Milyen könyvek kerüljenek a karácsonyfa alá?

 Remélem, nagyon sok családban elképzelhetetlen a karácsony könyvek nélkül. Ebben az ünnepi ajánlóban több könyvet szeretnék ajánlani, hogy minden korosztály megtalálja a saját, lapok közé zárt boldogságát.

 Jolly joker nagyszülőknek, lelkes sütögető szülőknek és minden kekszrajongónak

Régebben is sok süteményt sütöttem, de ahogy növekednek a gyerekek, nő az étvágyuk is és ugye azt tudjuk, hogy az édességnek külön gyomrunk van. 😊 Segal Viktor és Szemere Katalin 100 keksz, amit szeretsz cím albumával saját magamat leptem meg, és képtelen voltam kivárni a Szentestét, amióta megvan, lapozgatom. A témaválasztás remek, ezek a falatnyi sütik nagyon praktikusak, általában gyorsan és viszonylag egyszerűen elkészíthetőek. A hagyományos ízvilág mellett számos különlegességet is tartalmaz- az isler és a bocikeksz mellett olyan sós különlegességek is vannak benne, mint a csicseriborsós háromszög, a kéksajtos vagy kolbászos-újhagymás keksz. Amiért még érdemes megvenni a kötetet, az a csodálatos kivitelezés és a szöveg stílusa. Gyönyörűek a képek benne, szép a tervezése és az egész hangulata, emellett érződik, hogy vérbeli újságíró írta – remek stílussal és érezhető szeretettel vetette papírra a recepteket. Nagyon szerethető album.

Irodalom és főzés - mindenkinek, aki szereti

Még egy könyv a főzni szerető irodalomrajongóknak: Dragomán György Adjuk meg a módját! című kötete méltó folytatása a két évvel ezelőtti Főzőskönyvnek. Ennél a könyvnél véglegesen megbizonyosodtam arról, hogy komoly összegfüggés van az étel és az élet szeretete között. A legapróbb konyhai munka is lehet örömteli feladat és az a boldogság, ahogy a szerző a végeredménynek örül, az az olvasónak is mosolyra húzza a száját (arról nem is beszélve, hogy beindul a nyáltermelés is, éhesen nem ajánlott olvasni). A kérdés továbbra is az, hogy a konyhában tartsam vagy a nappaliban a könyvespolcon, ezen még eltöprengek.

Negyvenes-ötvenes korosztály

Aki a rendszerváltás alatt/után volt huszonéves, az nagyon fogja szeretni Maros Andrástól a Sorsolják a kaszinótojást című regényt. Igazi időutazás, de sokkal több mondanivalóval és tartalommal, mintha csak az ikonikus emlékeket idézné fel. A főhős ideiglenesen abbahagyja az egyetemi tanulmányait, és állást keres, amíg kitalálja, hogy a Közgázt folytatja vagy valami teljesen mást kezd az életével. Az Expressz újságban bekarikázott egy hirdetést, és egy rövid telefonhívás után máris Ceng úr, a Magyarországra költözött kínai boltokat üzemeltető kereskedő lesz a főnöke. A tökéletes helyszínrajzok bemutatják Újpestet és a budai kocsmákat és lakásokat, de a regény fő erőssége a benne levő szereplők ábrázolása. Az eladók és az egyikük, Gyöngyi nagymamája, a kínai kolónia és András családja mind olyan felejthetetlen szereplők, akik sokszor akadályozzák, majd segítik, de mindenképpen útba igazítják Andrást, hogy megtalálja saját magát. Sokat nevettem olvasás közben, igazán humoros regény.

Kicsiknek

Berg Judit könyvei évek óta a gyermekirodalom csúcsán vannak, az igényes szövegek és fordulatos történetek a gyerekek kedvencei. Kisebb ovisoknak a Maszat sorozatot ajánlanám, a nagyobbaknak a Lengemeséket. Ezek azok a könyvek, amiket a szülő is szívesen olvas a gyerekeknek. 

Már írtam ezt az ajánlót, amikor megláttam, hogy végre-végre újra kiadták Timo Parvela Miú és Vau című regényét. Régen közös kedvencünk volt a gyerekekkel, és habár nagyobb ovisoknak és kisiskolásoknak javasolják, évek óta keresem, hogy meglegyen a mi könyvespolcunkon is. Egy dombtetőn levő házikóban éldegél együtt egy kutya és egy cica, mindennapjaik kedves tükröt mutatnak egy átlag család életéhez. Senki sem tökéletes benne, de a humor és a szeretet segítségével minden nehézséget megoldanak. Az új kiadással kapcsolatos egyetlen szomorúságom, hogy most puha kötéssel adták ki, ami teljesen érthető a jelenlegi papírárak miatt, de gyerekkönyvnél hiányzik a kemény fedél.

Iskolásoknak

Kisebbeknek Rádai Andreától a Tündérek a tajgán ajánlanám, a címével ellentétben fiúknak is izgalmas olvasmány! Felső tagozatos nagyobbaknak, Mészöly Ágnes A kupolák titka lehet megfelelő regény, főleg, aki szereti a kicsit természetfeletti, kicsit misztikus témákat. Igazából ezt a könyvet javasolnám a szülőknek is, mert erős képet mutat napjaink társadalmáról – a gyerekek nem véletlenül viselkednek úgy, ahogy.

Kamaszoknak

A gimnazistánk nyár óta rengeteg krimit olvasott és az abszolút kedvencei Kondor Vilmos regényei lettek. A Bűnös Budapest-sorozat mellett a titokzatos szerző kortárs tematikájú könyvei is bejöttek neki, így a fiúknak jó ötlet lehet tőle beszerezni az olvasnivalót. Komorabb hangulatú Mészöly Ágnestől A fekete nyár című könyve, helyüket kereső lányoknak segítséget jelenthet. Ez nem a cukormázas kamaszkor bemutatása, hanem a mangák sokszor kemény világa, de a valódi életben sem csak rózsaszínben játszódik ez az időszak (sok türelem és kitartás a szülőtársaknak).

Mi mással fejezhetném be, mint hogy olvassatok mindennap!

A legmesésebb földrajzkönyv

Több generáció nőtt fel, amióta bemutatták Nils Horgersson csodálatos utazását rajzfilmen, hatalmas sikere volt, sokan még most is azonnal énekelni kezdik a főcímdalt, ha szóba kerül. Az animációs film alapjául szolgáló regényt biztos, hogy kevesebben olvasták, pedig Selma Lagerlöf 1906-1907-ben megjelent könyve a mai napig remek olvasmány.

Az ötlet nem az ő fejéből pattant ki, az írónő felkérést kapott, hogy Svédország földrajzáról írjon egy olyan tankönyvet, mely segít a gyerekeknek bemutatni hazájukat. Ehhez a legmegfelelőbb formának a mesét találta, mely valóban nagyon jó keretet ad a történetnek. Dél-Svédországban egy szép tavaszi napon Nils, a rosszcsont kisfiú, nem megy el a szüleivel vasárnap a templomba, mert titokban lövöldözni akar apja puskájával, de mivel galádul bánik egy véletlenül foglyul ejtett törpével, az megátkozza őt. Nils 20 centisre zsugorodik, és ezért annyira szégyelli magát, hogy megszökik Márton lúddal együtt, aki egy felettük elszálló vadlúd csapathoz csapódik. Egészen Lappföldig mennek, majd ősszel vissza, és közben rengeteg izgalmas kalandot élnek át együtt. Nils Holgersson jellemfejlődése egyértelmű, de más sok szívmelengető történetet is beleszőtt az írónő: például az apjukat kereső vándorló testvérpárt vagy a Skanzenben dolgozó öreget. A regényben az erkölcsi értékek mellett még a megjelenő hazaszeretet is említést érdemel: nagyon szépen írt Selma Lagerlöf a sokszor nehéz körülmények között dolgozó svédekről. Az izgalmas földrajzkönyv nemcsak a természeti kincseket, a növény- és állatvilágot mutatja be, hanem számtalan régi regét is elmesél, felidézve a népi hagyományokat és szokásokat is az öltözködéstől az ünnepekig.

„Nem érdemes búsulni, Nils Holgersson! Gyönyörű ez a világ, kicsinek, nagynak!”

Mind az emberi szereplők, mind az állatvilág megszemélyesített alakjai zseniálisak voltak, nagyon jó hangulatot áraszt a kötet. Lehet, hogy a mai gyerekeknek már nehéz elképzelni ezt az életformát, de ebben is segít a történet. Legszívesebben vennék egy repülőjegyet, és már utaznék is Svédországba. Tudom, hogy sokat változott a regény születése óta eltelt több mint száz évben az ottani természet, a városok és az iparosodás biztosan átalakították az eredetileg csodálatos tájat, de akkor is szeretném megnézni a tavakat, hegyeket, a tenger által körbeölelt szigeteket – mindent, ahol Nils járt.

Selma Lagerlöf nem véletlenül kapott irodalmi Nobel-díjat 1909-ben, maradandó művet hozott létre.

