Gondolkodjunk Ciceróval a görögökről!

Néha érdemes forgatni az ókori filozófusok műveit, ha már a filozófiatudomány mai művelőiről, munkájukról keveset vagy inkább semmit sem tudunk. A mai bölcselők ismeretlenségnek miértjét járja körül Bekő Éva, az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájának végzős hallgatója a Qubit hasábjain. A szerző arra a felismerésre jut, hogy azért nem ismerjük korunk filozófusait és ezzel együtt munkásságukat sem, mert „szűk szakmai kérdéseket tárgyalnak”, amik a szakmán kívül más földi halandót nem érdekelnek, és ha el is jut egy-két gondolatuk a közemberhez, akkor sem nyújtanak „intellektuális örömnél” többet.

Pedig ez nem volt mindig így, az ókorban – ahogyan ezt Bekő is említi – az egyes gondolkodók igen nagy hatással voltak a társadalomra. Az ókor egyik legismertebb államférfija, Marcus Tullius Cicero maga is művelte a filozófiát, Athénban csiszolta műveltségét hosszú időn keresztül, majd meghonosította a görög filozófiát a virágzó Rómában. A nem mellesleg remek szónok és a retorika tudományának elismert művelője több filozófiai művet lefordított görögről latinra, majd hozzáfogott Kr. e. 45-ben Astura mellett fekvő villájában A legfőbb jóról és rosszról című könyve megírásához. A beszélgetés formájában papírra vetett kötet tulajdonképpen 4 az 1-ben, ugyanis négy külön könyvben ismerteti és bírálja a korabeli filozófiai erkölcstan három nagy iskoláját: az epikureusokét, a sztoikusokét és az Antiokhosz-félét.

A latin nyelvű művet Némethy Géza fordította magyarra és 1901-ben jelent meg kétnyelvű kiadásban. Ezt vette alapul Vekerdi József, aki elkészítette az új fordítást. Cicero könyvének bevezetője Némethy remek és alapos tanulmánya, és ha már csak önmagában ezt elolvassuk, az is egy élmény. A szófordulatok, mondatfűzések visszahozzák azt a századfordulós hangulatot, amiről az 1940-es évek filmjei alapján kaphatunk némi képet, és a fordító Cicero iránt érzett határtalan tisztelete és lelkesedése is átjárja szöveg minden részét.

Nem állítom, hogy A legfőbb jóról és rosszról könnyű olvasmány, és azt sem, hogy rohanós nap után a legfőbb vágyunk lesz Ciceróval és erkölcstanával kikapcsolódni, valamint vele együtt boncolgatni, hogy a legfőbb jónak az élvezetet kell-e tekintenünk vagy sem. Ettől függetlenül érdemes vele egy próbát tenni, mert például érdekes pszichológiai kérdéseket is felvet.

De urambocsá! azt is megengedhetjük magunknak, hogy nem egy szuszra próbáljuk befogadni a neves ókori férfiú magvas gondolatait, hanem szép apránként, akár pár napot kihagyva, kicsit lazítva, majd a következő fejezetre rágyúrva olvassuk az értekezéseket.

Egy biztos, az ókoriaknak volt idejük gondolkodni, olvasni, művelődni, jobban, mint a mai kor emberének. Ettől függetlenül megéri forgatni Cicero művét, mert hátha nézőpontot váltunk és másként tudunk gondolkodni a minket körülvevő világról.

Marcus Tullius Cicero: A legfőbb jóról és rosszról, Fordította: Vekerdi József, Kairosz Kiadó, 2007, Ára: 3500 forint

(Metz Edina vendégszerző ajánlója!)

