„A bűnnek nincs térfogata, tömege, kizárólag súlya van.”

 Amikor végre a kezembe fogtam Hartay Csaba hónapok óta várt, új regényét, a borító nagyon mély emlékeket rezegtetett meg bennem. A szerző nevét és a könyv címét úgy írták fel, mintha egy retró címkenyomtatóval készült volna. Nekünk olajzöld volt belőle, és minden betű rányomásánál nagyon hangosan kattant. Nagy becsben volt tartva, nem is játszhattunk vele. Ezzel írtuk a postaládára a nevünket, meg hogy milyen újságokat dobjon be a postás, az egyik narancssárga műanyag tárolón innen jött a cukor, a másikon a só felirat. Többféle „ízt”, élményt és érzelmet rejt Hartay Csaba Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt című könyve is. A történet 1983-ban kezdődik,  gyilkosságért a tököli fiatalkorúak börtönébe kerül Nagy József és Kalmár Jenő, akiket az őrök rosszindulata cellatárssá tesz.

„Álmodni jó, olyankor nem piszkálnak az őrök, nem hallani a záraknak az örökös kattogását.”

Különböző közegből jönnek, de valahogy mégis összecsiszolódnak, és egyik éjjeli beszélgetésük, amely szokás szerint arról szólt, hogy mennyire szeretnének szabadok lenni és kikerülni a börtönből, csodálatos fordulatot vesz. Másnap egy istállóban ébrednek és innen kezdve folyamatosan jönnek-mennek térben és időbe. Fordulatos eseményeket élünk át a velük és naponta váltakozó útitársaikkal, akiket egy ismeretlen hatalom rendelt melléjük. Olvashatjuk kalandregényként vagy fejlődésregényként, vagy egészen egyszerűen átadjuk magunkat a történetnek és követjük Joe-t és Jent. A kamaszok eleinte kétségbeesve akarják tudni a dátumot és a földrajzi elhelyezkedésüket, majd, hogy miért vannak éppen ott. Az útitársaik történetei eleinte nem segítenek nekik, elveszetteknek és értetlennek érzik magukat, de lassacskán logikát kezdenek keresni a káoszban. A mellettük felbukkanó szereplők mindegyike telitalálat.

„Egy hatalmon lévő politikus majdnem minden döntésével megöl néhány embert. Akaratlanul is. Na ezt ne úgy értsétek, hogy bekopog Kovács Jánoshoz, és belevágja a bökőt a bordái közé. Elég egy törvény, ami hátrányos helyzetbe hoz egy csoportot, ami hajléktalanná, földönfutóvá tesz néhány lakost. Sokan belehalnak abba, amit a Magyar Közlönyben olvasnak, csak ezt így nem tartja a számon a Központi Statisztikai Hivatal.”

Nagyon jól megrajzolt alakok ezek a kísérők, a monológjaik alapján pontosan el tudjuk őket képzelni. Legnagyobb hatással Johann Hamerli volt rám (talán nem véletlen, hogy a középkori patkányfogó jutott róla az eszembe, aki elcsalja a gyerekeket). Bennfentes információként megtudtam, hogy a szerző már tavaly nyáron leadta a kéziratot, ennek szellemében különösen hátborzongató a háborús rész, ahol először találkozunk Hamerlivel. Mindemellett szívfacsaróan aktuális. Ahogy az oldalakat behálózó igazi 21. századi kiúttalanság és otthontalanság érzése is az. Ahogy a tűz jelenthet meleget, így az életet, vagy ha kontrollálhatatlan lesz, akkor a halált.

Nehéz a hagyományos műfaji korlátok közé beszorítani ezt a regényt, de igazából nem is kell. Nem annyira vicces, mint a Köszönöm a befogadást! de vannak benne jó poénok. Nem annyira nosztalgikus, mint a Rajongók voltunk, de azért megjelenik a rendszerváltás előtti időszak is. Kamaszokról is szól, de nem annyira realisztikus, mint A lerepül a hülye fejetek. Sokban hasonlít a szintén kedvenc Holtágra, de itt a fantázia nagyobb teret nyert. Hartay Csaba verseskötetei pedig a regény nyelvi leleményeiben köszönnek vissza, könnyű olvasni ezt szöveget, közben mindig összhangban van a felidézett korszakkal. 

„Ha innen kikerülünk, mi akkor is itt maradunk már.”

Így vagyok én is Joe és Jen csodálatos utazásával – hiába fejeztem be napok óta, sokszor eszembe jutnak a szereplők és folyamatosan drukkolok nekik, hogy hazaérjenek. Vajon otthonra találnak?