Kass János illusztrációja az 1962-es Móra kiadásban

„Nincs jókedvem, most csak boldog vagyok”

 Számomra Mikes Kelemen örök, ő a kedvencem a régi magyar irodalomból. A levelei alapján nagyon szimpatikusnak képzelem emberként, sok érzelemmel, néha túláradó melankóliával, de becsülettel, hűséggel és rengeteg humorral. Máshogy nem is tudta volna túlélni a rodostói száműzetésben töltött négy évtizedet, eltemetve szeretett fejedelmét, majd mindenki mást is az eredeti társaságból, míg végül végzett vele a pestis.

Nagyon örültem, hogy Szálinger Balázs Koncentráció című verseskötetében Mikes képzeletbeli szonettjei szővik át az oldalakat. A múltbéli szereplő a ma hangján szólal meg, ugyanaz a kedves alak, szinte látom a félmosolyt az arcán és a bánatot a szemében. Mert lehetünk úgy is magányosak, ha sokan vannak körülöttünk, és érezhetjük száműzetésben magunkat a saját hazánkban és az otthonunkban is. A pandémia idén született versek közül több is sugározza ezt az egyedüllétet, megjelenik az elszigeteltség és az ismeretlentől való félelem, miközben sülnek a kenyerek.

Terpeszben állok, nőnek a füvek.
A külvilág egy éve kenyeret süt,
Nézi, fényképezi. A lendület
Alábbhagy, mégis csak úgy vagyunk együtt,

 

Hogy nem vagyunk együtt. Gazos a kert,
Hát a konyhánál távolabbra lépünk,
S fölfedezzük a fényt, a színeket
S hogy míg leépülünk, mi minden épült. 

Szerencsések vagyunk, van egy hazánk:
Ha vágyakozni kell, léphetünk messzebb,
S vagy te, Néném, az elképzelt barát,
S mert sosem válaszolsz, te vagy a legszebb.

Elhalványodtam, de míg őszapók
Szállnak felém, nem lehetek halott.

(Mikes Kelemen szerencsésnek mondja magát, mert nem szűnt meg figyelni)

A különböző stílusú és nézőpontú versekben közös a finom, sokszor elegáns hangnem és a természetközeliség. Szálinger Balázs minden érzelmet és hangulatot ki tud fejezni egy tájleírással, egy növény vagy állat szövegbe emelésével.

Jó lehet elméletben
Egy egész ország őrzőjének lenni –
Gyakorlatban ide jár egy rigó
inni a vízhez, és idever a nap is.
 
Elméletben árnyas és szent föveny,
S mind halhatatlan, aki rálép –
Gyakorlatban viszont forog a föld,
És bűneinkről lecsúszik az árnyék.

(Vers)

 A versekben benne van az egész világ, az összes emberi gyarlósággal, a természeti szépséggel, a hittel és a hitetlenséggel. Éles kritikát hiába keresnénk, de a költő szemlélőként beleírja a véleményét a soraiba, reflektál a környező világra.

Elől megy az élet, s mögötte fut,
Lépked, majd végül lemarad az álom.

(Barátom, a színész, biciklivel)

Karcsú kis kötet, belefér egy nagyobb zsebbe vagy akár egy kisebb női táskába is. Jó néha fellapozni, megízlelni, elgondolkozni rajta. Amikor becsukjuk, rájövünk, hogy mi vagyunk Mikes Kelemen, mi vagyunk az Édes Néném, mi vagyunk a kampányoló politikus, a kerékpározó színész és a tegnapi, halott motoros. Manapság már az is eredmény, ha „Nincs jókedvem, most csak boldog vagyok”.

 

A Koncentráció magánkiadásban jelent meg, megrendelhető a https://szalingerbalazs.hu/hu_HU/products/koncentracio weboldalon, ahol egyedülálló módon már pdf formátumban, ingyen is letölthető a kötet. Ahogy a szerző egy interjújában említette: a vers közkincs, mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie.

 

„…egy fényes, boldogságtól teljes rémálom”

 Kedvenc nagynéném egyszer megkérdezte, hogy miért olvasok olyan könyveket, amelyek túlságosan hatnak rám, megterhelőek vagy akár felkavaróak. A válaszom inkább érzés szinten van meg, de a lényeg az, hogy ez is az irodalom hatalma. Nem mindig a könnyű, a szórakoztató olvasmányokra van szükség – bár nem tagadom a fontosságukat – hanem jó néha a nehezebb utat választani.

Így vagyok Nádas Péter könyveivel is. Ahányat olvastam, mind remekműnek tartom, de sokszor nem felüdülés volt az együtt töltött idő, hanem inkább munka. A ma 80 éves szerző – akinek boldog születésnapot és jó egészséget kívánok! – néhány éve azt nyilatkozta, hogy már nem fog hosszabb terjedelmű regénybe, éppen ezért nagy meglepetés volt a Rémtörténetek című kötet idei megjelenése.

Már az első oldalakon arcon csap a valóság, ahogy megismerjük a fővároshoz közeli, Duna-parti település lakóit és a velük kapcsolatba kerülő idegeneket. Figyelmet igényel, hogy éppen mikor ki az elbeszélő, de a tökéletesen megalkotott szereplők stílusuk alapján könnyen beazonosíthatóak. Az öregasszony, akinek dől a szájából a káromkodás és látszólag semmi sem jó neki, de közben állandó megfelelési kényszerben van, a kocsmában dolgozó Törpike nagyra nőtt, egyszerű fia, vagy a sérült gyerekét nyaralni hozó deklasszált úriasszony, és a fia, Misike. Ott van a régi arisztokrácia leszármazottja, aki fiatalsága, szépsége és tehetsége ellenére mindenben bizonytalan, a lelkészek, a révészek, a végletekig kihasznált falu bolondja - mindenkit ismerünk, mintha már láttuk volna valahol, valamikor. A történetek láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, egyre többet tudunk meg a narrátorokról, a múltjukról és a jelenükről. Aztán feltűnik, hogy ennél több is van benne: az író az egyéni sorsokon keresztül egy nemzet életét mutatja be, mindezt úgy, hogy olvasás közben rájössz, hogy miért viselkednek így az emberek ma az utcákon – hurcolják ezeket a terheket már évtizedek, évszázadok és generációk óta. Magamhoz képest sok idő alatt olvastam el, mert sokszor abba kellett hagynom. Viszont előfordult az is, hogy elfelejtettem leszállni a kisföldalattiról, mert annyira belefeledkeztem. Egyszerre sajnáltam a szereplőket és dühös is voltam rájuk, pedig csak lerajzolta őket az író, nem ítélkezett felettük.

A szereplők remek megalkotásán kívül a regény nyelvezetét is zseniális, és Nádas úgy mutatja be a tájakat is, hogy szinte hallható-érezhető a közeg.„Kora délután a falu mindig hallgatott egy jó nagyot. A partról mindenki ebédelni ment. Üresek lettek az utcák, és a libalegelőn sem moccant csak a szellő, hol innen, hol onnan járta át a tájat, vitte kicsit az előző napi vihar illatát.”

Számtalan olyan mondat van a könyvben, ami egyszerűségében tartalmaz minden fontos mondanivalót.

„Ami egyszer úgy van egy családban, másként igazán nem lehet.”

Összefoglalva témájában nehéz, stílusában a szokásos mellett egy friss hangot is megütve remekmű Nádas új regénye, mely megérint, beléd mar és lehúz a Duna mélyére. De hetek múlva is eszedbe jut.

Nők, akikre büszkék vagyunk

 Gyerekkorom egyik meghatározó alkotója volt Kertész Erzsébet. A „csíkos könyvek” sorozatban megjelent művei sokban formálták a nőkről, a női értékekről és erőről, a nők tehetségéről és tudásáról kialakult véleményemet. Bár a XX. század vége felé már szabad volt a pálya a nők előtt, ha tudósként, orvosként, diplomataként vagy üzletasszonyként akartak dolgozni, ezekből a könyvekből jó volt látni, hogy honnan is indultak ezek a folyamatok. Évszázadokkal ezelőtt csak a remek háziasszonyokat, a szépen kézimunkázó nőket és házasságot és gyereknevelést életcélnak tekintő asszonyokat illette dicséret és elismerés. Pedig sokan másra vágytak már akkor is. Kertész Erzsébet hősnői közül kedvenceim között volt Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő és Podmaniczky Júlia, aki Jósika Miklós író feleségeként érdekes életutat járt be (történetét dolgozza fel a Csipkebolt Brüsszelben című könyv). Ezeket a regényeket olvasva elhittem, hogy nők is értékesek, és büszkévé tett, hogy én is nő vagyok. Felnőttként most a szerző három olyan regényét olvastam el, amiket eddig nem ismertem. Előrehozott értékelésként lelövöm a poént – most is nagyon jó élmény volt Kertész Erzsébet könyvet olvasni.

