a Párok, vagy az S. az újak közül például a Terrorista. Aztán maradtam a Brazília című művénél.

Bár mindegyik könyve hatással volt rám: megbotránkoztatott, megnevettetett, sírtam miatta és örökre megmaradtak az olvasmányemlékeim között, de a Brazília utolsó mondata az, amit a mai napig fel tudok idézni, és összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut. A mű egy különleges szerelemről szól: Rio tengerpartján megismerkedik egymással két fiatal, akiknek semmi közös nincs az életükben. A fiú fekete bőrű, a nyomornegyedben lakik, lopásokból tartja el magát és prostituált anyját. A lány gazdag, szőke és fehér, az apja vezető politikus. A közöttük szövődő szerelem egyik családnak sem tetszik, de az ellenállás még jobban felkorbácsolja az érzelmeiket, és megszöknek a világ elől. A történet egy ideig realistán mutatja be Brazília közelmúltjának nyomorát és gazdagságát, a nagyvárosokat és az őserdők titkos világát. Aztán Isabel segítséget kér egy sámántól, és a varázslat megváltoztatja az életüket.

„Isabel nagy szívfájdalommal lehúzta a feliratos gyűrűt, és beletette a sámán csészét formáló tenyerébe. A tenyér forró volt, mint gyermekeinek tenyere, amikor beléjük hatoltak a meghűlés, a kanyaró vagy a szamárköhögés baktériumai, és testük sejtjei hadba indultak. Mintha kivertek volna egy fogat a szájából, tudta, hogy sohasem kapja vissza azt, amit most átnyújtott. Az élet apránként megrabol minket önmagunktól. Ami végül megmarad, az már valaki más.”

A misztikum átveszi a realizmus helyét, de közben az Updike-ra jellemző nyílt és szókimondó stílus (akár szexről, akár politikáról van szó) ugyanúgy minden lapról sugárzik. A történet végén rájövünk, hogy Trisztánnak és Izoldának soha, semelyik korban nem lehet része a boldogságban.

Az Elektromos Szerzetes és Dirk Gently (akinek holisztikus nyomozóirodája van)

Douglas Adams irodalmi alkotásaiban hozzájárult az emberiséget leginkább foglalkoztató kérdés megoldásához: a Galaxis útikalauz stopposoknak megjelenése óta tudjuk az választ az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő végső kérdésre (mint tudjuk, az eredmény 42). Az író nemcsak a világ egyetlen ötrészes trilógiájáról híres, hasonlóan vicces, eredeti és felejthetetlen mű a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája. Sci-fi paródiaként szerepel a borítón, de sokkal több annál. Szerintem nem sci-fi, inkább egy hatalmas fantáziával megáldott író nagyszerű regénye. A történet kibontakozásához és a cselekményszálak összefonódásához kell némi idő, de szinte minden lapon van egy olyan vicces mondat, amiért érdemes kivárni a megoldást. Az Elektromos Szerzetes és a lova belecsöppen Richard MacDuff, barátnője Susan életébe, közben Gordon, aki Richard főnöke és Susan bátyja rejtélyesen életét veszti. Egy tipikus angol egyetemi kollégium professzora, Reg csak bonyolítja a történetet, melyet végül Dirk Gently, a kedvesen simlis életművész old meg. A történet folyamán többször előbukkanó lépcsőházban ragadt díványt minden költözésünkkor szoktuk emlegetni, de több hasonló, felejthetetlen részlet van a könyvben. Nem egy hagyományos regényről van szó, olvasásához és élvezéséhez szükséges humorérzék, nyitottság és Douglas Adams néha kissé cinikus stílusának kedvelése. Ha valakiben ezek megvannak, nagyon fogja élvezni a művet.

(Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája, Gabó Kiadó, 1992)

Hajótörés a hűtőszekrények miatt

Aki olyan irodalmi örökséget hagyott maga után, mint a Száz év magány, a Szerelem a kolera idején vagy akár az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, annál hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy volt polgári foglalkozása is, ahol szintén maradandót alkotott. Gabriel García Márquez újságíróként még 1955-ben kezdett foglalkozni egy kolumbiai hadihajó elsüllyedése után az egyetlen túlélő történetével. Nagy sikere volt a több részletben megjelent cikkeknek, és komoly hatása lett mindannyiójuk életére – Luis Alejandro Velasco története fennmaradt, a kolumbiai diktatúra az El Espectador című újságot bezáratta, majd García Márquez egy újabb nagyszerű könyvvel gyarapította a világirodalmat. A történet főszereplője egy tengerész, aki nyolc hónapot töltött az Egyesült Államokban egy kikötőben társaival együtt arra várva, hogy megjavítsák a hajójukat. Amikor megkapták az indulási parancsot, mindenki vitte magával az ajándékba szánt hűtőszekrényeket és egyéb háztartási gépeket, pedig tudták, hogy hadihajón nem lehet árut szállítani. Már közel jártak Kolumbiához, mikor a hullámverés felborította a hajót, és egyedül Alejandronak sikerült egy mentőcsónakba másznia. Tíz napot töltött étlen-szomjan a nyílt vízen várva a mentőalakulatokra, és ennek a tíz napnak a történetét mesélik el ebben a könyvben. Az fizikai fájdalmak és pszichés megterhelés mellett végig tudatánál volt és mindent megtett az életben maradásért, még akkor is, amikor minden nap délután ötkor megjelentek a cápák a mentőcsónak körül. Az írásnak nemcsak a tartalma felkavaró, hanem a stílusa is erős hatást ér el – szinte letehetetlen a könyv. „ A második éjszakát töltöttem a tengeren. Az éhség, a szomjúság és a reményvesztettség éjszakáját. Kiábrándult voltam, mert csalatkoznom kellett abban, hogy majd a repülőgépek kimentenek, pedig olyan makacsul bíztam bennünk. Aznap éjjel aztán rájöttem, hogy ha meg akarok menekülni, csakis saját magamra, az akaratomra és a maradék erőmre számíthatok.” García Marquez itt inkább újságíróként mutatkozik meg, mint regényíróként, de ugyanolyan értékes az Egy hajótörött története, mint az Nobel-díjas szerző többi munkája.

(Gabriel García Márquez: Egy hajótörött története, Magvető, 2018; 2699 Ft)

Macska csíkos cilinderben

Bármilyen hihetetlen, de 114 éve született Dr. Seuss író, forgatókönyvíró, karikaturista. Nagy öröm, hogy Szabó T. Anna fordításban folyamatosan jelennek meg magyarul is a könyvei, melyekről tényleg elmondható, hogy kicsik és nagyok egyaránt szeretik. Eredetileg reklámszakemberként dolgozott Theodor Seuss Geisel (a művésznévként felvett Seuss az édesanyja neve), de hamar pályát módosított, miután egy oktatókönyvekkel foglalkozó kiadó felkérte, hogy írjon egy 220 alapszót tartalmazó könyvet. Az olvasni tanulóknak segített a The Cat in a Hat (Kalapos macska) kötet és olyannyira kedvet csinált az olvasáshoz a gyerekeknek, hogy több mint egymillió példányban adták el világszerte a könyvet. Az első sikert még közel ötven kötet követte. Nekem a Kalapos macska a kedvencem, így erről írok, bár a kisebbik gyerek a Ha lenne egy cirkuszom miatt lobbizott. J

Otthon ül egy testvérpár és várja, hogy hazamenjen édesanyjuk a munkából (mondjuk én ezen mindig fennakadok, mert hogy lehet két ilyen kis gyereket egyedül otthon hagyni, de mindegy). Végtelen unalmuknak egy fura szerzet vet véget.

„Csak nem egy szörnyeteg?

Kancsal és kacska?

Nem bizony! Ez csak a

Kalapos Macska!

- Azt a csütörtökit!

Mit ücsörögtök itt?

Esős és szeles,

és borús az ég?

Attól még játszani

kellene rég!

- Tudok pár trükköt –

így szólt a macska.

Jó vicc és jó hecc,

hát talpra meg mancsra!

Csuda jó móka! Tartsatok velem!

Ennek még anya is örülne – nem?”

Aztán a kezdeti móka egyre vadabb lesz, ráadásul megjelenik Izé 1 és Izé 2, akik elhozzák a teljes káoszt és anarchiát (kisgyerekes szülők biztos, hogy láttak ilyet Kalapos Macska és az Izék nélkül is). A történet végül teljes erkölcsi győzelemmel ér véget. Az egyik, amiért nagyon kedvelem ezt a mesét, hogy úgy tud tanulságokat mondani, hogy nem lesz erőltetett. A kisebbik gyerekem is kijelentette, hogy „tényleg igaza van a Kalapos Macskának, mert játék után össze kell pakolni.” A nagyobbik gyerek is talált benne izgalmas kérdést, de nem akarok spoilerezni, így csak annyit, hogy az utolsó négy sorról szintén sokat lehet beszélgetni. A szöveghez tökéletesen illeszkednek a kicsit fura, de nagyon kedves rajzok, melyeket Dr. Seuss rajzolt. Megunhatatlan, de tényleg!

Dr. Seuss: Kalapos Macska, Kolibri, 2016; 2499 Ft

Forrás: moziru.com

Kilenc kitépett noteszlap

Számvetés, visszatekintés, vallomás – mindegyik igaz Per Olov Enquist Példázatok könyve című regényére. Nem idegen a svéd író előtt ez a műfaj, Egy másik élet című könyvében tíz évvel ezelőtt már szinte mindet elmondott magáról: vallásos környezetben töltött gyermekkoráról, falujuk lakóiról, majd felnőttkori alkoholizmusáról. Ott is a történet egyik fontos eleme volt egy notesz, melyet még édesapja írt tele, de halála után édesanyja elégette. Most viszont eljuttatják hozzá ezt a jegyzettömböt, melynek csak a szélei égtek meg, viszont hiányzik belőle kilenc lap. „Igen, ott, az el nem égett, de hamarosan megsemmisülő lapokon van a titok, ami lassan kirajzolódik.” A rejtély sok régi emléket felidéz benne. Miközben készül egy beszédre, melyet a Gyülekezet Házában akar elmondani, átgondolja az életét, a vele történteket és sok mindent máshogy lát, mint eddig. A tapasztalat és korra együtt járó bölcsesség mellett az új információk is más megvilágításba helyezik az életét. Elmondható-e az első szerelmi tapasztalata, melyről megeskette a nő, hogy sose beszél róla? Enquist elmondja, mert: „De most már annyi év telt el azóta. És ilyenkor már mindegy.” Pedig nem mindegy, az írónak főleg nem. Sokan ajánlják neki, hogy szerelmes regényt kellene írnia, de úgy gondolja, nem képes rá. Inkább kilenc példázaton keresztül írja meg az új nézőpontból szemlélt élettörténetét, melyben a szerelem sokkal mélyebben benne van, mint ahogy ő azt gondolja.

Per Olov Enquist: Példázatok könyve, Szerelmes regény; Magvető, 2017; 2999 Ft

Karma és birkák a Tafoya birtokon

A múlt században még teljesen máshogy ment az egyetemi/főiskolai felvételi, mint manapság. Például magyarból akkoriban feladatsor adtak az írásbeli felvételin – az egyik feladatra kristálytisztán emlékszem: könyvajánlót kellett írni a kedvenc irodalmi alkotásunkról. Én Richard Bradford Oly távol az ég című regényéről írtam és maximális pontot kaptam rá. Arra már nem emlékszem, hogy konkrétan mit írtam, de az biztos, hogy nagyon lelkes voltam. Hogy mi fogott meg ebben a regényben még kamaszként, nem egészen értem, tulajdonképpen ez az idősebb korosztálynak íródott (ellentétben Bradford másik könyvével, a Lángoló hajnali ég cíművel – igazi szívfájdalmam, hogy csak ezt a két könyvet írta). A történet szerint David A. Reed élete elrontott üzlete után egyéves luxus Mercedes-ével száguld Texasból Új-Mexikó felé, mikor hajnalban elalszik, és kisebb balesetet szenved. Pont arra jár Cruz Tafoya, ő hívja mentőket. Ez a véletlen találkozás után összefonódik a két ember sorsa, bár elsőre semmi közös nincs bennük. Az „angló” és a spanyol eredetű „bennszülött” életében, életvitelében nagyítóval sem lehetne azonos eseményeket találni, de az alap emberi értékek közül mindkettőjüknek ugyanazok fontosak. David ott marad Cruz birtokán és megpróbálja hasznossá tenni magát – az állatok terelésétől a könyvelés rendbetételéig mindennel foglalkozik, míg lehetőséget kapnak a Tafoya birtok egy olyan részéhez hozzájutni, mely régen a családé volt, de elcsalták tőlük. Az események érdekes fordulatot vesznek, de most ne krimiszerű izgalmakra gondoljunk, hanem a mindennapok hol fent, hol lent tragédiáira. Bradford sajátos stílusa mellett - melyre leginkább a fanyar humor és a tűéles leírások jellemzők – mindenképpen szeretném megemlíteni a kiváló jellemábrázolásokat: orvosból lett gazdálkodó, alkoholista pap, törtető ügyvéd, megalkuvó politikus, balek fiú- és talpraesett lánygyermek, mind-mind összetett alakok, akiket szeretünk, sajnálunk vagy éppen undorodunk tőlük. A regény eredetileg 1971-ben jelent meg (magyarul 1977-ben adták ki), de a hatvanas évek Amerikáját vetíti elénk: még ott van egy csapat félrecsúszott hippi és a gazdasági élet hiénái is. Új–Mexikó nem tipikusan az amerikai álom színhelye, mégis szerethetően ábrázolja az író. Kíváncsi vagyok erre az ajánlóra hány pontot kapnék. Konkrét válasz helyett annak is örülök, ha elolvassák a könyvet. J

A Tizenkétker pokla

Karácsony után akartam írni Zoltán Gábor Orgia című könyvéről, de első gondolatom az volt, hogy az ünnep utáni időszakban nem kellene a II. világháború szörnyűségeiről írni. Aztán mélységesen elszégyelltem magam – a nyilas rémtettek megtörténhettek 1944 őszén és telén, de a beigli és a halászlé mellett szóba inkább ne hozzuk? Beszélni kell róla, mert az a tragédia, ami ott és akkor történt, még mindig nem került feldolgozásra egyik fél - sem az áldozatok, sem a bűnösök oldaláról sem.

Az olyan könyvek, mint az Orgia, pedig a maga nyers és brutális őszinteségével sokkal többet tesznek a megismerésért, feldolgozásért és megbocsátásért (bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt valaha meg lehet-e bocsátani), mint körülöttünk bármelyik oktatási vagy állami intézmény.

A regényben legtöbbször Renner, a vasgyáros szemszögéből látjuk az eseményeket. A vasgyárost zsidó feleségével együtt vitték be a nyilasok a XII. kerületi központjukba, majd utána hozták szeretőjét és több munkatársát is, amikor elfoglalták és kifosztották a gyárát. A válogatott kínzások, verések és megalázások után használható embernek tartották, főleg, mert árja volt, beléptették maguk közé, majd elkezdték sofőrként használni, meg a halottak eltakarítására. Halottból pedig egyre több lett. Akiket megöltek a nyilasok, bedobtak vagy behajtották a Dunába (például az Erzsébet hídról) vagy megásatták velük a sírjukat Buda környező terein és belelőtték őket.

„- Na Robi, hova lettek a zsidók? – kérdezi az egyik őr, amikor visszaérnek a Városmajor-utca 37. elé, és kiszállnak.

-Erzsi nénihez vittük őket. ő dajkálja őket mostantul.

Elégedett nevetés fogadja a választ.„

A háború végnapjain mindenki érezte, hogy közel a vég, az oroszok már Budapest határánál voltak, aki tudott, menekült. A nyilasok viszont kihasználják a hatalmukat és olyan borzasztó dolgokat művelnek, ami emberi ésszel felfoghatatlan. Nemcsak a zsidókkal szemben, hanem mindenkivel: a gazdagabbakkal, a kommunistákkal, a boltossal, akire azt mondják, hogy árdrágító. A Városmajor-utca 37., a nyilasközpont falai között pedig megelevenedik a pokol. A regényben a nyilasok saját nevükkel szerepelnek, mint például a hírhedt Kun Páter, de áldozatok nem beazonosíthatók. A szerző levéltári kutatásokból és túlélők emlékeiből rekonstruálta az eseményeket, melyek tényleg borzasztóak. Mégis el kell olvasni ezt a könyvet, mert ez soha többé nem történhet meg. A kötet 2016-ban jelent meg és nem értem, hogy miért nem lett ismertebb – akármennyire is felkavaró, muszáj elolvasni.

(Zoltán Gábor: Orgia; Kalligram 2016; 3490)

A lebombázott Erzsébet híd 1945, Fotó: Fortepan