Hosszúszoknyás nyomozó

Egy régebbi ajánlóban már elmerengtem azon, hogy miért van sokkal több férfi nyomozó, mint nő, pedig a hétköznapokban inkább a családanyák találják meg az eltűnt plüssmacit, uzsonnásdobozt és a fél pár zoknikat (ez utóbbit töröljük, mert nem igaz). Így nagy örömmel olvastam Baráth Katalin A fekete zongora című regényét (meg a sorozat további három kötetét is), amelyekben Miss Marple-nek konkurenciája támad. Az idős angol hölgy számtalan tulajdonságában nagyon különbözik a főhős Dávid Verontól, de azért vannak közös pontjaik is. Például az ifjú Veron, aki a Szegedhez közeli Ókanizsa egyik nagybirtokos parasztgazdájának leánya, ahelyett, hogy már férjhez ment volna miután befejezte a helyi zárdában a tanulmányait, az egyik írószer üzletben kezdett eladóként dolgozni. „Veron a hazaút első lépései közben még csak azt a gátlástalan narancssárga fényeiből, és többet érzett az őszi este illataiból, úgy jókedvet és a felszabadultságot érezte, amit egy hozzá hasonló gondolkodású fiatal társasága okozott. De ahogy egyre többet látott a naplemente violaszín-narancssárga fényeiből, és többet érzett az őszi este illataiból, úgy növekedett benne a remény, hogy még történhet valami szívdobogtató ezen a napon. Veron azonban nem lett volna önmaga, ha közben nem emlékezteti magát egyfolytában arra, hogy milyen csúf, nőietlen teremtmény is ő, és csontos vállával, hosszúkás orrával, valamint az előírt magasságban sajnálatosan lelapuló blúzával mennyire elüt az aktuális nőideáltól.” Az 1900-as évek elején játszódó történetben kisasszony nemcsak olvasóként az irodalom szerelmese, hanem saját szerelmes regényén dolgozik üres óráiban, de közben mindenre odafigyel, ami a kisvárosban történik. Így amikor a szegény félkegyelmű Vili szó szerint beesik hozzá a boltba egy késsel a hátában, rögtön az események közepén találja magát. Vékony doktorral, barátnője édesapjával, Dujmovics Lázó szerb származású rendőrkapitánnyal elkezdik felgöngyölíteni a gyilkossági ügyet, melyet követ a második, majd a harmadik rejtélyes haláleset is. Bár néha szó szerint folyik a vér a regény lapjain, mégis inkább az idilli, a bájos vonások a jellemzőek a műre. Szívem szerint beültem volna az időgépbe, és meglátogattam volna Veront Ókanizsa poros utcáin, rendeltem volna egy kávét Matics kocsmáros Nagyvendéglőjében (persze szigorúan a hölgyeknek fenntartott teremben), és biztos, hogy részt veszek Veritas nővér olvasókörén a zárdában, ahol Ady verseiről folyik a diskurzus. Hogy mi köze Ady versének a gyilkosságokhoz, Veron segítségével kiderül, és a többi kötetben is hasonlóan izgalmas és eredeti történeteket találunk, pontos korrajzzal, érdekes személyiségekkel és rengeteg humorral.

 

Ady Endre: A fekete zongora

 Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére,

Ez a fekete zongora.

Megbélyegezve

Borisz Akunyinról már többször írtam, nem titok, hogy rajongok azokért a történeteiért, amelyekben Fandorin (vagy az unokája szerepel). Bár ezekről a könyveiről a legismertebb, írt már II. világháborús kémekről és temetői kísértettörténetekről is, nemrégiben magyarul megjelent könyvében pedig a Kijevi Rusz megalapítása és kialakulásának több mint ezer évvel ezelőtti históriáját veszi célpontba. Bár érdekel a történelem, őszintén bevallom, fogalmam se volt arról, hogyan alakult ki az orosz birodalom, még arra sem emlékeztem, hogy a varégok tulajdonképpen vikingek és milyen szerepük volt az oroszoknál. Így A tüzes pecsét című könyv olvasása nemcsak irodalmi élményt adott, hanem sok történelmi tényt is megvilágított. A történet első részében egy szuperhős képességgel rendelkező fiatalember a főszereplő, aki a korabeli konstantinápolyi Szkolába, „kémképzőbe” járt, és olyan tudásra tett szert, hogy bármely szomszédos és távolabbi néphez be tudott épülni és információkat gyűjtött tőlük vagy éppen a saját uralkodója szempontjai szerint alakította a történelmük folyását.

„- Az akciót az egyik legjobb emberem, Damianosz Lekasz protoaminész hajtotta végre.

Kiriánosz hátra sem fordulva Damianoszra mutatott, aki a meglepetéstől az első pillanatban elmulasztotta a meghajlást. A bazileosz bágyadtan, kifejezéstelen arccal rápillantott. Damianosz összezavarodott, pedig ez egyáltalán nem volt jellemző rá. Protoamintész? Ez volt a legmagasabb rang, amit a Szkóla kémei elérhettek. Még ennél is meghökkentőbb volt a családnév említése. Hivatalosan minden amintészt csak a keresztnevén szólítottak. Családnév viselésére csak a nemesi családok törvényes ivadékai voltak jogosultak, a pirofilaxnak azonban nem volt felesége és családja.”

Miután Damianosz sikeresen teljesítette feladatát, következő megbízatásként Kijevbe utazik, hogy kifigyeljék az új uralkodót, Kijt, és minél többet megtudjanak a jövőbeli terveiről. Nagyon izgalmas volt a korabeli szokásokról, hiedelmekről és életmódról olvasni, Damianosz és húga (khm…) és kémtársa, Hélia is aprólékosan kidolgozott figura, élvezet róluk olvasni. Aztán a történet váratlan fordulatot vesz, és mivel nem akarok spoilerezni, így nem mesélem tovább, de hasonlóan fordulatos a többi rész is, melyet a főszereplők homlokán levő különleges anyajegy felbukkanása köt össze.

Ajánlom A tüzes pecsétet azoknak, akik szeretik a kalandregényeket és a történelmet. Bár rengeteg kidolgozott apró részletet tartalmaz a könyv, megismerhetjük belőle a politikai és történelmi „nagyképet” is, követhető, hogy kinek mi volt az érdeke és ennek megvalósításáért mi minden történt. Külön említést érdemelnek az emberi jellemek, melyek sajnos nem sokat változtak az elmúlt ezer évben. Ami nekem hiányzott, az egy kifejezés-gyűjtemény és korabeli térképek, mert egyszerűbb lett volna elhelyezni térben és időben a történetet, ha ezek kéznél vannak. Összességében jó könyv, ajánlom, bár Fandorin még mindig hiányzik.