A nagy AHA-élmény

Nem kell megijedni, nem a nyolcvanas évekbeli szívtipró, norvég fiúegyüttesről lesz szó, hanem egy könyvről, amelynek az olvasásakor úgy mozgott a fejem, mint a bólogató kutyáé a zsiguli kalaptartóján (milyen retró lett ez a bevezető …).

Kicsit távolabbról kezdve, hosszú és kalandos (na jó, nem is) életem során dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig a közigazgatásban, kis és nagy magyar cégnél, majd másfél évtizedet amerikai multinacionális vállalatoknál, és mostanában vállalkozóként keresem az olvasnivalóra a pénzt. Így az íróasztalhoz kötődő munkahelyekkel kapcsolatban széleskörű tapasztalatokra tettem szert és ezért nagyon sok minden ismerős volt Dobay Róbert Mégis, mire számítottál című könyvében leírtakból. Nemcsak a kognitív disszonancia miatt lelkesedtem már olvasás közben is – ugyanis rengeteg témával kapcsolatban ugyanaz a véleményem, mint a szerzőnek. (Soha ennyi kiemelésem nem volt még ekönyvben!) Legyen szó kiválasztásról, teljesítményértékelésről, célkitűzésről, a különböző vezetői viselkedésekről, a tréningekről vagy a coach-olásról és ezek hatásairól, mind-mind szakértőként és hitelesen nyúl a témákhoz, olyan alapvetésekre és összefüggésekre hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre segítenek más nézőpontból látni a vállalati világot és összerendezni a meglévő tudásunkat. A könyv egyik fejezete az otthoni munkával foglalkozik, érdekes módon épp most váltak valóra a benne leírt javaslatok: a koronavírus két hónap alatt többet ért el ezen a területen, mint fejlesztők és vezetők az elmúlt évtizedek alatt. „A könyv megírásával nem a vezetők hibáira szeretném felhívni a figyelmet, hanem arra, hogy mikor okozzák ezeket a hibákat. A hibák okainak mélyebb megértésével közelebb juthatunk ahhoz, hogy javítsunk a folyamatok hatékonyságán, a működésén és vonzóbb munkahelyeket teremtsünk.” Stílus könnyed, vicces és szabad szájú, és mégis sikerül a komoly tartalmat átadni úgy, hogy fajsúlyos marad. („Ha azt várod egy vezetőtől, hogy igazságos legyen veled, mert jó vagy, olyan, mintha azt várnád egy bikától, hogy ne támadjon meg, mert vegetáriánus vagy.") Bár jelenleg távol áll tőlem, hogy visszatérjek a ROWE munkakörnyezetből a 8-tól fél 5-ig tartó irodai világba, ha több minden megvalósulna a könyvben szereplő javaslatokból, valószínű sokkal nagyobb kedvvel tenném. Csodálatos, hogy a szerző tudását és tapasztalatát ilyen formában ingyen (*) megosztja az érdeklődőkkel, ezért a világ más tájain olyan díjazás járna neki, hogy nemhogy balatoni nyaralót, hanem inkább jachtkikötőt vehetne belőle. Viszont, ha már itt van a lehetőség, arra biztatok mindenkit, hogy olvassa el a könyvet, legyen akár vezető, akár beosztott, függetlenül, hogy éppen hol dolgozik. Az okos a más kárán (és tapasztalatain) tanul – erre most remek lehetőségünk van.

(*) Bár a könyv ingyen letölthető, a szerző kérésére támogassuk az AmCham Foundation - Amerikai Kereskedelmi Kamara Alapítvány (10800007-80000001-00127016) "Angol Klikk" programját, ez a rászoruló gyerekek angol nyelvi oktatásával foglalkozik. Én megtettem.

A könyv letölthető erről a linkről. 

A legjobb be nem tartott ígéret

A Tények és Tanúk sorozat az egyik kedvencem, ez a kötete is nagyszerű lett. Radnóti Sándor esztéta, filozófus, egyetemi tanár azért nem akart visszaemlékezéseket írni, mert túl a hetvenen még sok jövőbeli terve van, és memoárt írni meg azért nem, mert rossz a memóriája, és hiába ismer mindenkit személyesen a XX. század második felének magyar irodalmából, egy-egy történetről nem tudta volna felidézni, hogy mikor esett meg. Így az Élet és Irodalom hetilap kérésére kezdett személyes visszaemlékezéseket írni, melyekből harminchat portré összegyűjtve jelent meg a Sosem fogok memoárt írni című kötetben. A történetek a személyes kapcsolat miatt egyediek és különlegesek. Van köztük vicces, például hogyan utazott Pilinszky Olaszországban Lukács György ölében, szomorú, mint amikor kiderült Hegedűs Gézáról, hogy ügynök volt, és szívszorító, mint ahogy Petri György alkoholizmusáról ír. A rövid történetek főszereplői nem mindig irodalmárok, ír a köztársasági elnök Göncz Árpádról, Soros György üzletemberről és Heller Ágnes filozófusról is. Ami közös mindenkinél, hogy részrehajlás nélkül, nagyon korrekt módon rajzolja meg az alakokat, szeretettel és tisztelettel. Az egyének sorsa mellett sok mindent megtudhatunk Radnóti Sándorról, a könyvkiadói vagy a Holmi folyóirat szerkesztői munkájáról, az akkori politikai helyzetről, és hogy milyen volt, amikor ügynökök követték őt, miközben tiltakozó aláírásokat gyűjtött a szocializmusban. Hatalmas műveltsége és az igazi polgárra jellemző elegáns stílusa miatt letehetetlen a kötet. „Sokszor voltam jelen különböző helyeken, de soha vagy nagyon ritkán voltam aktív szereplő. És tulajdonképpen ez a válasz erre: mindig volt egy hátsó gondolatom, hogy itt vár ez az íróasztal, és az éppen készülő munka, amit mindig a legfontosabbnak tartok.”

(Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni; Magvető, 2019; 4499 Ft)

Kihullámozza az univerzum

Sz®r időszakot élünk. Minden utcasarkon támad a mutálódni is képes Covid-19, és a boltba csak meghatározott időszakban mehetünk. Otthon ülünk a férjjel/feleséggel, a gyerekekkel, és már a pokolba kívánjuk a hülye humorukat, az üvöltve rohangáló kölyköket. Vagy már a váláson gondolkodunk, mert rájöttünk, hogy fogalmunk sincs ki ez az arc, akivel együtt élünk évek óta. Na, ilyenkor érdemes elolvasni Mark Manson könyvét. „A lesz*rom rafinált művészete” című műve arra buzdít, hogy engedjük el a dolgokat. Ne feszüljünk bele írásaink kiadatásába, ne kezdjünk nekikeseredni, ha kirúgnak minket a kedvenc együttesünkből. Lépjünk túl és tegyünk magunkért, de lazán.

Elég az, ha csináljuk a dolgunkat vagy amihez kedvünk van, és megvárjuk, hogy magától megmozduljon az univerzum. A blogger azt állítja, hogy az életben igenis vannak sz®r dolgok (és tényleg!), a pozitív gondolkodás ugyan segít, de nem old meg mindent. A kulcs bennünk van, magunknak kell rájönnünk arra, milyen lehetőségeink, illetve korlátaink vannak, és ezek szerint kell cselekednünk. Át kell látnunk, mire érdemes pazarolni az időt és mire nem. Elmélete szerint: „a leszarás egyszerű módszerével módosíthatjuk elvárásaink irányát az élettel szemben, és elválasztjuk a fontos dolgokat a jelentéktelenektől”. A „praktikus megvilágosodás” pedig segít minket abban, hogy elégedettebbek legyünk magunkkal, így az életünk is sikeresebb lehet.

A szerző nem akar pszichologizálni, nem törekszik arra, hogy meggyözön minket az igazáról. Egyszerűen, tényszerűen leírt saját tapasztalataival, mások történeteivel támasztja alá mondanivalóját, és teszi ezt igazán szórakoztató módon.

Ugyanakkor egy szóval sem állítja, hogy nála van a bölcsek köve, de azt sugallja, talán érdemes megfontolni gondolatait, hogy kicsit könnyebb legyen az életünk. Ha másért nem, ezért minden bizonnyal célszerű elolvasni Manson könyvét, és esetleg a családtagok is megúsznak néhány dühös kirohanást vagy egy bírósági pert a kijárási korlátozás idején. 

(Metz Edina vendégszerző ajánlója!)

Normális vagy átlagos?

Azért jó sokat olvasni, mert egy idő után eljutunk odáig, hogy az ismerőseim megkérdezik, hogy mit szólok ehhez vagy ahhoz a könyvhöz. Van, amit ismerek, de sokkal több az olyan, amit még nem, így a következő lépés azt szokott lenni, hogy akkor kölcsönkapom, és tudunk róla beszélni. Pontosan így történt Sally Rooney Normális emberek című regényével is. Már olvasás közben is gondolkoztam rajta, hogy mi róla a véleményem, de nagyon nehéz konkrétan megfogalmazni. Viszont azt értem, vagy érteni vélem, hogy miért lett világsiker az ír írónő második, 2018-ban megjelent könyve. Két mai fiatalról, kapcsolatukról, világukról, útkeresésükről szól a regény, melyből sokat tudhatunk meg a „mai fiatalokról”. Connell és Marianne ugyanabba a középiskolába járnak, látszólag nagyon különbözőek, más társadalmi közegből valóak (a fiú édesanyja takarít a lányék házában), de igazából a kiemelkedő intellektuson kívül is sok közös vonásuk van. Egymás iránti vonzódásukat titkolják, mert mit szólnának hozzá a többiek, és pont ezzel, hogy meg akarnak az - általuk gondolt – elvárásoknak felelni, akad el kapcsolatuk, és ezzel az egész fiatalságuk. Ugyanazon az egyetemen kezdenek tanulni, és hiába az új közeg, folytatják a se veled-se nélküled együttléteket. Nincsenek nagy drámák, de a félreértések, meg nem beszélt és ki nem mondott gondolatok viszik tévútra őket.

„Nem tudom, mi a baj velem, súgta Marianne. Nem tudom, miért nem lehetek olyan, mint a normális emberek. Hangja furcsán rideg és távoli, mintha felvételről játszanák le, miután ő már távozott volna, elment volna valahová.

Milyen értelemben? kérdi Connell.

Nem tudom, miért nem tudom elérni, hogy szeressenek. Szerintem valami gond lehetett velem, amikor megszülettem.”

Marianne „normális” szeretne lenni, de szerintem inkább arra vágyik, hogy átlagos legyen. A regény hangulatát nagyban befolyásolja az írónő kifejezetten szenvtelen, néha monoton, és nagyon távolságtartó stílusa. Hiába próbál ezzel eltávolítani, mégis közel érzem magamhoz ezt a párt (már amennyire párnak lehet őket nevezni). Végig az az érzésem volt, mintha elátkozott szerelmesek lennének, akiknek együtt kellene megöregedni, de szinte minden ellenük van: a családjaik, a gyermekkoruk és leginkább saját maguk. Érdekes élmény volt úgy olvasni, hogy nem értettem a szereplők viselkedését, de valahogy mégis átérzem. Kifejezetten ajánlom e könyvet azoknak, akiket érdekel az emberi lélek, számos vetülete elénk tárul a lapokról.