Hiába két külön terület az újságírás és az irodalom, a tehetséges szerző megtalálja helyét mindkét szakmában. Nem minden jó zsurnaliszta képes irodalmi értéket teremteni, ahogy egy kiváló író sem biztosan tud emlékezetes riportot írni, de sok az átfedés. Az elmúlt évtizedekből, évszázadokból hosszan tudnánk sorolni a neveket, mindkét terület kiemelkedő alkotói voltak többek között: Mikszáth, Kosztolányi, Ady, Márai, Esterházy, Moldova, Bächer vagy a jelenből Pető Péter. Én nyíltan elfogult vagyok az irodalmár újságírókkal szemben, szeretem a regényeiket. Egyrészt mesterei a magyar nyelvnek, ez nem csoda, ez a foglalkozásuk. Emellett éles világlátásuk és az emberi természet és környezet ismerete is a sajátjuk, hiszen az általuk látottak szavakba öntése a munkájuk része. Az idei könyvheti listám igen szűkös volt a jelen gazdasági helyzet miatt (meg tényleg nem tudunk több könyvespolcot felszerelni), az egyik beszerzett kötet Dévényi István Egy vérből valók című regénye volt.
Kortárs szerző (eddig inkább újságíróként ismerhettük) kortárs témája, pedig mennyivel jobb lenne, ha disztópiáról lenne szó, vagy múltbeli eseményt dolgozna fel, de nem, ez a magyar jelen sajnos. A történetben két férfi főszereplő élete fut eleinte párhuzamosan, fejezetenként váltogatva ismerjük meg őket egészen a tragikus végkifejletig. Egyikőjük János, valamelyik isten háta mögötti kis faluban él egyedül, a papíron közmunkásként kapott éhbér elég neki a célnélküli vegetálásához. A másik főhős Tarján Kristóf sztár publicista, aki az élet császáraként menőzik a pesti éjszakában, egy este alatt combos összegeket iszik vagy szív el, de kijózanodása után olyan szuggesztíven tud írni, hogy százezrek követik munkásságát. A történetet az a hír robbantja be, hogy kivonul az összes német autógyár Magyarországról, és Tarján Kristóf egészen a legfelsőbb politikai körökből kap megbízást ennek tálalására, ezzel a közvélemény formálásra. János a megszürkült, horgolt függönyökkel sötétített konyhájában ül a jobb napokat látott rádiója előtt és egyet ért Tarján minden szavával. Az egyik hergel, a másik feldühödik és végre látja az ellenséget, akire rá lehet önteni minden dühét. A két férfi sorsa száguld egymás felé, majd összefonódik, anélkül, hogy ennek tudatában lennének.
A főszereplők bemutatása pillanatkép Magyarország mentális és fizikai állapotáról. Sok az ellentét: vidék és főváros, szegénység és jómód, iskolázottság és tanulatlanság. De sok az azonosság is - alkoholizmus, kiégés és reménytelenség. A májzsugornak mindegy, hogy vacak szilvapálinka okozza vagy a legjobb minőségű Courvoisier, a regény szereplői nem jöttek rá, hogy a boldogtalanság nem oldódik alkoholban.
„Kegyetlen a kísértés, hogy a ki tudja, milyen jövővel
kecsegtető múltat frissen csapolt, felső erjesztésű jelenre cseréljem.”
A szerző nagyon érzékletesen ír - olvasás közben érezni
lehet a dohos szobabelsőt és a mosdatlan férfiszagot, ott vagyunk mi is a
luxusvilla teraszán, ahonnan látjuk a budai panorámát és betekinthetünk a
kormányülések informális részére. Nekem néha sok volt a jelző, de az biztos,
hogy a hangulatteremtéshez minden eszközt remekül használt. A téma keménysége
és a szereplők ábrázolásának érzékenysége szöges ellentétben áll egymással.
Dévényi István nem ítélkezik, csak megmutatja az embereket gyarlóságukkal és
erényeikkel. Olyanok ezek a képek, mint a szerző vidéki útjain készített
tájfotói: történetük van és esendőségükkel együtt is szerethetőek, vagy legalább
érteni véljük, mitől váltak ilyenné. A regény utolsó része nagyon kiforrott, a
vége katartikus minden szempontból. Remélem, hogy az írástudók és a mindenkori
politikusok felismerik hatásukat az ökölbe szoruló kezekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése