Tavaly októberben voltam Dragomán György felolvasó estjén, és az első kérdés a résztvevőktől az volt, hogy mikor jelenik már meg a várva várt szakácskönyve. A szerző akkor azt mondta, hogy egy év múlva szerinte már kapható lesz, és valóban így történt, idén a könyvesboltok év végi sikerlistáján előkelő helyen szerepel a Főzőskönyv. Mert itt nemcsak recepteket olvashatunk néhány novellával vagy regényrészlettel elegyítve, hanem ez a könyv a megtestesült életöröm. Mert csak az tud ilyen boldogan élni, aki ennyire szereti az ízeket, akinek boldogságot okoz egy falat eper, a zabkása, a sós citrom vagy a „fuszulykaleves”. A hagyományos „végy két tojást” jellegű receptek helyett történeteket kapunk utazásokról, olyan családi eseményekről, melyek ismerősek nekünk is, hiába éltünk máshol és máskor. Otthonos ez a könyv, szeretetreméltó és az is Dragomán rajongó lesz, aki eddig még nem volt.(Én az első Mozgó Világban megjelent novellája óta az vagyok, bizonyíték itt vagy itt.) „Kevés olyan jó dolog van a világon, mint leülni egy púpozott nagy tál aranyszínűre sült, porcukorral megszórt szalagos fánk elé. A legjobb az, amikor a fánkok még langyosak, de már lecsöpögött róluk az olaj, a bőrük ropogó, a belsejük foszlós és puha, de ezt persze nem tudjuk: csak sejtjük, csak reméljük. … Az asztalon természetesen a legropogósabb, legszebb ünnepi damasztabrosz. Rajta a kis porcelántálkában házi baracklekvár, a lekvárban a dédnagymamánktól ránk maradt utolsó ezüst kiskanál, amit szigorúan csak ilyen alkalmakra veszünk elő. Vagyis nem mi vesszük elő, hanem anyánk szúrta bele a lekvárba, mert hát a fánkot sem mi sütöttük, anyánk sütötte. Igazából nem is annyira nekünk, mint a gyerekeinknek, vagyis az unokáinak, merthogy a fánksütés a mi családunkban a nagymamák dicsőséges reszortja. Anyánk is akkor kezdte igazán haladó vagy szuperhaladó szinten művelni, amikor nagymama lett, és a mi nagy fánksütési-segédkezési-emlékeink is a nagymamáinkhoz kapcsolódnak. Erről majd még később, most térjünk szépen vissza a fánkos tál elé. Ja persze, a tál maga se akármilyen, ez egy hatalmas nagy porcelántál, egykori huszonnégy személyes készlet utolsó darabja, ez van csak meg, és az a másik kicsi, amelyikben a lekvár van. A társaikat szétzúzta a történelem, az idő, a balszerencse, no meg talán a felmenőink haragja.” A Főzőskönyvvel kapcsolatban az egy nagyon komoly kérdés, hogy hol legyen a helye. Mert olyan szépirodalmi értékekkel bír, hogy a nappali könyvespolcán kellene laknia, de a rendes szakácskönyvek a konyhában vannak, és azoknál nem bánjuk, hogy egyre több folt, morzsa és paca kerül rájuk. Így lesz ez nálam is. Már látom magam, ahogy egy pohárral kitámasztva áll a könyv a konyhapulton, és miközben várom, hogy piruljon a hagyma vagy rotyogjon a leves, elkezdem olvasni és csak a rutin szakít el a lapoktól. Ennél jobb karácsonyi ajándék idén nem érkezhetett volna, személy szerint én tényleg annyira vártam, mint a Messiást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése