Csendes kiabálás

Vámos Miklós ma ünnepeli 68. születésnapját, isten éltesse sokáig! Egyik kedvenc kortárs íróm, mert nagyszerű stílusa van, kedvelem a jellegzetes fanyar humorát és minden műve nagyon míves – korrekt, pontos és igaz.

Anya csak egy van, Apák könyve, Bár, Márkez meg én, Sánta kutya, Félnóta, Utazások Erotikában, Zenga zének, Szitakötő – és ez még csak egy kis része a könyveinek (a Csók, Anyu forgatókönyvéért külön köszönet). Mostani ajánlónak mégsem ezek közül választok, hanem az 1988-ban megjelent Jaj című kisregényét szeretném bemutatni (egészen pontosan ez első felét). Annyira abszurd, hogy hiába harminc éve olvastam először, teljesen bevésődött, emlékszem minden fordulatára. Képzeljük el, hogy egyik este csöngetnek, és beállít egy régi rokonunk, akiről azt hittük, hogy rég halott. Csak a családi fényképekről és történetekből tudunk róla. Tudjuk, hogy Auschwitzban halt meg szinte az összes többi családtagunkkal együtt, és most valami csoda folytán egyszer csak megjelenik. Először Liza néni, majd lassanként jönnek a többiek is. Olt Pál, a főszereplő pedig újabb ágyakat szerez, bejelenti a lakásba a rokonait és megpróbálja a fizetéséből finanszírozni az új-régi családja költségeit. „A visszaúton Palikám lírai hangulatba zuhant, érzelmes vallomásokat tett. Tudatta Lina nénivel: rengetegszer káromolta a sorsot, amiért őneki nincsen semmiféle hozzátartozója, Micsoda kitolás, másoknak tizenkét személyes asztal is túl kicsi, ha szűk családi körben ünnepelnek születésnapot, hozzátok meg csak a Vera apja jön, ha nem felejti el a megbeszélt időpontot – valószínűbb, hogy elfelejti. Azért is váltatok annyira összekapaszkodó családdá, kizárólag saját magatokra számíthattok, nincs senki köröttetek, akivel megoszthatnátok a problémáitokat, akitől kérhetnétek – kaphatnátok – atyai tanácsokat.” Aztán az eufória lassanként zavarba és zavarodottságba fordul, túláradnak az érzelmek, Olt Pál dühös és fáradt lesz, aztán amikor egyik nap hazatérnek, nagy meglepetésben lesz részük.

Sokkal könnyebb úgy szembenézni saját sorsunkkal, hogy tudjuk, kitől mit kaptunk örökül. A történelem viszont nem kegyes hozzánk – főleg, ha nem is tanulunk belőle. 

(Vámos Miklós: Jaj; Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988)