Mindenkinek ismerős lehet az a
szituáció, amikor egy számára ismeretlen helyen útba igazítást kér egy
helyitől, aki úgy válaszol, mintha nekünk is ismerni kellene a helyeket, személyeket
és történeteket, amiben ő benne él. Ugyanez az érzést fog el, amikor olvasni
kezdjük Milbacher Róbert első szépirodalmi kötetét, a Szűz Mária jegyese című
művet. A kötet műfaji meghatározása nem egyszerű, talán a novellaciklus áll a
legközelebb hozzá, de akár regényként is olvashatjuk, mivel ugyanazok a
szereplők ki-be járnak a történetekbe, és előjönnek állandó motívumok.
Valahol Magyarország egy kis
falujában vagyunk a „kommonizmus” idején, és mindenki ismeri egymást több
generációra visszamenőleg. Nemcsak Bizdó Józsika kockás füzetébe vannak felírva
a történetek, hanem mindenki emlékszik rá, bár lehet, hogy mindenki máshogy.
Minden történet újabb mozaikokat fed fel az emberek életeiből. Megjelenik Dodi
Laci, a szökött ukrán katona, a nagydarab és mocskos szájú Havanyik Gyurka
rakodó, Szép Zula, aki a kórházban a halottakat mosdatta, de gyógyítóként
tisztelik a falubeliek. Itt van még Kácz Oli is, akinek gyönyörű hangja van, de
halálra eszi magát, mert cirkuszban akar fellépni, mint a világ legkövérebb
éneklő embere.
Az egymásra épülő, egymást
kiegészítő részletek bemutatják a falu életét, tükrözik az érzelmeket,
félelmeket, vágyakat. Szégyelleni való és szép motívumok váltják egymást, és
ettől igaznak érezzük az olvasottakat. Az elbeszélőmód és a szöveg egységes, s bár
a nyers stílus és a trágárság eleinte zavarónak hat, de beleillik a szövegbe. „Mert
ami le van írva, az nem csal, az már úgy marad mindörökre, nem árthat annak se
tűz, de még a víz se, pláne nem a mocskolódók és irigyek szája.”
(Milbacher Róber: Szűz Mária jegyese; Magvető, 2016; 2990
Ft)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése