2021 – harmincezer oldal

Idén nem írtam túl sok ajánlót, pedig elolvastam 105 könyvet, mely összesen 30.192 oldalt tett ki (kösz Moly a pontos statisztikát!). Az írás folyamatosan jelen volt a mindennapjaimban, ha valaki kíváncsi, hogy mi minden mást írtam, elolvashatja itt.

De vissza a könyvekhez és az ajánlókhoz – 2021-ben csak 17 ajánlót posztoltam, de a többi 88 könyv között is sok említésre méltó volt. A teljes lista helyett álljon itt néhány különleges kötet.

A legrégebben a könyvespolcomon álló és olvasásra váró könyvem

A kilencvenes években a körúton sétáltunk egy barátommal, és betértünk egy alagsori könyvlerakatba. Nagyon sok jó vételhez lehetett hozzájutni fillérekért, érdemes volt böngészni a sorok között. Akkor az egyik szerzeményem Örley Istvántól A Flocsek bukása volt. Hiába érdekelt az a szerző, akiről Ottlik Medve alakját mintázta Az iskola a határon-ban, de évekig (vagyis inkább évtizedekig) nem kezdtem hozzá. Idén végre levettem a polcról, és nem is értettem, hogy eddig miért nem olvastam el. A kötet két részből áll, a fiatalon elhunyt író nagyon kevés fennmaradt novelláját újságokban megjelent kritikái követik. A novellák között van néhány tényleg zseniális, például a kötet címadója, de több másiknál is olyan szereplőket vagy hangulat teremtett, ami olvasás után is veled marad. A kritikáit olvasva még jobban sajnáltam, hogy ennyire fiatalon és tragikusan veszítette életét. Az általa kiválasztott szerzők fele ma már klasszikus (Kosztolányi, Babits, Márai), néhányan nem kerültek a magyar irodalom csúcsára, de ez nem Örley-n múlott. Nagyon szépen állít nekik emléket. Van néhány telitalálat jellemzése, például Máraival kapcsolatban, hogy „Ő, aki nemrég még a lázadás volt, lassan már-már divatos íróvá válik; ennek az állapotnak a veszélyeivel is meg kell ismerkednie.” Elismeréssel ír Kaffka Margitról, bár mint női író kezeli, ez a hozzáállás ma már kicsit furcsa. Nagyon széleslátókörű, megemlíti Pirandellót és Fauknert is egy-egy elemzésében. Könnyen és jól írt, bármi is volt a témája. Annyira jó lett volna, ha nem ott és akkor robban a bomba, és Örley is bekerül az irodalom tankönyvekbe. Bár van egy olyan érzésem, hogy ő az egyenes és nem megalkuvó természetével nem csatlakozott volna a kormányon levő hatalomhoz, de legalább az asztalfióknak írt volna.

A legvastagabb elolvasott könyv

Két könyvet említenék: 718 oldalas Carsten Jensen Mi, vízbefúltak című regénye és Donna Tarttól Az Aranypinty ami 798 oldal volt. Mivel az Aranypinty sokkal ismertebb, inkább az előbbiről írok. Eddig nem sokat tudtam sem Dániáról, sem a tengerészetről, de igazából nem is erről szólt a könyv, hanem az emberi lélekről. A 19. századtól induló történet egy család életét követi végig, mondhatni hét tengeren át. A szegénység és elnyomottság, a remény és a tudni vágyás sajátos elegye mutatkozik meg a szereplők sorsában, a technikai fejlődés aranykorában és a történelmi viharok között.

Sorozatok

Ebből több is volt, eleve szeretem a regényeket, ha egy történet több kötetben folytatódik, az még jobb. Elena Ferrante A nápolyi regények négy kötete jól megírt történet, de nekem nagyon szomorú volt, hogy nem is olyan rég még teljesen természetes volt, hogy ilyen élete volt a nőknek. A gyerekeknek/kamaszoknak szóló könyvek közül Rick Riordan Percy Jackson és az olimposziak, majd az Olimposz hősei öt-öt kötetét faltam ki. Miután elolvastam, megértem, hogy miért unalmas a mai gyerekeknek Karl May vagy más, pár évtizede még kedvelt szerző. Riordan remek módon szövi a történeteket, pont jól használja a görög és a római mitológia alakjait és történeteit, jól keveri a mai kor tinijeinek életével. Minden regény nagyon pörgős, mintha eleve filmforgatókönyveket írt volna.