A lázadó költőnő

Elizabeth Barrett-Browning élete mindig is érdekelt és lenyűgözött, Virginia Woolf Flush című regényét is kedveltem, de az Elizabeth valahogy kimaradt. Kertész Erzsébet többi regénybe foglalt hősnőjéhez hasonlóan az angol viktoriánus kor világhíres költőnője is példakép lehet az utána következő nemzedékek számára. Szembe tudott szállni a férfiak világával költőként is, otthagyta zsarnok édesapját, aki kitagadással fenyegette, ha férjhez megy. Mai napig lenyűgöző Robert Browninggal, a kor szintén híres költőjével kötött házassága is, keveseknek adatik meg ennyire harmonikus kapcsolat. Ezt azt életművet úgy tudta Kertész Erzsébet bemutatni, mintha mi is ott állnánk a Wimpole Streeten a komor, londoni házban vagy élveznénk a firenzei napsütést, miközben látnánk a költeményein dolgozó „Bé”-t (ahogy a családja hívta). A kötet számos versét is tartalmazza, ma is igazi értékkel bírnak, mint ahogy a Elizabeth élettörténete is.

Várvédő és diplomata

Aki már több Kertész Erzsébet könyvet olvasott, annak biztos, hogy meglepetés lesz az írónő A fejedelemasszony című kötete. Nem jobb és nem rosszabb, egészen egyszerűen más. Az általam ismert könyvekben a főhősnők életét magával ragadó stílusú regényekben dolgozta fel Kertész Erzsébet, míg Zrínyi Ilona sorsa inkább egy történelemkönyvből tárul elénk. Lehet, hogy elsőre szárazabbnak tűnik, viszont nagyon alapos kutatómunka előzte meg a kötet megírását, sok benne az eredeti dokumentum – levelek és hivatalos iratok. Emellett az irodalmi eszközök is megmaradtak: szerettem az olyan közbevetéseit, amikor egy jövőbeli eseményre utalt. „És Zrínyi Ilona belátta, hogy nincs választása: a több mint két éven át védett várat fel kell adnia. De nem, mint legyőzött, hanem mint egyenrangú fél akart tárgyalni. Rendkívüli diplomáciai képességével sok könnyítést ért el, bár később hamarosan kiderült, hogy a császár ígéreteit egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis részben tartotta be. De akkor, 1688 januárjában ezt nem sejtették.” A könyv az eseményeket mindig a szűkebb és tágabb történelmi közegben mutatja be, így sokkal jobban megértjük, hogy mi miért történt. Zrínyi Ilona döntéseit értőn magyarázza, de ugyanezt éreztem Thököly Imrével kapcsolatban is. II. Rákóczi Ferenc édesanyjaként nehéz élete volt, édesanyaként sokat szenvedett. Kivételes személyiség lehetett a fejedelemasszony, művelt és érzékeny, érző nő és komoly diplomata. Jó lenne, ha minden fontosabb magyar történelmi eseményről és szereplőről lenne egy hasonló könyv, sokkal jobban megérthetnénk a múltat.

Lajos ikerlelke

Ha lenne egy időgépem, biztos visszautaznék a XIX. század első felére és közelről nézném meg Kossuth családot. Mindig is érdekelt, hogy milyenek lehettek valójában, mivel az utókor megítélése velük kapcsolatban nagyon szélsőséges. Ugyanezt sarkosságot éreztem Kertész Erzsébet Kossuth Zsuzsannáról írt könyvében (különös tekintettel Kossuth Lajos feleségére, Meszlényi Teréz nem tartozott a kortársak kedvencei közé). A vékony kötet hiánypótló alkotás, mert valóban keveset tudunk Kossuth kedvenc húgáról, aki mindössze 37 évet élt. Ebbe a rövid időbe csekély boldogsága mellé rengeteg munka, fájdalom és küzdelem zsúfolódott bele. A könyv jelentős része Kossuth Lajosról szól - ez valamennyire érthető, mert a politikus magán- és közéleti döntései mindig hatással voltak Zsuzsannára is. Meszlényi Rudolfné Kossuth Zsuzsanna hatalmas elhivatottsággal, szerénységgel és nagy munkabírással végzett el minden rá kirótt feladatot, legyen az tragikusan korán elhunyt férje helyett a család fenntartása, vagy az „összes tábori kórházak főápolónőjeként” a betegellátás megszervezése 1848-49-es szabadságharc alatt. Nagyon érdekes, ahogy megpróbálta a megreformálni a katonakórházi betegellátást. Én nem tudtam, hogy akkoriban férfi ápolók voltak, a női jelenlétet a kórházakban erkölcstelennek tartották. Szomorúan kapcsolódik össze nála, hogy alárendelt nőként kezelték, de férfimunkát és – teljesítményt vártak el tőle. El kellett viselnie, amikor bebörtönözték, és azt is, amikor összeesküvés szervezésével vádolták. Özvegyként igazgatta a szerény birtokukat, de vállalt kosztosokat is, majd száműzetésük első állomásán kitanulta a csipkeverést és 30 lány dolgozott a keze alá. (Erről bővebben olvashatunk a szerző Csipkebolt Brüsszelben című regényében.) A levelei és cselekedetei alapján egy értelmes, szerény és elhivatott asszony képe rajzolódik ki előttünk. Amerikában hunyt el tüdőbajban, a mai napig ott van a sírja. Kossuth Lajos 40 évvel élte túl húgát.

Tizenhét szótagos bölcsességek

 „Egy haiku annyira törékeny, annyira gyönge, annyira semekkora, hogy szinte soha nem veszed észre, amikor megváltoztatja az életedet.” (Andrassew Iván)

Kis túlzással rólam tényleg azt lehet mondani, hogy elolvasok mindet, ahol betűk állnak egymás mögött és számomra értelmes nyelven írták. Jöhet többkötetes családregény, kortárs novelláskötet, versek, újság, bookazin, de érdekelnek a laikusoknak írt blogok is, ahol a szerző mestere a szakmájának és érthetően és élvezetes stílusban ír erről. Évek óta figyelem Cservenyák Tamás coach munkáját is a blogján keresztül, sok hasznos információval gazdagodtam a Dunning-Kruger hatásról és igazán jó volt a dagonyázás a neurobiológia mocsarában is. Nemcsak rövid bejegyzésekben tud igazi tartalmat adni, hiszen írtam már ajánlót a „kakasos” és az „agyas” vagyis a tanításról szóló ekönyvéről is. A tavaly megjelent kiadványa viszont komoly meglepetést okozott – Egy szakajtó menedzsment haikut írt a saját szakterületéről. Első gondolat a „hogy kerül a csizma az asztalra” analógiájára, hogy lehet vezetéselméletről három sorban, öt-hét-öt szótagba sűrítve írni? A válasz pofonegyszerű: hát így. A feldolgozott tizenhárom téma nemcsak a vezetőkkel kapcsolatos munka során merül fel, hiszen mindannyiunkat érint a mindennapjainkban idővel, stresszel vagy akár bizalommal összefüggő kérdés. Ráadásul mennyivel könnyebb egy okosságot befogadni, ha ennyire rövid és frappáns.

Két füled, egy szád
nem véletlenül nőtt neked.
Eszerint használd.

 Sokszor találtam olyan bölcsességet is, melyet például egy kamasz nevelésekor is jól jött.

Ha a hibákért
letolod, sumákolni,
nem tanulni fog.
 
Hogyha ugyanúgy
folytatjuk, ugyanazt
az eredményt kapjuk.

 Ezekben a haikukban a Józan Paraszti Ész összefogott a témához kapcsolódó mély, Tapasztalati Tudással, de mivel bevették a Humort és az Öniróniát, igazán szuper buli kerekedett. A felhasználási módszer az olvasó személyiségétől függ – lehet egymás után, sorba menni, de én néha csak felcsapom valahol a pdf-et, és egyet-kettőt elolvasok. Mindig találok olyat, ami megérint, mert fontos témákat dolgoz fel, könnyen, érthetően. Lehetnének akár szerencsesütiben is, vagy némelyik akár sírfeliratként is megállná a helyét, de jók ezek így ebben a vékony kis virtuális könyvben.

Ezúton is gratulálok a szerzőnek, mivel:

Minősítgetni

könnyű. Kitalálni és

megcsinálni nem.

Etűdök kislányhangra

 Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című első kötete megosztó mű lett. Habitustól függően van, aki nagyon idegesítőnek találja, más pedig minden mondatával egyetért. Mert aki határozott véleménnyel van a világról és mindig érvényesíteni tudja az akaratát, az elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet folyamatos megfelelési kényszerben élni, mindenki előtt megalázkodni és csak arra koncentrálni, hogy elfogadjanak. A novellákban szereplő kislány és felnőtt nő változata folyamatosan szorong. Pedig a novellákból elénk táruló családi háttér átlagos: a gyerekek tanulására és különóráira odafigyelő szülők, közelben lakó nagyszülők, gondosan kiválasztott katolikus iskola, részvétel a misén minden héten a nagyapával. És mégsem érzi jól magát sem a kislány, sem a fiatal nő, aki egészen Milánóig menekül a rákényszerített szerepek ellen.

