2020. szeptember 6., vasárnap

A felejtés és az emlékezés regénye

 A családi és baráti körömben legendás a memóriám, sokszor viccelődünk azon, hogy simán emlékszem 20-30 évvel ezelőtti eseményekre, hogy kin milyen ruha volt, hol voltunk, mit ettünk. Mostanában inkább átoknak érzem ezt, mint előnynek, de mindenesetre ez a szempont miatt még különlegesebb volt Kazuo Ishiguro Az eltemetett óriás című regényét olvasni. Akkor vettem meg a könyvet, amikor a szerző Nobel-díjat kapott, mert azt hittem, hogy nem ismerek tőle semmit, de aztán rájöttem, hogy a Napok romjai című filmet láttam és az is az ő könyve alapján készült. Mindenféle előzetes ismeret és elvárás nélkül kezdtem olvasni Az eltemetett óriást, és ez sokat segített abban, hogy csodálatos élményben volt részem. A történet a messze távolban játszódik térben és időben is. Arthur király már meghalt, birodalmának maradványain kisebb falvakban élnek az emberek, mint ahogy egy nagy mocsár szélén, egy hegybe vájt járatrendszer egyik kamrácskájában egy idős briton pár, Beatrice és Axl. Mindennapjaik hasonló változatlanságban telnek, kissé kívülálló módon részesei a közösségnek, teljesítik a rájuk osztott feladatokat, de gyertya nem jár nekik, így sötétedés után semmit nem tudnak csinálni a lakhelyükön. A jelenben éltek, mert a múltjukra egészen egyszerűen nem emlékeztek. 

„Mert ez a közösség nagyon ritkán hozta szóba a múltat. De nem azért, mert furamód tabu lett volna – inkább arról van szó, hogy a múltjuk ködbe veszett, legalább olyan sűrű ködbe, mint ami odakint gomolygott a mocsarak felett. Ebben a közösségben az embereknek egyszerűen nem jutott eszükbe a múlt – nem gondoltak rá, még az alig eltűnt közelmúltra sem.” 

Egy váratlan találkozás hatására viszont visszatér néhány emlékük, és akármilyen rossz fizikai állapotban vannak, főleg a feleség, elindulnak, hogy felkeressék rég nem látott fiúkat. Az utazás során többször keresztezik egymás útját (majd csapattá válnak) az erős Harcossal és egy fiatal fiúval, Edwinnel, akit elraboltak az ogrék és a rajta levő harapás miatt halálra akarta ítélni a szász közösség, ahol lakott. A negyedik állandó szereplő a Lovag, aki sok dicső tettet hajtott végre még Arthur mellett, de most már csak a végső feladatát akarja bevégezni. Az utazás során egyre-másra tőrnek elő az emlékeik, és lassanként rájönnek, hogy egy olyan sorsszerű feladatot kell végrehajtaniuk, mely hatalmas erőt kíván mindannyiuktól. Varázslatos olvasmány – a szó minden értelmében. Sárkány és ogre ugyanúgy szereplő, mint az emberek, és számos régi legenda is előkerül. De varázslatos a stílusa miatt is. El nem tudom képzelni, hogyan lehet egy ennyire lassú regény mégis ilyen izgalmas. Mesteriek a nézőpontváltások mind a szereplők között, és az idősíkok váltakozása is tökéletes, remek arányérzékkel adagolja az író az információkat, melytől kerek egésszé válik a történet. Az eltemetett óriás az élet és a halál, a felejtés és az emlékezés, a szeretet és a gyűlölet regénye, mely tiszteleg minden élő és minden már elhunyt előtt. 

„Némelyikünknek gyönyörű műemlék jut, ami az élőket mindig emlékezteti majd, miféle gonoszság áldozatai nyugszanak ott alant, másoknak egyszerű, nyers fakereszt, vagy csak jelzőkövek – és vannak, akiknek egykori léte örökre rejtve marad a múlt elsötétült zugaiban. De minden esetben mindannyian az ősidőktől vonuló menet tagjai vagyunk.”