A legjobb elsők

Vannak olyan szerzők, akiket illik ismerni, de én most először találkoztam velük. Ilyen például Charles Bukowski. Tőle idén a Ponyvát olvastam, de biztos sorra kerül a többi könyve is, nagyon tetszett. Veres Attila Éjféli iskolák című kötete pedig a weird irodalomból volt az első olvasmányom, mint mondjak, beszerzem a többi könyvét is.

 A legszomorúbb könyv

Többen is versenyeznek ezért a „győzelemért”. Az erős mezőnyben szerepel például Fredrik Backman: A hazafelé vezető út minden reggel egyre hosszabb – elolvashatjuk, hogyan rombol szét egy embert a demencia, és ezt hogyan tudja rengeteg szeretettel kezelni az unokája. Jászberényi Sándor A varjúkirály című kötete is letaglóz, de mégis muszáj elolvasni, ha szembe akarunk nézni a jelen leginkább eltakart és szőnyeg alá söpört problémáival. Ha külön jelezném, hogy melyik kötet olvasásakor sírtam a legtöbbet, az biztos, hogy F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye lenne. Egyébként meg a legszomorúbb általam olvasott könyv idén Borbély Szilárd: Nincstelenek című regénye volt.

 A legvidámabb könyv

Ha már volt a legszomorúbb, kiválasztom a legvidámabbat is. Hartay Csabától idén három könyvet olvastam: a Rajongók voltunk, A lerepül a hülye fejetek és a Nem boci. (Egy tavalyi olvasásról meg végre megírtam az ajánlót.) Kortársaként nekem nagyon jó olvasni a kamaszkorunk időszakáról, otthonosak a Lerepül… történetei, ismerősek a ruhák, az autók, ételek, az életérzés, szinte minden. A Nem boci egy tehenészet vezetőjének „szösszenetei” a munkatársaktól a napi problémákig mindenféle témában, olvasás közben volt, hogy annyira nevettem, hogy folytak a könnyeim. Közben ott van Mélymagyarország is a lapokon, ott van a szüleinkkel való kapcsolatunk, a munkás hétköznapok és a szorongós ünnepek is.

 Egy újra felfedezett műfaj

Az esszé. Ebben nagyon szerepe volt Spiró Györgynek, aki szerintem az egyik legsokoldalúbb kortárs szerző. A Mikor szabad ölni? című kötet sok érdekes és magával ragadó történetet mutat be, a stílusa néha olyan, mintha a szerző ülne velünk szemben és kötetlenül beszélgetnénk a témáról, néha pedig mintha egy egyetemi előadást hallgatnánk.

 A legjobb ismeretterjesztő könyv

Ebben a kategóriában nem túl sokat olvastam, de Giulia Enders: Bélügyek című könyve mindenképpen nyert. Komoly dolgokról ír a szerző, könnyen emészthetően. Erre a kötetre senki sem mondhatja, hogy sz.rt sem ér. 😊

 Kamaszoknak szóló könyvek

Ezek közül bezzeg többet is olvastam, a nyertes pedig Mészöly Ágnestől a Fekete nyár. Nagyon tanulságos szülőként is betekinteni a kamaszok zártnak tűnő világába.

A kedvenc angol nyelvű olvasmányom

Melinda Leigh Right Behind Her vagyis a Bree Taggert sorozat 4. kötete volt talán. Az írónőtől kedvelem a She Can szériát is. Nem túl bonyolult nyelvezettel írt krimikről van szó, szerethető szereplőkkel és megfelelő számú csavarral a történetben.

 Mi mást kívánhatnék jövőre, mint jó egészséget, sok boldogságot, és hogy olvassatok mindennap! 😊

"Borostyán komplex"

Eddig nem nagyon hallottam a weird irodalom kategóriájáról. Igaz E.A. Poe nagy kedvencem, de Lovecraft-tól még nem olvastam semmit. (Igen, tudom, hamarosan pótlom.) A karantén alatt teljesen véletlenül rátaláltam Veres Attila Éjféli iskolák című kötetére, és örömmel jelentem, hogy bekerült a kedvenc szerzőim közé, a műfajt pedig ezentúl figyelemmel kísérem. A tizenöt novella mély nyomokat hagyott bennem - leginkább hátborzongással egybekötött csodálatot éreztem a szerző fantáziája iránt. Mert minden szövegre igaz, hogy a hétköznapi helyzeteket egy pillanat alatt át tudja fordítani a legváratlanabb körülmények közé. Két szeretethiányos fiatal egymásra talál, de az első szeretkezésük drámaivá (és a fiúnak igencsak fájdalmassá) válik. Másik novellában egy amatőr tényfeltáró írás egy rejtélyes zenekarról szól, majd olvashatunk egy horrorba forduló wellness szállodai látogatásról, és az egyik kedvencem, az Abaddon Travels különleges (nagyon-nagyon különleges) utazását minősítő kritika, a Szorozva nullával. 

„Aki az Abaddon Travels bármelyik utazását választja, annak tilos útközben visszafordulnia. Egyrészt, mert az embernek nem szabad félúton feladnia, amit elkezdett, ez az üzletben és a magánéletben is alapszabály. Másrészt, mert akkor biztos nem éli túl az utazást.” 

A letális utazások nemcsak földrajzi értelemben történnek, hanem akár egy borkóstoló alatt is (ahogy a másik kedvencem, a Borostyán komplex című novella mutatta.) A halál pedig minden novellában megjelenik. Megölheti az embereket egy isten, egy város, a többi lakó vagy akár valami ismeretlen is. Itt nem azok az értékek, mint az olvasó életében, de ha nyitottak vagyunk, betekintést kapunk ezekbe a különös világokba is. A három főbb részben (Testetlen-lelketlen, Éjszakai bőr, Nulla óra nulla perc) hol a hétköznapi emberekről derül ki, hogy teljesen mások, hol az átlagos szokások működnek máshogy, de minden novellában érezhetőek a hagyományoshoz képest kizökkenő idő, tér és értékrend. Veres Attila megmutatja, hogy kell paradigmát váltani. Ha gyengék az idegeid, el se kezd a kötetet olvasni. De ha érdekel egy többszörösen megtükrözött világ (igencsak foncsorvesztett tükörrel), akkor hajrá. Ahogy az egyik szereplő mondja: „Különös dolgok mindig történnek.”

A könyvtárak dicsérte (oroszlánnal)

Kedvenc Szabó Ervin könyvtáram Facebook oldalára kiírták, hogy október 13-án van a Könyvtárosok napja. Elgondolkoztam, hogy melyik könyv volt a legnagyobb hatással rám, ami valamiképpen könyvtárhoz kapcsolódik, és érdekes módon Michelle Knudsen: Oroszlán a könyvtárban című műve jutott eszembe (meg persze felmerült Umberto Eco: A rózsa neve, Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka, meg Murakami Harukitól A különös könyvtár, de maradjunk ennél a nagyon kedves gyerekkönyvnél). Miss Merriweather, a könyvtár vezetője minden szabályt betart és betartat, de egy nap, amikor egy oroszlán jelenik meg náluk, azzal a helyzettel nem tud mit kezdeni. Mivel az oroszlán ráutaló magatartást tesz arra, hogy nem szaladgál és nem hangoskodik, minden nap bemehetett a könyvtárba a délutáni mesehallgatásra és hamarosan nélkülözhetetlenné vált egyéb feladatok megoldásánál is. „A könyvtárlátogatók eleinte idegesek voltak miatta, azonban hamarosan hozzászoktak, hogy egy oroszlán jár közöttük. Az igazat megvallva, a hatalmas állat nagyon is jól illett a könyvtárba: óriási mancsain nesztelenül közlekedett, és kényelmes háttámaszt nyújtott a gyerekeknek mesehallgatás közben. No, és soha többé nem üvöltött a könyvtárban. – Micsoda segítőkész oroszlán! – dicsérték az emberek és megsimogatták nagy, busa fejét, ha elment mellettük. – Hogy is boldogultunk eddig nélküle?” Egy váratlan esemény azonban mindenkit arra kényszerít, hogy átgondolja a szabályokkal kapcsolatos addigi hozzáállását. A szerzőnek sikerült úgy megfogalmaznia a mesekönyv szövegét, hogy nem lett didaktikus vagy szájbarágó, és már a kisóvodások is megértik belőle a fő mondanivalót. Az illusztrációk egészen egyszerűen csodálatosak – Kevin Hawkes klasszikus rajzai kifejezőek és nagyon barátságosak. Én szeretem a könyv különleges formátumát is, nem okozott gondot a gyerekeknek sem lapozgatni az átlag könyvhöz képest nagy oldalakat. Olyan jó lenne, ha minden könyvtárba ennyien járnának, mint ahogy a rajzokon látszik. Még azt se bánnám, ha lenne ott egy barátságos oroszlán.