„Ez köt minket össze, mondta, a rengeteg szabály, a tiltások és parancsok okozta szorongás emléke, hogy ezt egyedül mi értjük, a tiltás természete, motivációja csak számunkra világos, holott régen, amikor itt rohangáltunk a folyamatos megfelelés közben, a legkevésbé sem értettük, és sokan azóta sem értették meg, vagyis azóta is betartanak minden szabályt, anélkül hogy akár egyszer is elgondolkodtak volna azon, minek.”

A novellákban megszólaló elbeszélő sokszor csak bemutatja az iskolai, családi konfliktusokat, de ettől a nyugodt hangnemtől (nagyon szerettem a stílusát, a sokszor hömpölygő mondatokat, és a választékos szóhasználatot) bennem mindig felébredt a vágy, hogy megvédjem ezt a kislányt, meg a felnőtt változatát is. Hogy elmondjam neki, hogy lehet, sőt kell is nemet mondani annak, aki rád akarja kényszeríteni az akaratát. Mert az nem úgy szeret, ahogy neked jó, hanem úgy, ahogy neki.

„Nem értettem, miért nem örülök annak, hogy az én drága anyám meglátogat a barátnőjével Milánóban, és hoz nekem túrórudit, amikor annyira szeretem azt a rohadt túrórudit és az anyámat, aki felnevelt, etetett, szeretett, én meg azt feleltem neki, ne gyere, kérlek szépen, édesanya, ne gyere, hogy miért, hát azért, mert nem vagyok éppen rózsás kedvemben, idegesít a csodálatos olasz barátom, de bizony, hogy idegesít, de, igenis lehet, mert a seggemben van, mert nem kapok tőle levegőt, és ez nem figyelmesség, édesanyám, nem vagyok nevetséges, igen, tudom, hogy régen szerettem, de az régen volt, most meg az van, hogy idegesít, a figyelmessége, a gondoskodása és az odaadása is, meg aztán régen a vattacukrot, sőt a kakasnyalókát is szerettem, de rendben van, hozzál nekem kakasnyalókát, csendben maradok, csak gyere.”

Az egyes novellák azért mutatják be remekül a kisvárosi mikróközeget és a világváros hangulatát, mert a benne lakó embereken keresztül teszik ezt. Vica néni, a tanítónő vagy Rosalia néni az olasz vőlegény rokona életszerűen varázsolja elénk az adott korszakot és földrajzi helyet, és közben nagyon fájón van benne a szerző magányossága, meg nem értettsége. Hasonlóan Gerlóczy Márton A katlan című regényéhez, itt is sokszor eszembe jutott, hogy a transzgenerációs traumák egyik legjobb feldolgozási módja, ha kiírják magukból az érintettek. Gerlóczy Mártont nem véletlenül említettem (példaként hozhattam volna ezt a témába vágó könyvet is), mivel A katlanban többször előkerül, hogy a barátnője első kötetét szerkeszti, vagyis ezt a novelláskötetet. 

Erős első könyvről van szó, és mivel már olvastam Czakó Zsófia második, Szívhang című kötetét is, bizton állítom, hogy ott ugyanez a tehetség jelenik meg, csak egy még szívbemarkolóbb témával.

Egyféleképpen történt dolgok

 Úgy éreztem magam Gerlóczy Márton Fikció 1. A katlan című regénye olvasásakor, mintha egy sötét utcában állnék, és belesek egy házba a függöny nélküli ablakon. Nagyon érdekel, hogy mi történik az ott lakókkal, de valahogy mégis udvariatlanságnak érzem betolakodni az életükbe. Pedig Gerlóczy Márton nem zavartatja magát, szinte kézen fog, behúz a nappalijukba, hellyel kínál és elénk tárul ez a többgenerációs történet. Hogy ez most valóban fikció-e, mint ahogy a címe sugallja, vagy valós családtörténet, annak eldöntése az olvasóra van bízva. Aki ismeri az író eddigi regényeit, sejtheti a választ, de akár így, akár úgy közelítünk hozzá, hatást fog gyakorolni ránk.

A negyven feletti korosztálynak valószínűleg inkább ismerős lehet ez a fajta identitáskeresés. Komoly kérdések onnan, hogy ki vagyok, miért így alakult az életem, egészen odáig, hogy el tudom-e fogadni vagy változtatni akarok rajta. Mert sokszor csak hátizsákként cipeljük elődeink problémáit, rossz döntéseit és szokásait – a transzgenerációs traumákkal nem véletlenül foglalkoznak egyre többen. A regényben pont egy ilyen sorsfordítóan fontos esemény előtt áll az író, karácsonykor a szokott thaiföldi utazása helyett egy szicíliai kisvárosban bérel egy házat és várja a DNS teszt eredményét, melyből kiderül a valódi származása. A családja iránti kutatás szinte mániákussá teszi, hónapokon keresztül nem is foglalkozik mással, és mintha nem véletlenül értek volna össze ezek a szálak ott és akkor nála. Időbeli ugrásokkal követjük a kutatómunkát és ismerjük meg az előtte levő generációk életét.

„A nagyszüleimre gondoltam, anyai és apai nagyszüleimre, és megpróbáltam odavetíteni őket abba a kirakatba, kényelmetlenül fészkelődtek, és hiába álltak közel egymáshoz és kulcsolták át egymás csuklóját, egy sötét szakadék tátongott közöttük, a szakadék mélyén a rendezetlenség, az összeférhetetlenség, a ki nem beszélt traumák és sérelmek áthatolhatatlan hulladékával, melyet a szeretet, a függés és a szorongás sűrűn benőtt indái tartottak össze, fel nem tett kérdésekre meg sem fogalmazott válaszok, átgondolatlan kijelentések, és a néma csend. Kelet-Európa.”

Egy ismerős azt mondta erről a könyvről, hogy neki nem tetszett, mert nem történik benne semmi. Értem - vagyis inkább érzem - hogy mire gondol, de engem elvarázsolt és annyira izgultam, mintha egy krimit olvasnék. A mindennapok történései, Scicili bemutatása, a szerző, ahogy barátnője első kötetét szerkeszti (amint pont ajándékba kaptam egy kedves barátnőmtől <3, miközben olvastam A katlant – nincsenek véletlenek) - mind keretbe foglalták és ellensúlyozták az identitáskeresésének hatalmas súlyát. Szerettem a városok, utcák, házak leírását, és jó volt a rég halott, de váratlanul élőként megjelenő kedves rokonnal (?) folytatott párbeszédeket is olvasni. Sokszor álltam meg egy-egy bekezdésnél és boldogan futottam át még egyszer az adott részt. Mert ez a regény azért is jó élmény, mert igazán jól volt megírva. Gerlóczy könyveit az Igazolt hiányzás óta olvasom, nagyon szépen látszik, hogy a saját hangja és a tehetsége már az elején is megvolt, de ez mostanra (na jó, az előző, Mikecs Anna: Altató című kötetre) érett be. Várom a következő részt, mert bár sejtem, hogy mi lesz a DNS tesz eredménye, nagyon drukkolok neki, hogy végre önmaga lehessen. De közben ugye azt is tudjuk, hogy „A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.”

Utazás a jégtáblákon

 Spoiler-veszély! Csak akkor olvasd tovább, ha nem gond, hogy sok minden kiderül a történetről!

Mai szemmel szinte elképzelhetetlen megpróbáltatásokon ment keresztül egy maroknyi ember, akik 1914-ben elindultak a brit szervezésű Birodalmi Transzantarktisz-expedícióra.

„Nincs a világon kétségbeejtőbb elhagyatottság, mint amilyet a sarki éjszaka teremt. Mintha visszatérne a jégkorszak: nincs meleg, nincs élet, semmi sem rezdül. Csak azok tudják felfogni ezt, akik már megtapasztalták, mit jelent napról napra, hétről hétre napfény nélkül élni. Aki nincs hozzászokva, rendszerint nem is tudja teljesen kivonni magát a hatása alól, és olyanok is akadtak, akik beleőrültek.”

El sem érték az Antarktiszt, a hajójuk összetört és befagyott a Weddell-tengerbe, majd hónapokon keresztül várták a megfelelő időjárást, hogy tovább tudjanak utazni. Ez végül is teljesen máshogy történt meg, mint ahogy valaha is elképzelték. A Déli-sark foglyai című könyvben Alfred Lansing olyan érzékletesen írja le a történteket, hogy érezni lehet a metsző hideget, az arcunkra fagyott könnyeket és az orr végén lógó jégcsapokat, az éhezést és szomjúságot, a fókazsír kormával borított ruhák és sátrak szagát. De közben érezni lehet azt az elszántságot, mellyel sikerült túlélniük hajójuk elvesztését, a jégtáblákon való hányódást és a még kalandosabb megmenekülést. A tényszerű leírások mellett nagyon érdekes volt a mindennapi életük felidézése.

„Tisztálkodás tekintetében kétféle filozófia érvényesült. Bár a rendes mosakodás teljesen ki volt zárva, akadtak, akik akkurátusan ledörzsölték az arcukat hóval, valahányszor az időjárás lehetővé tette. Mások ellenben tudatosan hagyták felgyűlni magukon a mocskot, úgy okoskodva, hogy bőrük így ellenállóbbá válik a faggyal szemben.”

Végül mindenkinek csak annyi ruhája maradt, amennyi rajta volt, és az is gyakran nedves lett az olvadó jég, a hó, az eső vagy a tengervíz miatt. A kesztyű elvesztése reális közelbe hozta az ujjak lefagyását, de szerencsére csak az egyik tengerésznek kellett amputálni az elüszkösödött lábujjait (ezt ott meg is oldották egy sátorban az utolsó adag fájdalomcsillapító felhasználásával), a többiek aránylag épségben megúszták.

Bár a résztvevők közül mindenkit megismerhetünk a naplók és a visszaemlékezők saját szavai alapján, a kétévnyi történet főszereplője egyértelműen az ír származású kapitány: Ernest Shackleton. Igazi vezetői erényekkel rendelkezett, gyorsan döntött, jól mérlegelt és határtalan elszántság és hit volt benne. Másik kedvencem Worsley, a navigátor volt, minden csapatban szükség van az ilyen jó szakemberekre, akik ennyire professzionálisan és megbízhatóan teszik a dolguk. Évek (évtizedek) óta nem fordult elő, hogy előre elolvastam volna egy könyv utolsó lapjait, mert annyira drukkoltam nekik, hogy nem bírtam nyugodtan befejezni. Lehet, hogy a hivatalos műfaja dokumentumregény, de ez egy ízig-vérig kalandregény.

Könyvek táltosa

 Van, aki sok mindent kap az élettől, akkor is, ha elsőre úgy tűnik, hogy hátrányban van. Böszörményi Gyula író olyan teremtő erővel rendelkezett, hogy a megálmodott történetei, helyszínei sok ezer olvasót tudtak elvarázsolni. Eleinte tényleg varázsolt - a Gergő sorozatot és az ehhez a világhoz tartozó könyvei igazán „bűbájos” alkotások. Voltak, akik beskatulyázták, hogy ezek a „magyar Harry Potter” regények, pedig nem egyszerű koppintásról van szó. Gergő világa a magyar néphagyományok mellett sok más népcsoport szokásait is bemutatta, és egy olyan világot alakított ki az író, hogy olvasás közben irigyeljük az ottlakókat: Gergőt, Zsófit, még Monyákos Tubát is.

A gyerekeknek írt könyvei tele vannak szeretettel, ez csak azokra a szerzőkre jellemző, akik igazán jó emberek. Volt szerencsém találkozni vele, még a Gergő sorozathoz szerveztünk neki dedikálást és együtt utaztunk néhány helyszínre. Kedves volt és szerény, zokszó nélkül viselte, hogy habár a lelke szárnyal, a teste egy tolókocsiba van kényszerítve a gyermekkori izombénulása miatt. Amikor beszélt, zsúfolt teremnyi ember hallgatta figyelmesen és utána minden dedikálásra váróval szívesen beszélgetett. Allűrök nélkül, őszintén.

Általában sorozatot készített egy-egy témából, mert olyan komplex világokat teremtett, hogy több kötetnyi történet is belefért. A felnőtt olvasók közül sokan lelkesednek krimisorozatáért, melynek Ambrózy báró a főszereplője és a 19. század elején játszódik.

Nemcsak fantáziadús, hanem jól felépített, izgalmas könyveket írt, és amiért én a legjobban szerettem, az a csak rá jellemző nyelvi humor. Nagyon fájdalmas múlt időben írni ezt az ajánlót.

Böszörmény Gyula (1964-2022)

A megidézett hős

Szeretem Nógrádi Gábor gyerekkönyveit. Vagy inkább ifjúsági regényt írjak? Nagyobb gyerekeknek szóló történetek ezek, amiből felnőttek is tanulhatnának. Igazán, a mai felnőttek is olvashatnának gyerekkönyveket. Én, ha tehetem, elolvasom a gyerekeim könyveit, sokszor jó ismerni a kötetet, még mielőtt ők olvassák. Nem felesleges szülői előrelátás ez, emellett tegyük hozzá, sokszor kellemes meglepetések érik az embert.
Nógrádi könyveiről szólva a „Pete Pitével” kezdtük-kezdtem a sort, majd jött „Az Anyu én vagyok” (!), a „Gyerekrablás a Palánk utcában” (ugye-ugye, azt is ő írta), a „Gyerünk haza!”, és most „A mi Kinizsink, Reszkess Garai!”.
Mindegyik említett regényében gyerekek a főszereplők. Kicsit idealizált gyerekek ezek, okosak és rendesek általában. Inkább a felnőtt karakterek között találunk irigy, számító vagy komisz személyeket, akik persze majd pórul járnak, hiszen a kalandok végén ott a megérdemelt happy end. Főhőseink valóban megérdemlik a boldog befejezést, mert minden esetben megküzdenek érte, pontosabban szólva: harcolnak és fejlődnek. A családok újra össze-vagy helyreállnak, a helyi kisközösség megszabadul egy elnyomótól, a gyerekek hazatalálnak - mindez főleg a gyerekszereplők érdeme.
Az is tetszik, hogy egy-egy esetben a tudományt hívják segítségül, és ezek a különleges találmányok nem is hangzanak túl bonyolultan, mintha egy okos gyerek is meg tudná csinálni. Ez szinte felhívás a játékra, miért is ne. 
„A mi Kinizsink” is ilyen történet. A főszereplő srácok egy híres magyar történelmi személyt, egy HŐST szeretnének megidézni, de nem csak a szellemét, hanem testét-lelkét életre hívják csudaokos szuperszámítógépükkel. Teszik mindazért, hogy városkájukat megmenthessék a kutyabegyűjtő, parkot leromboló, mindenkit zsebben tartó polgármestertől, aki mindenképpen egy hatalmas (és felesleges) irodaházat akar építtetni a játszótér helyére. De miért pont Kinizsit, a nagy törökverőt? Miért nem valaki mást? – Ez derüljön ki a regényből. Kinizsi Pál, miután a fizika laboratóriumban alakot ölt, igen furcsán érzi magát a XXI. században. Más az öltözet, más a beszéd, de főleg a szokások mások. A sikeres életre-keltés után a hús-vér Kinizsit át kell öltöztetni, sőt, etetni kell, és fedél kell a feje fölé. Beletörődik a nagy vitéz a gyerekek irányításába? Együttműködik velük, vagy saját feje után megy? Mindent ugye nem mesélhetek el itt, nem is illene, el kell olvasni a könyvet, hogy kiderüljön. Nem fognak-fogtok csalódni. 
Néhány szót a szerzőről: Nógrádi Gábor Pete Pite c. könyvét az Év gyerekkönyvének választották 2000-ben, 2002-ben Nemzetközi IBBY-díjat kapott. A gyerekrablás a Palánk utcában c. történet filmadaptációja (készült 1985-ben) ma is megállja a helyét. Számos könyvének jópofa történetmesélése nem direkten, szájbarágósan üzen a gyerek és nem-gyerek olvasóknak: így is lehetne élni, létezni. A fantázia és a valóság határán egyensúlyozva a történetek megoldása végül mindig valós, megléphetően emberi. Csak egy kitekert, nagyon MÁS szempontra volt szükség, hogy észrevegyük, ami régóta az orrunk előtt van. Nógrádi az állatok nevében is szólt olvasóihoz, „Segítség, ember!” c. könyvének lapjain.

Termékeny, humánus szerző, szívből ajánlom mindenkinek.

(Világos Klári)

Keszköszeital és a foltos Ferrari-csigák

 Kislány koromban három dologra vágytam: hogy akkora bajuszom nőjön, hogy lehessen pödörni, szerettem volna belsőzsebet a ruháimba, és varázserőre is vágytam. Az első két kívánságot édesapám ihlette, és igazából mára már nem akarom olyan nagyon 😊, viszont a varázserő fájón hiányzik azóta is. Amikor elolvastam Rádai Andrea Tündérek a tajgán című meseregényét, kicsit irigy lettem, mert igazából pont ilyen helyen szeretnék lakni, ahol így keveredik a valóság a varázslattal. Amíg megtalálom a varázspálcám vagy a kristálygömböm, nincs más megoldás, csak olvasok róla.

A Tündérek a tajgán főhőse Mimi, aki családjával éppen a tündérkeresztanyja, Kvaterka néni esküvőjére indul Oroszországba. Mimi nem büszkélkedhet túl nagy varázserővel, a regény első lapjain egy félresikerült varázsige hatására pont a szomszéd kiteregetett alsógatyáját gyújtja fel, de csupaszív, kalandéhes és talpraesett kislány. Miután sikeresen útnak indulnak (megnyugodhatunk, a majdnem hétköznapi ötfős családnál pont ugyanúgy zajlik egy hosszú utazás, mint másoknál), bár Teusz, a beszélő és orosz klasszikusokat olvasó ékszerteknős azért valóban nem tekinthető átlagos útitársnak.

