Tébláboló emlékek

 Amikor a Vangelis válogatás CD-t hallgatjuk itthon (igen, igen, tudom, a zenehallgatási szokásainkról és az ehhez kapcsolódó hangminőségről majd egyszer máskor írok), a L’Enfant című szám öt másodpercnél tovább biztos nem szól, mert valamelyikünk lekapcsolja. Ennyire mély nyomot hagyott a mi generációnkban – akik a nyolcvanas-kilencvenes években voltak gyerekek - a vasárnap esti hírműsor, aminek a kezdete jelezte, hogy végérvényesen véget ért a hétvége.

„És akkor felharsan a Hét szignálja. Ennél a zenénél nekünk semmi sem fáj jobban vasárnaponként. Mi történt ezen a héten a hazai és világpolitikában. Mit érdekel az bennünket, nekünk nagyon fáj ez a zene, minket ez kínoz. Olyan kevés maradt a hétvégéből, és azt is a Hét szignáljának hallgatásával kell töltenünk.”

Hartay Csaba legújabb, Még nem is játszottunk című novelláskötete ismét hozza a XX. század végén megélt gyerekkor utáni sóvárgást, de ezek a novellák mégis mások, mint a Rajongók voltunk vagy a Lerepül a hülye fejetek írásai. Vicces a négyemeletesek tetejéről vagy az erkélyéről a hétvégi ebédhez félretett zöldségekkel megdobált felnőttekről olvasni (hasonló emlékei mindenkinek vannak, aki ilyen helyen lakott), a pingpongasztalok mellett kismalacként kiabáló fiúk is ismerősek, és a telepi gyerekek és az idősebbek közötti konfliktusok is biztos ugyanazok voltak az országban bárhol.

Ezek a nyarak dinnye és naptej illatúak, a teleket belengi a karácsonyi sütemények és a kamu torokfájáshoz ivott citromos tea aromája. Mosolyt csal az arcra, amikor a gyermeki fantázia szárított levesnek hívja a télidőben az erkélyen dermedő kocsonyát.

„Emlékek téblábolnak előttem, hűlt viaszpöttyök a kopott parkettán…”

Akik túl vannak a 25. érettségi évfordulójukon, élvezettel olvassák a novellákban felbukkanó gyerek- és kamaszkori emlékeket. De a Hartay-rajongóknak (mármint mi, akik Rajongók voltunk – érted? hihi) már ismerős lehet egyik-másik kaland a szerző eddigi munkásságából. Újra felbukkan a csavaros fagyi meg a Videoton TV-computer, és persze Dimitrij Lénáról mesél. De megrezgeti a nyolcvanas évek emlékeit az Úttörőházban szervezett diszkó és a mindent felülíró vágy, hogy a barátokkal „lemenjünk” játszani. Volt szerencsém egyszer interjút készíteni a szerzővel, azt mondta, hogy úgy tudott megbékélni a felnőtt léttel, hogy a visszaemlékezések írásával nem engedi, hogy végképp felnőjön.

Ennek mintha ellent mondana, de szerintem a legjobb ebben a novelláskötetben, hogy megjelenik egy új hang is. Igazából persze nem annyira új, hiszen Hartay Csaba versesköteteiben eddig is találkozhattunk ezzel a finom, néha elvágyódó, néha hétköznapi varázslatokat tartalmazó líraisággal, de a prózai szövegeknél most éreztem a legerősebben.

„Sokat nevet az ember gyerekként, minden apróságon, azon is, ami illetlenség, nem érdekelt bennünket az ilyesmi, ha nem látják, nevettünk mi mindenen és mindenkin.”

Ez már nem a felnőttbőrbe bújt kiskamasz, hanem a finomlelkű, érett ember megnyilvánulása. Mert fontos a fékevesztett vidámság, de az a szeretet, amivel a karácsonyi dalokat vinnyogóan éneklő dédi és a nagyszülők megjelennek, az tényleg szívet melengető. Itt a feleslegesen kikövetelt és megkapott ajándékok helyett a családi rituálék és az emberi gesztusok kerülnek előtérbe.

Kis sóhajtással megtöröltem a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket, és összecsuktam a könyvet, rá a fiatalság bolondos lapjaira. Hiszen ezek az én emlékeim is! De várom, sőt nagyon várom az új novellákat, vagy akár a következő regényt, mert ez egy egyedi és szerethető stílus, biztos vagyok benne, hogy csavaros fagyi, Úttörőház és Depeche Mode nélkül is az lesz.

„A bűnnek nincs térfogata, tömege, kizárólag súlya van.”