„Gluténmentes rozéfröccs”

 Komoly hagyománya van a magyar irodalomban a humoreszknek, karcolatoknak, általában véve a vicces írásoknak. Sokszor a gúny és az irónia a szerző keserűségét leplezi, vagy így próbál olyan témákat bemutatni, amelyet csak görbe tükrön keresztül lehet, mert ugye egy király se szereti hallani, hogy meztelen.

Hartay Csaba Köszönöm a befogadást! című kötete pillanatkép mindennapjainkról, leginkább azoknak, akik sokat mozognak az online felületeken és határozott véleménnyel rendelkeznek az eléjük kerülő sablonemberekről. Kinek ne lenne ismerős a lepukkant autóból menőző ficsúr, a pletykás és manipulatív szomszédnéni, a dagadt fogyókúrázó és a nyaraláskor előkerülő egyencsaládok? Én olvasás közben folyamatosan vigyorogtam a felvázolt alakokon és sűrűn bólogattam a wellness népén vagy a nyaralók különböző fajtáin is. Szinte minden korosztály, népcsoport, foglalkozás megkapja a magáét, például szegény meteorológusok sem ússzák meg szárazon (bocs, ez az én „humorom” volt, haha). 

„– Szia, mit mutat a prognózisod, hogy leszel?

– Köszi, túlnyomóan jól, hosszabb-rövidebb időre kisüt bennem a boldogság, de van, hogy egy antipatikus ember hatására északnyugat felől megnövekszik a bánatom. És veled mi van?

– Ne is mondd, sarkvidéki levegő hatására megfáztam, de már felszakadozik a tüdőmben a lerakódás, és előreláthatólag a hét vége felé enyhül, végül eláll majd az orrfolyásom is.”

Mondanám, hogy ez a könyv remek strandolvasmány, de igazából bármelyik évszakban jó élmény olvasni. Már karakterek és az egyedi hangnem miatt is élvezetes, de mindenképpen szeretném kiemelni a minden oldalon előbukkanó, sajátos nyelvi humort. A felkészültebbek, akik rendszeresen olvassák a Facebookon a Viharsarki Kattintós oldalt, tudják mire számíthatnak, akik nem, azok vagy rajongók lesznek vagy sikítva menekülnek. Én őszintén remélem, hogy inkább az előbbi.

 

Kamaszkor Turbo rágóval, hamburgerrel és Körös-átúszással

 Hartay Csabától először a Holtág című könyvét olvastam, már akkor bekerült kedvenc kortárs magyar szerzőim közé. Aztán jött a Köszönöm a befogadást! és a Rajongók voltunk, a többi még várólistán (de jön, az biztos). 

Szeretem a sokoldalú írókat, akik ugyanolyan jól tudnak verseket, novellát vagy regényt írni. Hartay Csabának emellett kifejezetten jó a humora (mármint aki szereti ezt a fajta kitekert nyelvi viccözönt, Monty Pythonba mártott, modern Örkény egyperceseket). A Rajongók voltunk több szempontból is kedves a szívemnek. Az egyik, hogy aki a hetvenes-nyolcvanas években született, mint ahogy én is, nagyon otthonosnak érezheti a történeteket. Persze én sok mindent máshogy láttam fővárosi lányként, de a hangulat, az életérzés, maga az élet küszöbe előtti izgatottság az teljesen ugyanez volt. Nagyon jól összefoglalja a cím – mi akkor tényleg rajongók voltunk. A kamaszkori hormoningadozások és a lassanként széteső szocializmus csak hátteret adott ehhez hatalmas, minden iránti nyitottsághoz. Az egyes szám első személyben beszélő főhősben is minden ott van, ami egyszerre teszi nagyon szerethetővé és idegesítővé a kiskamaszokat. Ahogy próbál minél inkább felnőttnek tűnni, mindenáron menőzni (első kocsmázás, első tinidiszkó az Úttörőházban), ahogy folyamatosan értetlenkedik és hülyének nézi a felnőtteket, mindez nagyon ismerős. Aztán ott van az első egyedül kipecázott hal (bodorka), az első, otthon kikotort videós pornófilm, az első szerelem, az első csók, az első csalódás a nőkben. 

