Kutyavilág

Virginia Woolftól először a Flush című kisregényét olvastam, mert az irodalomelmélet tanárunk olyan elragadtatással beszélt róla, hogy azonnal meg kellett szereznem a vékony kis kötetet. Évekkel később nagy meglepetés volt az írónő többi műve és az életrajza is, én ezt a derűt és stílust vártam a regényeitől, de a Flush egyszeri és megismételhetetlen. Az Orlando és A világítótorony írójához inkább illik a mélabú és a legsokkolóbb választható halálnem: Virgina Woolf 1941-ben, 59 évesen kövekkel a zsebében besétált a sussexi birtokukhoz közeli folyóba.

A Flush-t viszont még 1933-ban írta, hatalmas sikert aratott, legnagyobb példányszámban eladott műve volt. A címszereplő spániel Elisabeth Barrett viktoriánus kori költőnő kutyájaként vonult be az irodalmi örökkévalóságba, mivel Elisabeth naplójában is gyakran említette az 1842-ben, barátnőjétől kapott ebet. A történetet Flush szemszögéből látjuk: imádott gazdáját, a Wimpole Street-i ház szolgálóit, a vendégeket és London XIX. századi társadalmi osztályait, a helyi szokásokat egyfajta bölcs kívülállással kommentálja. A stílus tökéletes, nem esik a negédes-egyszerűsített kutyamonológ hibájába. A számára fontos eseményeken és érzéseken kívül minden más történést is megtudunk a betegeskedő Elisabethről és nagyon is zárt világáról.

A képen Alex látható - én pont ilyennek képzeltem Flush-t is

„ – Ó, Flush! – mondta Miss Barrett,

Most látta először szemtől szembe Flusht. Flush most látta először szemtől szembe a kevereten fekvő hölgyet.

                Mindketten meglepődtek. Miss Barrett arcát hosszú hajfontok keresztezték: nagy szeme élénken csillogott; ajka mosolygott. Flush pofáját lompos fülek keretezték; az ő szeme is nagy volt és élénk: a szája is nagy volt. Hasonlítottak egymásra. Szemügyre vették egymást, s mindegyikük azt gondolta: „Lám, ott vagyok én!” – aztán: „Milyen különbség!” A lány arcán a napfénytől, levegőtől, tágas szabad terektől elzárt betegek fáradt sápadtsága. A kutya pofája: egészséget és ösztönös erőt sugárzó vöröses, nyers állatpofa. Különválasztva, elhatárolva egymástól, s mégis ugyanegy malom garatjába vetve: ki tudja, nem arra rendeltettek-e, hogy kölcsönösen kiegészítve egymást, kölcsönösen beteljesítsék, ami a másikban még csak titkon szunnyadt? Hogy sóvárgott minderre a lány; de ő, Flush: - nem, ő nem! Kettejük közt ott tántorgott az a legmélyebb szakadék, mely élőt élőtől elválaszthat. A lány tudott beszélni; a kutya néma volt. A lány nő volt, ember volt; Flush csak kutya. Így méregették egymást, közvetlen közelből és végtelen messzeségből. De Flush egyetlen ugrással a kereveten termett, s leheveredett oda, ahol ezután állandó helye lesz: a paplanra, Miss Barett lábához.”

Az egyhangú hétköznapokat egy látogató színesíti meg – Mr. Browning Flush számára eleinte ellenszenves, de miután elrabolják a kutyát egy sétánál és Elisabeth udvarlója segítségével szabadul ki a csőcselék karmai közül, megváltozik iránta való viszonya. A könyv legnagyobb fordulata maradjon titok – mindenképpen érdemes elolvasni Miss Barrett és érző szívű, kissé sznob, de végtelenül szerethető kutyájának történetét.