 Amikor végre a kezembe fogtam Hartay Csaba hónapok óta várt, új regényét, a borító nagyon mély emlékeket rezegtetett meg bennem. A szerző nevét és a könyv címét úgy írták fel, mintha egy retró címkenyomtatóval készült volna. Nekünk olajzöld volt belőle, és minden betű rányomásánál nagyon hangosan kattant. Nagy becsben volt tartva, nem is játszhattunk vele. Ezzel írtuk a postaládára a nevünket, meg hogy milyen újságokat dobjon be a postás, az egyik narancssárga műanyag tárolón innen jött a cukor, a másikon a só felirat. Többféle „ízt”, élményt és érzelmet rejt Hartay Csaba Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt című könyve is. A történet 1983-ban kezdődik,  gyilkosságért a tököli fiatalkorúak börtönébe kerül Nagy József és Kalmár Jenő, akiket az őrök rosszindulata cellatárssá tesz.

„Álmodni jó, olyankor nem piszkálnak az őrök, nem hallani a záraknak az örökös kattogását.”

Különböző közegből jönnek, de valahogy mégis összecsiszolódnak, és egyik éjjeli beszélgetésük, amely szokás szerint arról szólt, hogy mennyire szeretnének szabadok lenni és kikerülni a börtönből, csodálatos fordulatot vesz. Másnap egy istállóban ébrednek és innen kezdve folyamatosan jönnek-mennek térben és időbe. Fordulatos eseményeket élünk át a velük és naponta váltakozó útitársaikkal, akiket egy ismeretlen hatalom rendelt melléjük. Olvashatjuk kalandregényként vagy fejlődésregényként, vagy egészen egyszerűen átadjuk magunkat a történetnek és követjük Joe-t és Jent. A kamaszok eleinte kétségbeesve akarják tudni a dátumot és a földrajzi elhelyezkedésüket, majd, hogy miért vannak éppen ott. Az útitársaik történetei eleinte nem segítenek nekik, elveszetteknek és értetlennek érzik magukat, de lassacskán logikát kezdenek keresni a káoszban. A mellettük felbukkanó szereplők mindegyike telitalálat.

„Egy hatalmon lévő politikus majdnem minden döntésével megöl néhány embert. Akaratlanul is. Na ezt ne úgy értsétek, hogy bekopog Kovács Jánoshoz, és belevágja a bökőt a bordái közé. Elég egy törvény, ami hátrányos helyzetbe hoz egy csoportot, ami hajléktalanná, földönfutóvá tesz néhány lakost. Sokan belehalnak abba, amit a Magyar Közlönyben olvasnak, csak ezt így nem tartja a számon a Központi Statisztikai Hivatal.”

Nagyon jól megrajzolt alakok ezek a kísérők, a monológjaik alapján pontosan el tudjuk őket képzelni. Legnagyobb hatással Johann Hamerli volt rám (talán nem véletlen, hogy a középkori patkányfogó jutott róla az eszembe, aki elcsalja a gyerekeket). Bennfentes információként megtudtam, hogy a szerző már tavaly nyáron leadta a kéziratot, ennek szellemében különösen hátborzongató a háborús rész, ahol először találkozunk Hamerlivel. Mindemellett szívfacsaróan aktuális. Ahogy az oldalakat behálózó igazi 21. századi kiúttalanság és otthontalanság érzése is az. Ahogy a tűz jelenthet meleget, így az életet, vagy ha kontrollálhatatlan lesz, akkor a halált.

Nehéz a hagyományos műfaji korlátok közé beszorítani ezt a regényt, de igazából nem is kell. Nem annyira vicces, mint a Köszönöm a befogadást! de vannak benne jó poénok. Nem annyira nosztalgikus, mint a Rajongók voltunk, de azért megjelenik a rendszerváltás előtti időszak is. Kamaszokról is szól, de nem annyira realisztikus, mint A lerepül a hülye fejetek. Sokban hasonlít a szintén kedvenc Holtágra, de itt a fantázia nagyobb teret nyert. Hartay Csaba verseskötetei pedig a regény nyelvi leleményeiben köszönnek vissza, könnyű olvasni ezt szöveget, közben mindig összhangban van a felidézett korszakkal. 

„Ha innen kikerülünk, mi akkor is itt maradunk már.”

Így vagyok én is Joe és Jen csodálatos utazásával – hiába fejeztem be napok óta, sokszor eszembe jutnak a szereplők és folyamatosan drukkolok nekik, hogy hazaérjenek. Vajon otthonra találnak?

„Gluténmentes rozéfröccs”

 Komoly hagyománya van a magyar irodalomban a humoreszknek, karcolatoknak, általában véve a vicces írásoknak. Sokszor a gúny és az irónia a szerző keserűségét leplezi, vagy így próbál olyan témákat bemutatni, amelyet csak görbe tükrön keresztül lehet, mert ugye egy király se szereti hallani, hogy meztelen.

