Az első magyar orvosnő

A csíkos és pöttyös könyveknek komoly szerepük volt abban, hogy több nemzedék megszeresse az olvasást. Én egy egész könyvespolcnyi hatvanas évekbeli kötetet örököltem, aztán a nyolcvanas években, a saját kamaszkoromban vettem és kaptam még sok felejthetetlen regényt. Kertész Erzsébet művei mindkét kiadásból rendelkezésemre álltak, például a Vilma doktorasszony 1965-ből. Már akkor is lenyűgözött, hogy milyen kitartással és elhivatottsággal szerezte meg az első magyar orvosnő a diplomáját. A grófi családból származó Hugonnay Vilma (a könyvben y szerepel nevének végén, ő maga mindig i-vel írta) fiatalon ment férjhez barátnője bátyjához, de a XIX. század szokásait nem tudta magáénak érezni: a gazdálkodás, hímzés és bálozás helyett másra vágyott. Egy újsághírben olvasta, hogy a zürichi egyetemen már engedélyezik, hogy a női hallgatók is tanulhassanak, így ékszereit eladva útra kelt, és 1879-ben Svájcban az orvostudományok doktorává avatják. Habár marasztalták a zürichi klinikán, hazatért Magyarországra, ahol évtizedes küzdelem várt rá, hogy elfogadtassa diplomáját. A politikusok a nőket alsóbbrendűeknek tartották, és nem engedték, hogy a tudományos életben tevékenykedjenek – Hugonnay Vilma bába oklevelet szerzett, hogy hivatalosan is praktizálhasson (nem ő volt az utolsó, aki ezt az utat választotta). A magyar diplomáját végül 1897-ben kapta meg, de addig sok akadályt kellett az első magyar orvosnőnek leküzdenie. Kertész Erzsébet stílusa letehetetlenné teszi a regényt, a történelmi tényeket élettel tölti meg. Az utókor hálás lehet az első orvosnő úttörő munkájának és Kertész Erzsébetnek is, hogy történetét ismertté tette.