Tébláboló emlékek

 Amikor a Vangelis válogatás CD-t hallgatjuk itthon (igen, igen, tudom, a zenehallgatási szokásainkról és az ehhez kapcsolódó hangminőségről majd egyszer máskor írok), a L’Enfant című szám öt másodpercnél tovább biztos nem szól, mert valamelyikünk lekapcsolja. Ennyire mély nyomot hagyott a mi generációnkban – akik a nyolcvanas-kilencvenes években voltak gyerekek - a vasárnap esti hírműsor, aminek a kezdete jelezte, hogy végérvényesen véget ért a hétvége.

„És akkor felharsan a Hét szignálja. Ennél a zenénél nekünk semmi sem fáj jobban vasárnaponként. Mi történt ezen a héten a hazai és világpolitikában. Mit érdekel az bennünket, nekünk nagyon fáj ez a zene, minket ez kínoz. Olyan kevés maradt a hétvégéből, és azt is a Hét szignáljának hallgatásával kell töltenünk.”

Hartay Csaba legújabb, Még nem is játszottunk című novelláskötete ismét hozza a XX. század végén megélt gyerekkor utáni sóvárgást, de ezek a novellák mégis mások, mint a Rajongók voltunk vagy a Lerepül a hülye fejetek írásai. Vicces a négyemeletesek tetejéről vagy az erkélyéről a hétvégi ebédhez félretett zöldségekkel megdobált felnőttekről olvasni (hasonló emlékei mindenkinek vannak, aki ilyen helyen lakott), a pingpongasztalok mellett kismalacként kiabáló fiúk is ismerősek, és a telepi gyerekek és az idősebbek közötti konfliktusok is biztos ugyanazok voltak az országban bárhol.

Ezek a nyarak dinnye és naptej illatúak, a teleket belengi a karácsonyi sütemények és a kamu torokfájáshoz ivott citromos tea aromája. Mosolyt csal az arcra, amikor a gyermeki fantázia szárított levesnek hívja a télidőben az erkélyen dermedő kocsonyát.

„Emlékek téblábolnak előttem, hűlt viaszpöttyök a kopott parkettán…”

Akik túl vannak a 25. érettségi évfordulójukon, élvezettel olvassák a novellákban felbukkanó gyerek- és kamaszkori emlékeket. De a Hartay-rajongóknak (mármint mi, akik Rajongók voltunk – érted? hihi) már ismerős lehet egyik-másik kaland a szerző eddigi munkásságából. Újra felbukkan a csavaros fagyi meg a Videoton TV-computer, és persze Dimitrij Lénáról mesél. De megrezgeti a nyolcvanas évek emlékeit az Úttörőházban szervezett diszkó és a mindent felülíró vágy, hogy a barátokkal „lemenjünk” játszani. Volt szerencsém egyszer interjút készíteni a szerzővel, azt mondta, hogy úgy tudott megbékélni a felnőtt léttel, hogy a visszaemlékezések írásával nem engedi, hogy végképp felnőjön.

Ennek mintha ellent mondana, de szerintem a legjobb ebben a novelláskötetben, hogy megjelenik egy új hang is. Igazából persze nem annyira új, hiszen Hartay Csaba versesköteteiben eddig is találkozhattunk ezzel a finom, néha elvágyódó, néha hétköznapi varázslatokat tartalmazó líraisággal, de a prózai szövegeknél most éreztem a legerősebben.

„Sokat nevet az ember gyerekként, minden apróságon, azon is, ami illetlenség, nem érdekelt bennünket az ilyesmi, ha nem látják, nevettünk mi mindenen és mindenkin.”

Ez már nem a felnőttbőrbe bújt kiskamasz, hanem a finomlelkű, érett ember megnyilvánulása. Mert fontos a fékevesztett vidámság, de az a szeretet, amivel a karácsonyi dalokat vinnyogóan éneklő dédi és a nagyszülők megjelennek, az tényleg szívet melengető. Itt a feleslegesen kikövetelt és megkapott ajándékok helyett a családi rituálék és az emberi gesztusok kerülnek előtérbe.

Kis sóhajtással megtöröltem a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket, és összecsuktam a könyvet, rá a fiatalság bolondos lapjaira. Hiszen ezek az én emlékeim is! De várom, sőt nagyon várom az új novellákat, vagy akár a következő regényt, mert ez egy egyedi és szerethető stílus, biztos vagyok benne, hogy csavaros fagyi, Úttörőház és Depeche Mode nélkül is az lesz.