„A horgászat sokkal megbízhatóbb, mint ez a csajozósdi. Bár az sem, ott meg van úgy, hogy egyáltalán nincs kapás. Szar ez az egész világ.” 

Minden novella felhozott nekem egy-egy korabeli emléket az emtívi, a csalamádés hamburger és a Donald vagy Turbo rágó világából. De átéreztem azt is, amikor egyedül utazott a nagymamához elbúcsúzni a régi házuktól, hogy sajnálta a levágott disznót és azt a részeg anyukát, aki elküldi őket egy üveg pálinkáért. Most, hogy már a főhős szüleinek korosztálya vagyok, bízom benne, hogy sikerült teljesítenem a felnőttekkel kapcsolatos elvárását. 

„Lényeg, hogy ne legyünk balfékek, ha felnövünk. Ne ilyen hosszú kabátban, kalapban járó bajszos bácsik legyünk, hanem pólós, farmeros srácok, akik negyvenévesen is húsznak néznek ki.” 

Remélem, inkább az előbbi idézet illik rám, nem a következő: 

„De miért nem lehet apuval többet ökörködni? Örökké csak mérges arccal fegyelmez, mint valami katonatiszt. Baromira unom. Nem igaz, hogy nem lehet néha lazítani.” 

Én tuti nagyon laza vagyok. Sok Hartayt olvasok és mindig lájkolom a ViharsarkiKattintós bejegyzéseit. 😊

 

Életem legutolsó sakkórája

 Szokásomtól eltérően mostanában sok novellát olvasok. Nem mintha eddig nem szerettem volna ezt a műfajt, de számomra sokkal megnyugtatóbb egy nagyregénynek nekiállni, mert akkor reménykedhetem abban, hogy tovább tart az új világ megismerésének élménye. A novelláknál meg csak néhány oldalon épít fel a szerző egy teljes történetet (közben az is igaz, hogy ezek tömörségének ugyanolyan hatása lehet, mint egy háromszázötven oldalas műnek). Vida Gáborról (már többször említettem, hogy ő az egyik kedvenc kortárs szerzőm) eddig is tudtam, hogy nagyon jó regényeket ír (régebbi ajánlók itt és itt), de a Kétely meg a hiába című kötetével már azt is biztosan tudom, hogy remek novellista. Nem tudok egy fő okot kiemelni, hogy miért öröm olvasni a műveit. Csodaszép stílus, izgalmas történetek, melyek lehetnek fájók vagy esetleg ismerősek-otthonosak. Nekem befészkelték magukat a memóriámba, vagy oda, ahol az olvasmányaink emlékét őrizzük. Vida ugyanúgy játszik a szavakkal, mint az idővel és a helyszínekkel. Erdélyben vagyunk, néha a közelmúltban, vagy régebben, de nem is ez a lényeges, hanem a felvázolt emberi viselkedések, reakciók. Egyik kedvenc történetemben egy magyar tanítónőbe szeret bele egy román rendőr. „Kellemes hegyi falu volt ez, nyíltszívű, őszinte, egyenes emberek, akik mindig a véleményüket mondják, és mindig pontosan azt gondolják, amit éppen gondolnak, és ha pokolba kívánnak valakit, egyszerűen leszúrják, vagy lecsapják a fejét az erdőn, ha nem akarnak felesleges tanút. Iordǎnescu Nicolae tizedes betartotta azt a szabályt, amit a hegyvidéki falvakban a fiatal rendőr megtanul a feljebbvalójától: amíg vér nem folyik, verekedésbe ne avatkozzék. Azt viszont Sârbu őrmester vagy elfelejtette vagy nem is tartotta érdemesnek mondani, hogy helyi lánnyal ne próbálkozzon, mert sem a pisztolya, sem a román trikolór, se Ceauşescu elvtárs mindkét fülét mutató arcképe nem védi meg.”

A szabályok és szokásrendszerek erősebbek, mint a lapról lapra feltűnő medvék és farkasok fogai. Akarattól függetlenül beleterel egy mederbe, és nehéz, vagy akár lehetetlen onnan kiszabadulni. Forog a film, pattog a focilabda, eltörik egy bögre, eldőlnek a sakkbábúk, pörög a bicikli kereke – a történetek különbözők, mégis rokonságban állnak egymással. Mindenre jellemző egyfajta balladai homály, mely ránk, olvasókra bízza a történetek kiegészítését. Ezek a kimondatlan szavak pedig sokkal többet érnek, mintha minden részt megkapnánk.

Nagyon örültem, amikor Vida Gábor idén elnyerte a Merítés-díjat: az elmúlt évtized legjobb magyar szépirodalmi prózakötete az Egy dadogás története lett. Akkor leszek még boldogabb, ha a szakma mellett még több olvasó is megismeri Vida Gábor írásait.

A bezacskózott halál

 Szeretem, amikor újságírók írnak könyvet, általában egyesítik a jól összeszedett tartalmat és az olvasmányos stílust (például Pető Péter is egyszerre kiváló zsurnaliszta és irodalmár, ajánlók itt és itt). Dezső Andrásnak eddig csak az újságcikkeit olvastam, régen az index.hu-n, manapság a HVG-ben, és igazán örültem, amikor Magyar kóla címmel megírta második könyvét a hazai alvilág egy speciális területéről. A kábítószerhasználat és ennek piaca távol áll tőlem, annyira nincsenek e téren tapasztalataim, hogy regényként tudtam olvasni ezt a kötetet. Dezső András vérbeli oknyomozó újságíróként nagyon alapos kutatómunkát végzett a kokain keletkezéséről, elterjedéséről és az erre épülő bűnszövetkezetek hazai és világszintű működéséről. A különböző témákat feldolgozó fejezeteket a szerző ajánlása szerint lehetett volna nem időrendi sorrendben is olvasni, de nekem nem okozott gondot, hogy elejétől a végéig haladtam. Az első rész nagy meglepetést okozott, fogalmam sem volt róla, hogy már az 1920-as években ilyen élénk és pezsgő piaca volt itthon is a kokainnak. Érdekes volt a korabeli sajtócikkek olvasása, de szerintem igazán unikális a későbbi történetekben valamilyen szinten részt vevők felkutatása és a velük készült interjúk voltak. Legyen szó futárról vagy terjesztőkről, teljesen más volt az ő szemszögükből látni a motivációkat és az eseményeket. Olvasás közben többször meglepődtem, mert például jártam én is a kilencvenes évek végén egyszer-kétszer a Trocadero-ban, de fogalmam se volt róla, hogy a „nigériaiak” ott keresik a fiatal magyar lányok között az újabb futárokat. „A kokain egy olyan kurva, ami szipkázza az ember erőforrásait. Nem csak az anyagiakat. Az energiát, a motivációt. Hosszú távon ez befordítja az embert. Sok olyan kliensem van, aki havi egyszer vesz, mert szeretne magának egy estét, amikor egy üveg bor mellett este felszív egy kis csíkot. Ez a legjobb ügyfél.” A felidézett emberi történetek rengeteg egyéni tragédiát mutatnak be, de a szerző végig nagyon profin tartotta a határvonalat, hogy nem ítélkezett – ezt az olvasókra bízta.

Továbbá senki se felejtse a South Park örökbecsűjét: A drog az rossz

A Dániel-birodalom: Kuflik, Smorc Angéla, Kicsinéni és Kicsibácsi, Jakab az ágy alól, meg a többiek

