Fekete Tristan és fehér Isolda

Kevés unalmasabb társadalmi réteg van az amerikai protestáns, fehér, jómódú, kisvárosban élő középosztálynál - gondolhattuk, aztán jött John Updike és olyan módon mutatta be őket, amely felejthetetlenné tette az írót is, és a főhőseit is. Nálunk főleg a nyolcvanas években volt nagy divat olvasni a regényeit, de a mai napig elismert és kedvelt az összes műve. Sokat gondolkoztam azon, hogy melyik könyvéről írjak most: a Nyúl-sorozatról vagy a Bech trilógiáról? Az eastwicki boszorkányokról, amellyel kapcsolatban az a ritka eset áll fent, hogy a regényt és a filmet is szeretem? De ott van a régiek közül a Kentaur, a Párok, vagy az S. az újak közül például a Terrorista. Aztán maradtam a Brazília című művénél.

Bár mindegyik könyve hatással volt rám: megbotránkoztatott, megnevettetett, sírtam miatta és örökre megmaradtak az olvasmányemlékeim között, de a Brazília utolsó mondata az, amit a mai napig fel tudok idézni, és összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut. A mű egy különleges szerelemről szól: Rio tengerpartján megismerkedik egymással két fiatal, akiknek semmi közös nincs az életükben. A fiú fekete bőrű, a nyomornegyedben lakik, lopásokból tartja el magát és prostituált anyját. A lány gazdag, szőke és fehér, az apja vezető politikus. A közöttük szövődő szerelem egyik családnak sem tetszik, de az ellenállás még jobban felkorbácsolja az érzelmeiket, és megszöknek a világ elől. A történet egy ideig realistán mutatja be Brazília közelmúltjának nyomorát és gazdagságát, a nagyvárosokat és az őserdők titkos világát. Aztán Isabel segítséget kér egy sámántól, és a varázslat megváltoztatja az életüket.

„Isabel nagy szívfájdalommal lehúzta a feliratos gyűrűt, és beletette a sámán csészét formáló tenyerébe. A tenyér forró volt, mint gyermekeinek tenyere, amikor beléjük hatoltak a meghűlés, a kanyaró vagy a szamárköhögés baktériumai, és testük sejtjei hadba indultak. Mintha kivertek volna egy fogat a szájából, tudta, hogy sohasem kapja vissza azt, amit most átnyújtott. Az élet apránként megrabol minket önmagunktól. Ami végül megmarad, az már valaki más.”

A misztikum átveszi a realizmus helyét, de közben az Updike-ra jellemző nyílt és szókimondó stílus (akár szexről, akár politikáról van szó) ugyanúgy minden lapról sugárzik. A történet végén rájövünk, hogy Trisztánnak és Izoldának soha, semelyik korban nem lehet része a boldogságban.