„Kvaterka Oroszországban, a tajgaerdő közepén lakott, harminc kilométerre egy Krumpligovo nevű falucskától. Krumpligovo viszont nem volt messze Jekatyerinburgtól, ahol a transzszibériai vasútvonal is áthalad (bár a nem messze egészen mást jelent egy olyan felfoghatatlanul nagy országban, mint Oroszország. Mimi kicsi kora óta szeretett volna a Transzszibériai expresszel utazni, ami a világ leghosszabb vasútvonala és átszeli egész Oroszországot.”

Az esküvő azonban meghiúsul, mikor egy váratlan átok hatására az egész násznép kővé válik, de a véletlenül megmenekült Mimi önként vállalja a bűnös felkutatását és az „átoktalanítást”. A hosszú úton igazi segítői akadnak, akikre valóban szüksége is van, mert az Oroszországon keresztülhaladó expressz szigorú kalauznőjétől tankot vezető gengszterekig sokan próbálják megakadályozni a küldetését. Éppen ennyien próbálnak neki segíteni is - a regény egyik erőssége a remekül megrajzolt figurák sokasága. Mindenkinek fontos szerepe van, és a kötet végére minden történetelem a helyére kerül. A kitűnően szerkesztett regényben a kedvenceim a beszélő nevek voltak és az, hogy úgy tudott valódi ismereteket átadni az utazásról, hogy közben nem volt erőltetett vagy szájbarágós. Azok a részek még jobbak, amikor a valódi tartalom és a fantázia keveredik.

„Él itt egy bizonyos csigafaj, a foltos Ferrari-csiga. Az a hír járja, hogy ha ez a csiga megnyalint egy szál szőrkukacmohát, akkor óriási táltoscsigává változik. Mivel egy Szibériában élő csiga és egy Budai-hegységben előforduló moha találkozására kicsi az esély, kevés adat áll rendelkezésünkre a táltos csigákkal kapcsolatba.”

Baranyai B. András illusztrációi jól illenek a történethez (a gyermekem rápillantott a borítóra és rögtön lelkendezni kezdett, hogy ő rajzolta a Csoda és Kószát is!), ugyanazt a kedves hangulatot biztosítja, mint a szöveg. A mese a Pagony Kiadó Zseblámpás Könyvek sorozatában jelent meg, és külön öröm, hogy a címe és a témája ellenére - saját tapasztalatom alapján - a fiúk is élvezettel olvassák. Tökéletes szünidei olvasmány alsósoknak.

„Szóról szóra ökölbe szoruló kéz”

 Hiába két külön terület az újságírás és az irodalom, a tehetséges szerző megtalálja helyét mindkét szakmában. Nem minden jó zsurnaliszta képes irodalmi értéket teremteni, ahogy egy kiváló író sem biztosan tud emlékezetes riportot írni, de sok az átfedés. Az elmúlt évtizedekből, évszázadokból hosszan tudnánk sorolni a neveket, mindkét terület kiemelkedő alkotói voltak többek között: Mikszáth, Kosztolányi, Ady, Márai, Esterházy, Moldova, Bächer vagy a jelenből Pető Péter. Én nyíltan elfogult vagyok az irodalmár újságírókkal szemben, szeretem a regényeiket. Egyrészt mesterei a magyar nyelvnek, ez nem csoda, ez a foglalkozásuk. Emellett éles világlátásuk és az emberi természet és környezet ismerete is a sajátjuk, hiszen az általuk látottak szavakba öntése a munkájuk része. Az idei könyvheti listám igen szűkös volt a jelen gazdasági helyzet miatt (meg tényleg nem tudunk több könyvespolcot felszerelni), az egyik beszerzett kötet Dévényi István Egy vérből valók című regénye volt. 

Kortárs szerző (eddig inkább újságíróként ismerhettük) kortárs témája, pedig mennyivel jobb lenne, ha disztópiáról lenne szó, vagy múltbeli eseményt dolgozna fel, de nem, ez a magyar jelen sajnos. A történetben két férfi főszereplő élete fut eleinte párhuzamosan, fejezetenként váltogatva ismerjük meg őket egészen a tragikus végkifejletig. Egyikőjük János, valamelyik isten háta mögötti kis faluban él egyedül, a papíron közmunkásként kapott éhbér elég neki a célnélküli vegetálásához. A másik főhős Tarján Kristóf sztár publicista, aki az élet császáraként menőzik a pesti éjszakában, egy este alatt combos összegeket iszik vagy szív el, de kijózanodása után olyan szuggesztíven tud írni, hogy százezrek követik munkásságát. A történetet az a hír robbantja be, hogy kivonul az összes német autógyár Magyarországról, és Tarján Kristóf egészen a legfelsőbb politikai körökből kap megbízást ennek tálalására, ezzel a közvélemény formálásra. János a megszürkült, horgolt függönyökkel sötétített konyhájában ül a jobb napokat látott rádiója előtt és egyet ért Tarján minden szavával. Az egyik hergel, a másik feldühödik és végre látja az ellenséget, akire rá lehet önteni minden dühét. A két férfi sorsa száguld egymás felé, majd összefonódik, anélkül, hogy ennek tudatában lennének. 

A főszereplők bemutatása pillanatkép Magyarország mentális és fizikai állapotáról. Sok az ellentét: vidék és főváros, szegénység és jómód, iskolázottság és tanulatlanság. De sok az azonosság is - alkoholizmus, kiégés és reménytelenség. A májzsugornak mindegy, hogy vacak szilvapálinka okozza vagy a legjobb minőségű Courvoisier, a regény szereplői nem jöttek rá, hogy a boldogtalanság nem oldódik alkoholban.

„Kegyetlen a kísértés, hogy a ki tudja, milyen jövővel kecsegtető múltat frissen csapolt, felső erjesztésű jelenre cseréljem.”

A szerző nagyon érzékletesen ír - olvasás közben érezni lehet a dohos szobabelsőt és a mosdatlan férfiszagot, ott vagyunk mi is a luxusvilla teraszán, ahonnan látjuk a budai panorámát és betekinthetünk a kormányülések informális részére. Nekem néha sok volt a jelző, de az biztos, hogy a hangulatteremtéshez minden eszközt remekül használt. A téma keménysége és a szereplők ábrázolásának érzékenysége szöges ellentétben áll egymással. Dévényi István nem ítélkezik, csak megmutatja az embereket gyarlóságukkal és erényeikkel. Olyanok ezek a képek, mint a szerző vidéki útjain készített tájfotói: történetük van és esendőségükkel együtt is szerethetőek, vagy legalább érteni véljük, mitől váltak ilyenné. A regény utolsó része nagyon kiforrott, a vége katartikus minden szempontból. Remélem, hogy az írástudók és a mindenkori politikusok felismerik hatásukat az ökölbe szoruló kezekre.

„A bűnnek nincs térfogata, tömege, kizárólag súlya van.”

 Amikor végre a kezembe fogtam Hartay Csaba hónapok óta várt, új regényét, a borító nagyon mély emlékeket rezegtetett meg bennem. A szerző nevét és a könyv címét úgy írták fel, mintha egy retró címkenyomtatóval készült volna. Nekünk olajzöld volt belőle, és minden betű rányomásánál nagyon hangosan kattant. Nagy becsben volt tartva, nem is játszhattunk vele. Ezzel írtuk a postaládára a nevünket, meg hogy milyen újságokat dobjon be a postás, az egyik narancssárga műanyag tárolón innen jött a cukor, a másikon a só felirat. Többféle „ízt”, élményt és érzelmet rejt Hartay Csaba Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt című könyve is. A történet 1983-ban kezdődik,  gyilkosságért a tököli fiatalkorúak börtönébe kerül Nagy József és Kalmár Jenő, akiket az őrök rosszindulata cellatárssá tesz.

„Álmodni jó, olyankor nem piszkálnak az őrök, nem hallani a záraknak az örökös kattogását.”

Különböző közegből jönnek, de valahogy mégis összecsiszolódnak, és egyik éjjeli beszélgetésük, amely szokás szerint arról szólt, hogy mennyire szeretnének szabadok lenni és kikerülni a börtönből, csodálatos fordulatot vesz. Másnap egy istállóban ébrednek és innen kezdve folyamatosan jönnek-mennek térben és időbe. Fordulatos eseményeket élünk át a velük és naponta váltakozó útitársaikkal, akiket egy ismeretlen hatalom rendelt melléjük. Olvashatjuk kalandregényként vagy fejlődésregényként, vagy egészen egyszerűen átadjuk magunkat a történetnek és követjük Joe-t és Jent. A kamaszok eleinte kétségbeesve akarják tudni a dátumot és a földrajzi elhelyezkedésüket, majd, hogy miért vannak éppen ott. Az útitársaik történetei eleinte nem segítenek nekik, elveszetteknek és értetlennek érzik magukat, de lassacskán logikát kezdenek keresni a káoszban. A mellettük felbukkanó szereplők mindegyike telitalálat.

„Egy hatalmon lévő politikus majdnem minden döntésével megöl néhány embert. Akaratlanul is. Na ezt ne úgy értsétek, hogy bekopog Kovács Jánoshoz, és belevágja a bökőt a bordái közé. Elég egy törvény, ami hátrányos helyzetbe hoz egy csoportot, ami hajléktalanná, földönfutóvá tesz néhány lakost. Sokan belehalnak abba, amit a Magyar Közlönyben olvasnak, csak ezt így nem tartja a számon a Központi Statisztikai Hivatal.”

Nagyon jól megrajzolt alakok ezek a kísérők, a monológjaik alapján pontosan el tudjuk őket képzelni. Legnagyobb hatással Johann Hamerli volt rám (talán nem véletlen, hogy a középkori patkányfogó jutott róla az eszembe, aki elcsalja a gyerekeket). Bennfentes információként megtudtam, hogy a szerző már tavaly nyáron leadta a kéziratot, ennek szellemében különösen hátborzongató a háborús rész, ahol először találkozunk Hamerlivel. Mindemellett szívfacsaróan aktuális. Ahogy az oldalakat behálózó igazi 21. századi kiúttalanság és otthontalanság érzése is az. Ahogy a tűz jelenthet meleget, így az életet, vagy ha kontrollálhatatlan lesz, akkor a halált.

Nehéz a hagyományos műfaji korlátok közé beszorítani ezt a regényt, de igazából nem is kell. Nem annyira vicces, mint a Köszönöm a befogadást! de vannak benne jó poénok. Nem annyira nosztalgikus, mint a Rajongók voltunk, de azért megjelenik a rendszerváltás előtti időszak is. Kamaszokról is szól, de nem annyira realisztikus, mint A lerepül a hülye fejetek. Sokban hasonlít a szintén kedvenc Holtágra, de itt a fantázia nagyobb teret nyert. Hartay Csaba verseskötetei pedig a regény nyelvi leleményeiben köszönnek vissza, könnyű olvasni ezt szöveget, közben mindig összhangban van a felidézett korszakkal. 

„Ha innen kikerülünk, mi akkor is itt maradunk már.”

Így vagyok én is Joe és Jen csodálatos utazásával – hiába fejeztem be napok óta, sokszor eszembe jutnak a szereplők és folyamatosan drukkolok nekik, hogy hazaérjenek. Vajon otthonra találnak?

Körbe-körbe versek

Nagyon szeretem a Magvető Kiadó Időmérték című könyvsorozatát: kortárs magyar és külföldi szerzők verseit mutatják be. A vers, mint műfaj mintha háttérbe szorult volna az elmúlt években, és ezek a modern kivitelű, kistáskában vagy kabátzsebben is elférő kötetek megpróbálják újra divatossá tenni a versolvasást. Az egyes könyvek korszerű és igényes tartalma meg tudja szólítani a lírát nem sűrűn olvasókat is, a kortárs költők pedig minden kötetben meglepetéssel tudnak szolgálni. Ez jellemző Szálinger Balázsra is, ő pontosan olyan szerző, aki közöttünk él, ugyanezeket a hétköznapokat látja, de a művész szemszögéből. Az elmúlt két évtizedben folyamatosan az irodalommal foglalkozott - írt verseket, eposzt és verses színművet, vannak műfordításai és a Hévíz című folyóirat főszerkesztője volt. Ez utóbbi azért is fontos, mert jelzi, hogy Szálinger Balázsnak mennyire fontos a vidéki Magyarország. A 2016-ban megjelent, 360° című kötetébe válogatott versek körpanorámát adnak az ország természeti szépségeiről és ezzel együtt a társadalmi helyzetről is. Tekinthetjük érdekes és újszerű térképnek is a verseket, melyek számtalan további jelentésréteget hordoznak magukban. Körbenézünk térben és időben, földön és vízen, természetes közegben és az ember alkotta tájban. Az érzelmeink úgy tükröződnek a természetben, mint ahogy a Szerelem című vers lüktet:

„Tipe-topa lábbal a Galbina-szirtre fel,

A csúcson enyhe karsztba húzod össze magad,

Nem hagyod, hogy elfolyjanak az évek.

Bárcsak megállna, és állva maradva menne tovább a patak.”

Örök aktualitással bíró, sorokba rendezett érzelmek, történetek, sorsok.

Kosztolányi – három kötet, három forma, három korszak

 Mindig csodáltam az olyan irodalomi tehetségeket, akik egyaránt remekműveket alkotnak lírában és prózában is. Kosztolányi Dezső kiemelkedik közülük is, mert írt maradandó regényt, korát megelőző novellái vannak és újságíróként is megtalálta a hangját. 

Érdemes a legismertebb művei mellett azokat is elolvasni, amelyek nem voltak „kötelező olvasmányok”. Horoszkóp című kötetében például korai novelláit gyűjtötték össze. Mikor ezeket írta, már megjelent első, Négy fal között című verseskötete (1907), és rendszeresen publikált újságcikkei is a Budapesti Naplóban és a Hét című folyóiratban. Ezek a novellák sokfélék, van néhány könnyedebb, de általában valamilyen nehézséggel küzdenek a főhősök. Ami szerintem a legjobban jellemző rájuk, az Kosztolányi látásmódja - mintha ő pszichológus lenne, a szereplői pedig a páciensei. Megoldást a problémáikra nem tud ajánlani, de kristálytisztán láttatja a helyzetüket. Legyen szó sikertelen joghallgatóról, krónikus beteg gyerekről, akinek a betegsége irányítja az egész családot vagy öngyilkosságra készülő lezüllött pincérről, mind-mind tökéletesen rajzolt figurák. Az író már ilyen fiatalon is látta, hogy mit akar megörökíteni, az évek múlásával csak a stílusa finomodott tovább. Ami miatt még élményt jelentett a kötet olvasása, az az időtlensége. Eltelt több mint száz év, és ugyanazokat a bakikat követjük el, ugyanazokat a köröket futjuk és nem tanulunk a hibáinkból. Kosztolányi mintha tükröt állítana elénk ezekkel a novellákkal - jó lenne, ha nem csuknánk be a szemünket.

Az elmúlt hetekben három Kosztolányi kötetet olvastam el. A legnagyobb meglepetés az Elsüllyedt Európa volt – mert regényeit, novelláit kifejezetten szerettem, és mint lírikus is csodaszép műveket alkotott, most sikerült útirajzait és újságban megjelent írásait is megismerni. A rövidebb-hosszabb cikkekből egy igazi európai gondolkozó arcképe tűnik elő. Kosztolányi bármerre járt, észrevette az értékeket, látnivalókat, és az kifejezetten sokat árul el az íróról, hogy mit tartott kiemelésre érdemesnek. Attól, amit és ahogy szemügyre vett, őt magát is megismerhetjük a véleménye tükrében. Találkozott koronás főkkel és ott volt az utolsó Garibaldi leszármazott temetésén, megjelent a PEN Írószövetség találkozóján és egyszerű kávéházakban, ásatásokon, ismeretlen helyeken - bejárta Európa számtalan városát. Ahogy elsuhan előtte a vonatablakból a táj, mindig észrevett egy kicsi, de az adott országra vagy népre jellemző alakot, tárgyat vagy eseményt. Szeretettel ír, de azt is szépen fejezi ki, ha neki bármi miatt nem tetszik valami. Az emberek sokszor vannak megfigyelései középpontjában, empatikusan, de éles szemmel látja őket. Néha a jövőbe lát, mint például, amikor a telefon dicséretéről ír. Minden karca elegáns, visszarepít egy más értékrend közé. Milyen jó lenne, ha ma is itt lenne és meg tudná írni a véleményét Európáról – mit gondolna, tovább süllyedt?

Néha jó régi klasszikus szerzőket újra levenni a könyvespolcról, mert sokszor addig ismeretlen arcát látjuk meg a szerzőnek. Eddig is tiszteltem Kosztolányi stílusérzékét, a tökéletesen megtervezett műveit és a csodálatos nyelvezetet, amire most a már említett novelláskötet kapcsán is rácsodálkoztam, hogy mennyire jól látta és ábrázolta az emberi pszichét. Amikor a bécsi egyetemre járt, nemcsak filozófiát hallgatott, hanem lélektant is – persze hiába tanult volna erről bármennyit is, ha nincs benne a kíváncsiság és a rá jellemző látásmód. Első nagyepikai műve az 1921-ben megjelent Nero, a véres költő volt. Ez nem a szokásos történet az őrült uralkodóról, a főszerepben nem a keresztényüldözés és Róma felgyújtás áll (talán csak egy-két mondatban említik), hanem azt az ívet rajzolja meg, hogyan torzítja el a hatalom a személyiséget. Kosztolányi komoly kutatásokat végzett a korszakról, Suetonius és Tacitus műveiből sok részt felhasznált, éppen ezért van, aki történelmi regényként tekinti ezt a művét. Megértem őket is, mert tényleg elképesztő részletességgel mutat be az író olyan apró részleteket is, hogy mit és hogyan ettek, hogyan öltözködtek, hogy zajlottak a színházi előadások, de szerintem Nero megőrülésének ábrázolása teszi egyedivé ezt a regényt. Tökéletesen mutatja be az anyát és a családi hátteret, Seneca hatását, és hogy és mikor kezd kisiklani a normalitásból. Különösen tanulságos a megjelenés után 101 évvel olvasni, mikor sajnos több, hasonló lelkületű politikus van hatalmi pozícióban szerte a világon.