 Olyan régóta szeretném Dániel András gyerekkönyveit ajánlani, hogy a gyerekeim közben már rég befejezték az óvodát, sőt a nagyobbik lassanként már az általános iskolát is. Ebben az a jó hír, hogy Dániel András az elmúlt egy évtizedben is aktív maradt, számtalan könyvet adott ki, ismertsége folyamatosan növekszik. Az meg még jobb hír, hogy idén a HUBBY, a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsának magyar szekciója a 6 év alatti kategóriában neki ítélte Az Év Gyerekkönyv Írója címet! Teljesen megértem a népszerűségét, nagyon szeretem az olyan szerzőket, akiket nemcsak a gyerekek kedvelnek, hanem a szülőknek is kifejezetten öröm és felüdülés olvasni. (Főleg olyan olyan szülőknek, akik nyitottak a humor sokfélesége iránt.) Dániel András grafikusként és képzőművészként kezdett dolgozni, és nem mondhatnám, hogy pályát váltott, inkább csak kiegészítette azt, mivel könyveinél a szöveg mellett az illusztrációkat is ő alkotja. Ez pedig nála egy nagyon fontos szempont, mert a könyveinél maximális harmóniában van a képi világ és a szöveg. Ez a képi világ nagyban különbözik a mostanában trendi irányzattól: nincsenek körzővel rajzolt fejű, édibédi alakok, hanem néha szabálytalan vonalakból álló, néha kicsit szürreális figurák, akik szerethetőek és jó hangulatot árasztanak magukból.

Lista

Egy napon Kicsibácsi összeírta a nevetséges dolgok listáját. Effélék vannak rajta: jégeralsó, izomtrikó, frottírzokni, körömcipő, huszárbajusz, cigirágó, cumicukor, napsapka, cicanadrág, öregdiák, csókkirály, levespor, száraz felszálló tűzivízvezeték, dugóspuska, és így tovább. Időnként előveszi a listáját, elolvassa, és nagyokat nevet rajta. Néha olyankor is, amikor jobb lett volna, ha nem.

Ha már a Dániel-birodalomról beszélünk, nem maradhatnak ki a legfényesebb csillagjai sem, a kuflik. „Nem is kifli. Nem is kukac. Nem is bab, de nem is kavics. Kufli. Egy kufli sok mindenre hasonlít, és semmire sem. Pattog, mint egy gumilabda, pedig nem is az. Színes, mint egy nyalóka, pedig nem ehető. Van kicsi, van nagy. Van kövér és van sovány. Jönnek-mennek, sosem tudni, honnan hova…” Annyira sikeresek lettek ezek a lények, hogy a történetük már 16 könyvben szórakoztatja az olvasókat.

Én legjobban Smorc Angélát kedvelem, aki nem akart legóba lépni, és ezzel egy egészen hosszú folyamatot indított el a legkülönbözőbb szereplők bevonásával (kicsit hiányzott, hogy itt nem Dániel András volt az illusztrátor, de így is maradandó élményt okozott).

Összegzés: Gratulálok a szerzőnek! Ha pedig jót akarunk tenni egy óvodással, vegyünk neki Dániel András könyveket.

„Nő vagyok, férfitestben”

 A másság elfogadása nekem mindig is alapvető és természetes volt. Viszont amíg Kiss Tibor Noé Inkognitó című könyvét nem olvastam, sose jutott eszembe, hogy mennyire nehéz lehet az az út, amíg valaki nyilvánosan is felvállalja, hogy más, mint a többség. Kiss Tibor Noé első, 2010-ben megjelent könyve erről a coming out-ról szól. Fokozatosan tárul elénk Tibor (és Noémi) világa. Az író gyerekkori emlékei a családjáról, a fociedzésekről, folyamatosan váltakozik jelenbeli helyzetével, vívódásaival. Annyira plasztikusan írja le az első 41-es magassarkú csizmájának a megvásárlását, hogy olvasás közben nekem is torkomban kezdett dobogni a szívem. A felismerés, hogy ő egy férfitestben élő nő, már kamaszkorában előtört, édesanyja ruháit felpróbálva tudatosult benne, hogy más, mint a többiek. „Bárcsak más lehetnénk. Bárcsak megváltozhatnék, kimetszve magamból annyi vágyat. Aztán csak a rázkódás és a zuhanás. Bárcsak megváltozhatnék, bárcsak lehetnék férfi. Vagy bárcsak lehetnék nő.” Fájdalmas végigkövetni a szerzőt ezen az úton, de közben folyamatosan drukkoltam neki. Hogy legyen ereje szembenézni, felvállalni, elfogadni. A szöveg tartalmának drámaiságát a tökéletesen megírt mondatok nagyban segítik. Mindegyik mondata pontos, szikár, sallang nélküli és nagyon erős hatással bíró. Mondanám, hogy el kellene olvasni minden tizenévesnek és a szülőknek is, de ki tudja mi lesz a jövőben ezeknek az irodalmi műveknek a sorsa a most elfogadott törvény miatt. Pedig nagyon sokaknak segíthetne edukálni, megmutatni a világ sokszínűségét. „Nő vagyok, férfitestben. Nőként szeretnék tovább élni. Egy nőt kérek, magamat. Egy reggelt, amikor nőként ébredek. Nő akarok lenni, nem egy nővé operált férfi.”

