Tébláboló emlékek

 Amikor a Vangelis válogatás CD-t hallgatjuk itthon (igen, igen, tudom, a zenehallgatási szokásainkról és az ehhez kapcsolódó hangminőségről majd egyszer máskor írok), a L’Enfant című szám öt másodpercnél tovább biztos nem szól, mert valamelyikünk lekapcsolja. Ennyire mély nyomot hagyott a mi generációnkban – akik a nyolcvanas-kilencvenes években voltak gyerekek - a vasárnap esti hírműsor, aminek a kezdete jelezte, hogy végérvényesen véget ért a hétvége.

„És akkor felharsan a Hét szignálja. Ennél a zenénél nekünk semmi sem fáj jobban vasárnaponként. Mi történt ezen a héten a hazai és világpolitikában. Mit érdekel az bennünket, nekünk nagyon fáj ez a zene, minket ez kínoz. Olyan kevés maradt a hétvégéből, és azt is a Hét szignáljának hallgatásával kell töltenünk.”

Hartay Csaba legújabb, Még nem is játszottunk című novelláskötete ismét hozza a XX. század végén megélt gyerekkor utáni sóvárgást, de ezek a novellák mégis mások, mint a Rajongók voltunk vagy a Lerepül a hülye fejetek írásai. Vicces a négyemeletesek tetejéről vagy az erkélyéről a hétvégi ebédhez félretett zöldségekkel megdobált felnőttekről olvasni (hasonló emlékei mindenkinek vannak, aki ilyen helyen lakott), a pingpongasztalok mellett kismalacként kiabáló fiúk is ismerősek, és a telepi gyerekek és az idősebbek közötti konfliktusok is biztos ugyanazok voltak az országban bárhol.

Ezek a nyarak dinnye és naptej illatúak, a teleket belengi a karácsonyi sütemények és a kamu torokfájáshoz ivott citromos tea aromája. Mosolyt csal az arcra, amikor a gyermeki fantázia szárított levesnek hívja a télidőben az erkélyen dermedő kocsonyát.

„Emlékek téblábolnak előttem, hűlt viaszpöttyök a kopott parkettán…”

Akik túl vannak a 25. érettségi évfordulójukon, élvezettel olvassák a novellákban felbukkanó gyerek- és kamaszkori emlékeket. De a Hartay-rajongóknak (mármint mi, akik Rajongók voltunk – érted? hihi) már ismerős lehet egyik-másik kaland a szerző eddigi munkásságából. Újra felbukkan a csavaros fagyi meg a Videoton TV-computer, és persze Dimitrij Lénáról mesél. De megrezgeti a nyolcvanas évek emlékeit az Úttörőházban szervezett diszkó és a mindent felülíró vágy, hogy a barátokkal „lemenjünk” játszani. Volt szerencsém egyszer interjút készíteni a szerzővel, azt mondta, hogy úgy tudott megbékélni a felnőtt léttel, hogy a visszaemlékezések írásával nem engedi, hogy végképp felnőjön.

Ennek mintha ellent mondana, de szerintem a legjobb ebben a novelláskötetben, hogy megjelenik egy új hang is. Igazából persze nem annyira új, hiszen Hartay Csaba versesköteteiben eddig is találkozhattunk ezzel a finom, néha elvágyódó, néha hétköznapi varázslatokat tartalmazó líraisággal, de a prózai szövegeknél most éreztem a legerősebben.

„Sokat nevet az ember gyerekként, minden apróságon, azon is, ami illetlenség, nem érdekelt bennünket az ilyesmi, ha nem látják, nevettünk mi mindenen és mindenkin.”

Ez már nem a felnőttbőrbe bújt kiskamasz, hanem a finomlelkű, érett ember megnyilvánulása. Mert fontos a fékevesztett vidámság, de az a szeretet, amivel a karácsonyi dalokat vinnyogóan éneklő dédi és a nagyszülők megjelennek, az tényleg szívet melengető. Itt a feleslegesen kikövetelt és megkapott ajándékok helyett a családi rituálék és az emberi gesztusok kerülnek előtérbe.

Kis sóhajtással megtöröltem a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket, és összecsuktam a könyvet, rá a fiatalság bolondos lapjaira. Hiszen ezek az én emlékeim is! De várom, sőt nagyon várom az új novellákat, vagy akár a következő regényt, mert ez egy egyedi és szerethető stílus, biztos vagyok benne, hogy csavaros fagyi, Úttörőház és Depeche Mode nélkül is az lesz.