Észvesztő

 Schein Gábornak nem a legújabb regénye a Megleszünk itt, de most is aktuális - sajnos a megjelenés óta elmúlt három évben nem lett kiegyensúlyozottabb a világ, sőt. A történetben hétköznapi emberek sorsa vesz különös fordulatokat, a szereplők összekapcsolódnak, hatással vannak egymásra, a regény vége pedig többféle választ is ad a lehetséges befejezésekre. Az ötvenkét éves Kiefer, az egykor tehetséges matematikus elvonul egy kisvárosba középiskolai tanárnak, könyvtáros nővérével él együtt annak haláláig. Miután kirúgják az iskolából, elköltözik a város szélére egy kis házba, ahol egyre mániákusabban foglalkoztatja két dolog. Az egyik, hogy leírja eszmefuttatásait a legkülönbözőbb dolgokról, közben különböző beadványokkal bombázza a hatóságokat, melyekre sosem kap választ. A másik, titkos rajongása az ideiglenesen a szomszédba költöző asszony, Ágnes iránt. A nő kiskamasz fiával az apósánál húzza meg magát, amíg férje, az érzelemmentes Zoltán megpróbálja megoldani a jogászi karrierjében megjelenő problémákat. Kiefer és a többi szereplő is lehetne a szomszédunk, csupa átlagos sors, unásig ismert élethelyzet, mégis olvasmányos a Megleszünk itt. A regény erősségét a cselekmény fordulatai mellett a szöveg leíró részei adják: ahogy Schein bemutatja egy rákos ember betegségének stációit, kihűlő házasságáról gondolkozó negyvenes nőt, vagy az őrület határán álló tanár gondolatait, az igazán egyedülálló. „Mennyi mindent kitalálunk, hogy több időhöz jussunk, vagyis hogy több időnk maradjon a sietségre, és emiatt elveszítjük a pillanatokat. Pedig a leghétköznapibb pillanat is mennyi szépséges bonyodalmat rejt. De mi ebből semmit sem veszünk észre.”

A szocialista Bond elvtárs

 Amikor meglátom a vékony, sárga könyvet montázzsal az elején, érzem a napolaj, a lángos és a sült hekk illatát, hallom a strand tipikus zsongását. A ’70-es években a családi, balatoni nyaralásokhoz hozzátartoztak a Hód könyvek, édesapám nagyon kedvelte a sorozatot. Amikor később már én is olvashattam egy-egy részt, lenyűgözött ez a fajta krimi. Hód, a titkosügynök mindig tudta a megfelelő reakciót, vágott az esze, mint a borotva, és könyörtelenül elkapta a kémeket és egyéb gonosz bűnözőket, akik a hazánk ellen akartak cselekedni. Maga volt a megtestesült rejtély. Sose lehetett tudni, hogy melyik szereplő bőrébe bújt az adott nyomozáskor. Csak Bana ezredes, aki a kapcsolattartója volt ismerte őt, és mindig a regény végén derült ki, hogy a lehetséges két-három szereplő közül éppen melyik az elhárítótiszt. Nemrég újraolvastam Mattyasovszky Jenő regényét, és már teljesen más érzéseket keltett bennem ez a könyv. Erős hatást gyakorolt, egészen nosztalgikus hangulatba kerültem - minden elvtárs presszókávét és konyakot iszik, bármikor, bárhol rágyújtanak, és a technika csúcsát a golyóstollba rejtett mikrofilmes fényképező jelenti. Emlékeztem a vastag talpú cipőkre, hogy milyen menő volt egy Opel és hogy nem csak Lada taxik voltak0, és hogy örült, akinek volt telefonja (bár néha nem kapott vonalat). A korszak technikai újdonságai ma már avíttnak számítanak, de az, ahogy a nyomozók a fejüket használva rájönnek a bűnügyek megoldására, tiszteletre méltó. A szereplőket jól választotta ki az író, néha sablonosak az alakok, de könnyű azonosulni a jókkal és utálni a rosszakat. A történet mindig megfelelő számú csavart tartalmaz, és jók a párbeszédek is. 

"A zseblámpa fénye azután a mellékhelyiséget pásztázta át, végül az előszobából nyíló fürdőszobaajtóhoz ért. A kilincs könnyen engedelmeskedett a nyomásnak. A falat borító csempe visszaverte a fénysugarat. A kíváncsi idegen megtorpant, a lámpát a csordultig telt fürdőkádra szegezte. A meglepetéstől szinte kővé dermedt.

A víz felszínén szétterülve sötét hajtömeg lebegett."  

Sokszor finoman, máshol direktebben van benne az szocializmus, mint államforma dicsérete. A világrendek közül egyértelműen erre tette le a szerző a voksát, valószínű ez volt a megjelenés feltétele. A szerző, Mattyasovszky Jenő legalább annyira titokzatos figura, mint kreálmánya, Hód. Egy blogbejegyzésben találtam róla néhány sort, egyébként sehol semmit, pedig többféle módon kerestem még az Arcanum Digitális Tudománytárban is. Mattyasovszky rendőrként kezdte pályafutását, majd nyomozó lett, végül a hatvanas években újságíróként dolgozott a Magyar Rendőr hetilapnál. Tapasztalatait felhasználva, fiatal nyugdíjasként egyre többet írt, az olvasóknak kifejezett igénye volt a „szocialista krimikre”. Kötetenként százezres példányszámban is elfogytak a regények, állítólag összesen közel kétmillió példányt vettek meg a műveiből! Noha egy interjút sem találtam vele, de a Képes Újság például részletekben közölte a regényeit, mindig volt hozzá rajz is. Sőt, megjelentek képregény formában is. Ha valakit nemcsak egy krimi érdekel, hanem a 40-50 évvel ezelőtti Magyarország kémei és a hajsza utánuk, ajánlom Hód történeteit.

Képes Újság, 1972. április 29.

Pesti újságíróból bakonyi betyár

 Ha egy könyv alcíme „Millennium, Füred, szerelem”, sejthetjük, hogy mi a fő téma, de én nagyon örültem, hogy Tóth Gábor Ákos Balatoni Futár című regényében ennél sokkal több van. A borító alapján biztos nem vettem volna meg a könyvet, de a 21. Század Kiadó könyvheti akciójában ez is szerepelt a csomagban, és végül kellemes élmény volt olvasni. Eleinte kellett egy kis idő, hogy ráhangolódjak a stílusára, mert nehezen azonosultam a 19. század végén Balatonfüredre száműzött újságíróval, de aztán egy gőzmozdony vagy egy lovasszán gyorsaságával beindult a regény. A helyi sztorikra vadászó fiatalember lakhatásért elvállalja a frissen gazdát cserélt Jókai-villában, az író által otthagyott tárgyak kategorizálását. Így főállásban a helyi előkelőségek és egyszerűbb lakosok érdekes történeteit táviratozza főnökének, Tsa-nak, közben pedig a pletykákban is szereplő pikáns Jókai leveleket keresi, melyeket állítólag a gyámlányának írt. A mozgalmas nyári hónapok után mindenki (közte a saját) meglepetésére ott marad füredi lakosként és egyre jobban beilleszkedik a helyiek közé. A kanyargós történetszövés mellett a szeretném kiemelni a nagyon jól eltalált szereplőket. Szerethetőek vagy éppen bosszantóak vagy jószívűek, szóval nagyon emberiek.

„– Frissen zöldesfehér, majd később zöldessárga gyönyörű fényű, és diszkrét illatokkal jellemezhető, harmonikus ízösszetételű, testes bor. Illatában, zamatában a keserű mandulára emlékeztető jelleg a meghatározó. Új korában a fiatalos élénkség a savak finomságától, majd hordóban vagy palackban érlelve az előbbiek lekerekedése, finomodása következtében a nyugodt óízeknek és zamatoknak e bor a legjobb megtestesítője. – Kinyitotta véreres szemét, majd rámkacsintott. – Ilyesmi szövegekkel szoktuk bolondítani a külföldieket. Nehogy azt higgye, hogy csak maguk újságírók tudják a valóságot felcicomázni! Na, egészségére, aztán gyorsan árulja el, mi a fenét keres itt!”

A szerző emellett remekül mutatta be, hogyan éltek akkoriban, a fürdőszobahasználattól kezdve a marhák balatoni fürdőztetéséig számtalan apróbb életképet felvillant. A kedvencem azok a „kikacsintások” voltak, amikor a korabeli események közé a mai kor problémáit vagy jellemzőit írta be. Azt, hogy ki vagy mi a Balatoni Futár, nem árulom el – érdemes elolvasni Tóth Gábor Ákos könyvét.