Kedvenc nagynéném egyszer megkérdezte, hogy miért olvasok olyan könyveket, amelyek túlságosan hatnak rám, megterhelőek vagy akár felkavaróak. A válaszom inkább érzés szinten van meg, de a lényeg az, hogy ez is az irodalom hatalma. Nem mindig a könnyű, a szórakoztató olvasmányokra van szükség – bár nem tagadom a fontosságukat – hanem jó néha a nehezebb utat választani.
Így vagyok Nádas Péter könyveivel is. Ahányat olvastam, mind
remekműnek tartom, de sokszor nem felüdülés volt az együtt töltött idő, hanem inkább
munka. A ma 80 éves szerző – akinek boldog születésnapot és jó egészséget kívánok!
– néhány éve azt nyilatkozta, hogy már nem fog hosszabb terjedelmű regénybe,
éppen ezért nagy meglepetés volt a Rémtörténetek című kötet idei megjelenése.
Már az első oldalakon arcon csap a valóság, ahogy
megismerjük a fővároshoz közeli, Duna-parti település lakóit és a velük
kapcsolatba kerülő idegeneket. Figyelmet igényel, hogy éppen mikor ki az
elbeszélő, de a tökéletesen megalkotott szereplők stílusuk alapján könnyen beazonosíthatóak.
Az öregasszony, akinek dől a szájából a káromkodás és látszólag semmi sem jó
neki, de közben állandó megfelelési kényszerben van, a kocsmában dolgozó
Törpike nagyra nőtt, egyszerű fia, vagy a sérült gyerekét nyaralni hozó
deklasszált úriasszony, és a fia, Misike. Ott van a régi arisztokrácia
leszármazottja, aki fiatalsága, szépsége és tehetsége ellenére mindenben
bizonytalan, a lelkészek, a révészek, a végletekig kihasznált falu bolondja - mindenkit ismerünk, mintha már láttuk volna valahol, valamikor. A
történetek láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, egyre többet tudunk meg a
narrátorokról, a múltjukról és a jelenükről. Aztán feltűnik, hogy ennél több is
van benne: az író az egyéni sorsokon keresztül egy nemzet életét mutatja be, mindezt
úgy, hogy olvasás közben rájössz, hogy miért viselkednek így az emberek ma az
utcákon – hurcolják ezeket a terheket már évtizedek, évszázadok és generációk
óta. Magamhoz képest sok idő alatt olvastam el, mert sokszor abba
kellett hagynom. Viszont előfordult az is, hogy elfelejtettem leszállni a
kisföldalattiról, mert annyira belefeledkeztem. Egyszerre sajnáltam a
szereplőket és dühös is voltam rájuk, pedig csak lerajzolta őket az író, nem
ítélkezett felettük.
A szereplők remek megalkotásán kívül a regény nyelvezetét is zseniális, és Nádas úgy mutatja be a tájakat is, hogy szinte hallható-érezhető a közeg.„Kora délután a falu mindig hallgatott egy jó nagyot. A partról mindenki ebédelni ment. Üresek lettek az utcák, és a libalegelőn sem moccant csak a szellő, hol innen, hol onnan járta át a tájat, vitte kicsit az előző napi vihar illatát.”
Számtalan olyan mondat van a könyvben, ami egyszerűségében
tartalmaz minden fontos mondanivalót.
„Ami egyszer úgy van egy családban, másként igazán nem
lehet.”
Összefoglalva témájában nehéz, stílusában a szokásos mellett
egy friss hangot is megütve remekmű Nádas új regénye, mely megérint, beléd mar
és lehúz a Duna mélyére. De hetek múlva is eszedbe jut.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése