Családfa mozaikokból

Katya Petrovszkaja első regénye a Talán Eszter, melynek címadó fejezetéért megkapta az Ingeborg Bachmann-díjat. Az írónő saját családjának történetét dolgozta fel, a szájhagyomány útján terjedő történeteket kiegészítette számos levéltári kutatási anyaggal és azokkal is, melyeket a helyszínre utazva gyűjtött. Hosszú út állt mögötte: családja a 19. században, Bécsben létesített iskolát és árvaházat süketnéma gyermekek részére, majd Varsóba költöztek, utána Kievbe. Több nemzedéken keresztül folytatták ezt a hivatást, minden korszakban hatalmas eredményeket értek el, mígnem a Szovjetunió betiltotta az iskolájukat, mondván, hogy mindenki egyforma, nincs szükség a különbségek kezelésére. Pedig a különbözőséget többféle módon is megtapasztalták, hol zsidónak tartották őket, hol lengyelnek, majd Ukrajna területén éltek, miközben az a Szovjetunió része volt. A sokszínű gyökerei miatt nem meglepő, hogy az írónő élete újabb fordulatot vesz: Németországba megy férjhez és talán ez is segít neki abban, hogy távolabbról, de annál nagyobb figyelemmel térképezze fel családjának tagjait és gyűjtse össze történeteiket. Eszter a dédnagymamája volt, akinek nem emlékeznek biztosan a nevére (mert Mamának, Nagymamának szólították), de arra, hogy halt meg a németek bevonulása után, arra igen. Az egyes történetek mellett megjelennek a szereplők fényképei is, arcot kapnak ezek a sorsok, melyek tükrözik az elmúlt másfél évszázad minden nehézségét, szomorúságát és reményteliségét. A mű üzenete pedig többek között az, hogy saját magunkat csak akkor ismerhetjük meg igazán, ha ismerjük a felmenőinket is. Addig kell őket kérdezni, amíg itt vannak és tudnak válaszolni, mert "Azt jelenti a történelem, hogy nincs többé kinek föltenni a kérdéseinket, hanem már csak a forrásokra hagyatkozhatunk."

(Katya Petrovszkaja: Talán Eszter; Magvető Kiadó, 2015; 2990 Ft)