Etűdök kislányhangra

 Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című első kötete megosztó mű lett. Habitustól függően van, aki nagyon idegesítőnek találja, más pedig minden mondatával egyetért. Mert aki határozott véleménnyel van a világról és mindig érvényesíteni tudja az akaratát, az elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet folyamatos megfelelési kényszerben élni, mindenki előtt megalázkodni és csak arra koncentrálni, hogy elfogadjanak. A novellákban szereplő kislány és felnőtt nő változata folyamatosan szorong. Pedig a novellákból elénk táruló családi háttér átlagos: a gyerekek tanulására és különóráira odafigyelő szülők, közelben lakó nagyszülők, gondosan kiválasztott katolikus iskola, részvétel a misén minden héten a nagyapával. És mégsem érzi jól magát sem a kislány, sem a fiatal nő, aki egészen Milánóig menekül a rákényszerített szerepek ellen.

„Ez köt minket össze, mondta, a rengeteg szabály, a tiltások és parancsok okozta szorongás emléke, hogy ezt egyedül mi értjük, a tiltás természete, motivációja csak számunkra világos, holott régen, amikor itt rohangáltunk a folyamatos megfelelés közben, a legkevésbé sem értettük, és sokan azóta sem értették meg, vagyis azóta is betartanak minden szabályt, anélkül hogy akár egyszer is elgondolkodtak volna azon, minek.”

A novellákban megszólaló elbeszélő sokszor csak bemutatja az iskolai, családi konfliktusokat, de ettől a nyugodt hangnemtől (nagyon szerettem a stílusát, a sokszor hömpölygő mondatokat, és a választékos szóhasználatot) bennem mindig felébredt a vágy, hogy megvédjem ezt a kislányt, meg a felnőtt változatát is. Hogy elmondjam neki, hogy lehet, sőt kell is nemet mondani annak, aki rád akarja kényszeríteni az akaratát. Mert az nem úgy szeret, ahogy neked jó, hanem úgy, ahogy neki.

„Nem értettem, miért nem örülök annak, hogy az én drága anyám meglátogat a barátnőjével Milánóban, és hoz nekem túrórudit, amikor annyira szeretem azt a rohadt túrórudit és az anyámat, aki felnevelt, etetett, szeretett, én meg azt feleltem neki, ne gyere, kérlek szépen, édesanya, ne gyere, hogy miért, hát azért, mert nem vagyok éppen rózsás kedvemben, idegesít a csodálatos olasz barátom, de bizony, hogy idegesít, de, igenis lehet, mert a seggemben van, mert nem kapok tőle levegőt, és ez nem figyelmesség, édesanyám, nem vagyok nevetséges, igen, tudom, hogy régen szerettem, de az régen volt, most meg az van, hogy idegesít, a figyelmessége, a gondoskodása és az odaadása is, meg aztán régen a vattacukrot, sőt a kakasnyalókát is szerettem, de rendben van, hozzál nekem kakasnyalókát, csendben maradok, csak gyere.”

Az egyes novellák azért mutatják be remekül a kisvárosi mikróközeget és a világváros hangulatát, mert a benne lakó embereken keresztül teszik ezt. Vica néni, a tanítónő vagy Rosalia néni az olasz vőlegény rokona életszerűen varázsolja elénk az adott korszakot és földrajzi helyet, és közben nagyon fájón van benne a szerző magányossága, meg nem értettsége. Hasonlóan Gerlóczy Márton A katlan című regényéhez, itt is sokszor eszembe jutott, hogy a transzgenerációs traumák egyik legjobb feldolgozási módja, ha kiírják magukból az érintettek. Gerlóczy Mártont nem véletlenül említettem (példaként hozhattam volna ezt a témába vágó könyvet is), mivel A katlanban többször előkerül, hogy a barátnője első kötetét szerkeszti, vagyis ezt a novelláskötetet. 

Erős első könyvről van szó, és mivel már olvastam Czakó Zsófia második, Szívhang című kötetét is, bizton állítom, hogy ott ugyanez a tehetség jelenik meg, csak egy még szívbemarkolóbb témával.