Hartay Csaba Köszönöm a befogadást! című kötete pillanatkép mindennapjainkról, leginkább azoknak, akik sokat mozognak az online felületeken és határozott véleménnyel rendelkeznek az eléjük kerülő sablonemberekről. Kinek ne lenne ismerős a lepukkant autóból menőző ficsúr, a pletykás és manipulatív szomszédnéni, a dagadt fogyókúrázó és a nyaraláskor előkerülő egyencsaládok? Én olvasás közben folyamatosan vigyorogtam a felvázolt alakokon és sűrűn bólogattam a wellness népén vagy a nyaralók különböző fajtáin is. Szinte minden korosztály, népcsoport, foglalkozás megkapja a magáét, például szegény meteorológusok sem ússzák meg szárazon (bocs, ez az én „humorom” volt, haha). 

„– Szia, mit mutat a prognózisod, hogy leszel?

– Köszi, túlnyomóan jól, hosszabb-rövidebb időre kisüt bennem a boldogság, de van, hogy egy antipatikus ember hatására északnyugat felől megnövekszik a bánatom. És veled mi van?

– Ne is mondd, sarkvidéki levegő hatására megfáztam, de már felszakadozik a tüdőmben a lerakódás, és előreláthatólag a hét vége felé enyhül, végül eláll majd az orrfolyásom is.”

Mondanám, hogy ez a könyv remek strandolvasmány, de igazából bármelyik évszakban jó élmény olvasni. Már karakterek és az egyedi hangnem miatt is élvezetes, de mindenképpen szeretném kiemelni a minden oldalon előbukkanó, sajátos nyelvi humort. A felkészültebbek, akik rendszeresen olvassák a Facebookon a Viharsarki Kattintós oldalt, tudják mire számíthatnak, akik nem, azok vagy rajongók lesznek vagy sikítva menekülnek. Én őszintén remélem, hogy inkább az előbbi.

 

Kamaszkor Turbo rágóval, hamburgerrel és Körös-átúszással

 Hartay Csabától először a Holtág című könyvét olvastam, már akkor bekerült kedvenc kortárs magyar szerzőim közé. Aztán jött a Köszönöm a befogadást! és a Rajongók voltunk, a többi még várólistán (de jön, az biztos). 

Szeretem a sokoldalú írókat, akik ugyanolyan jól tudnak verseket, novellát vagy regényt írni. Hartay Csabának emellett kifejezetten jó a humora (mármint aki szereti ezt a fajta kitekert nyelvi viccözönt, Monty Pythonba mártott, modern Örkény egyperceseket). A Rajongók voltunk több szempontból is kedves a szívemnek. Az egyik, hogy aki a hetvenes-nyolcvanas években született, mint ahogy én is, nagyon otthonosnak érezheti a történeteket. Persze én sok mindent máshogy láttam fővárosi lányként, de a hangulat, az életérzés, maga az élet küszöbe előtti izgatottság az teljesen ugyanez volt. Nagyon jól összefoglalja a cím – mi akkor tényleg rajongók voltunk. A kamaszkori hormoningadozások és a lassanként széteső szocializmus csak hátteret adott ehhez hatalmas, minden iránti nyitottsághoz. Az egyes szám első személyben beszélő főhősben is minden ott van, ami egyszerre teszi nagyon szerethetővé és idegesítővé a kiskamaszokat. Ahogy próbál minél inkább felnőttnek tűnni, mindenáron menőzni (első kocsmázás, első tinidiszkó az Úttörőházban), ahogy folyamatosan értetlenkedik és hülyének nézi a felnőtteket, mindez nagyon ismerős. Aztán ott van az első egyedül kipecázott hal (bodorka), az első, otthon kikotort videós pornófilm, az első szerelem, az első csók, az első csalódás a nőkben. 

„A horgászat sokkal megbízhatóbb, mint ez a csajozósdi. Bár az sem, ott meg van úgy, hogy egyáltalán nincs kapás. Szar ez az egész világ.” 

Minden novella felhozott nekem egy-egy korabeli emléket az emtívi, a csalamádés hamburger és a Donald vagy Turbo rágó világából. De átéreztem azt is, amikor egyedül utazott a nagymamához elbúcsúzni a régi házuktól, hogy sajnálta a levágott disznót és azt a részeg anyukát, aki elküldi őket egy üveg pálinkáért. Most, hogy már a főhős szüleinek korosztálya vagyok, bízom benne, hogy sikerült teljesítenem a felnőttekkel kapcsolatos elvárását. 

„Lényeg, hogy ne legyünk balfékek, ha felnövünk. Ne ilyen hosszú kabátban, kalapban járó bajszos bácsik legyünk, hanem pólós, farmeros srácok, akik negyvenévesen is húsznak néznek ki.” 

Remélem, inkább az előbbi idézet illik rám, nem a következő: 

„De miért nem lehet apuval többet ökörködni? Örökké csak mérges arccal fegyelmez, mint valami katonatiszt. Baromira unom. Nem igaz, hogy nem lehet néha lazítani.” 

Én tuti nagyon laza vagyok. Sok Hartayt olvasok és mindig lájkolom a ViharsarkiKattintós bejegyzéseit. 😊