Kiss Tibor Noé azóta megjelent harmadik regénye, a Beláthatatlan táj felkerült a Libri irodalmi díj tízes listájára.

A bennfentes kívülálló

 Még a gimnáziumban elemezni kellett egy novellát, és én Mészöly Miklós Jelentés öt egérről című írását választottam. Már akkor is lenyűgözött Mészöly stílusa, azóta pedig még sokkal közelebb áll hozzám ez az elegancia és a csodálatos mondatfűzés. Miközben olvasom az írásait, úgy érzem, mintha egy olyan kívülálló írná, aki mégis bennfentes – ismer minden történetet, tudja mindennek a múltját és látja a jövőt is. A Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról című kötetét kiadásakor vettem meg, és eddig ott ült a polcon Mészöly többi írása mellett. Egy jó alkalomra vártam, hogy elolvassam, és mi lehet jobb alkalom, mint Mészöly Miklós születésének 100. évfordulója. Erre a kötetre, ha jelzőt kellene mondanom, az elegáns lenne az. Mészöly csodálatosan írt, egyedi stílusban, de ebben a novelláskötetében az írói sokszínűségéről is meggyőzött. A címadó novella, a Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról nagy hatást tett rám, az a fajta írás, amikor még napok múlva is eszedbe jut és gondolkozol rajta. A Negyvenhat videoclip megelőzte korát, tényleg filmszerűen vetít elénk a legkülönbözőbb helyeken és szereplőkkel játszódó rövid történeteket. 

HELÉN ÉS IRMA

Vénkisasszonyok.
Öccsük eltűnik a fronton., később hivatalos értesítést kapnak, hogy elesett.
Réznyomtató alá teszik az értesítést, a családi levelek közé.
öccsük szobáját naponta takarítják. Az ágyneműt váltják, konyakot tartanak a szekrényben, rumos meggyet. Ha egyikük valami mást rak be, hamarosan a másik is.
Megbízható hivatalnokok a városházán.
Sehová sem járnak.
Otthon élnek.
Figyelik egymást.

Húsz évvel ezelőtt is kedveltem Mészöly könyveit, de érdekes, hogy most mennyire más jelentenek ezek a novellák.

Határtalanul

Szabó T. Anna alkotásairól már többször írtam ezen a blogon, például verseskötetéről, saját verses meséjéről, vagy Dr. Seuss fordításáról. A szerző költőként és műfordítóként vált ismertté, de 2018-ban megjelent Határ című, második  novelláskötetében prózaíróként is ugyanazt a tőle eddig is megszokott igényességet, nyelvi leleményességet, érzékenységet és erőt sugározza minden lapról. Ezek az írások sokféle témát lefednek, de egy mindegyikben közös: keresi, megtalálja és átlépi a külső és belső határait. Ezek a határok különbözőek, lehetnek akár térben és akár időben. Megjelennek például országhatárok, mint amikor Szabó T. Anna a nyolcvanas évek végén Romániából Magyarországra költözött. A kisebbségi lét fájdalmát és félelmét érzékeltetni tudja egy-egy rövid történettel. Érezhető, hogy gyerekkorában az iskolaterem takarítása közben meghallgatott József Attila vers mennyire mást jelentett neki abban a kontextusban. A pesti nagynéni életét annak hátrahagyott tárgyain keresztül látja, itt a szeretet viszi át a nem látható határokon. A kötet közepe táján belső utazás kezdődik – az emlékekből, élményekből, ősi érzésekből szinte versként peregnek a mondatok, igazi kitárulkozás, mintha a lelki határait lépné át a szerző. A történetek érezhetően saját élményekből születtek, éppen ezért ennyire erősek ezek a novellák. „Egy írónak újra meg újra meg kell próbálnia igazat mondani. Ez a legeslegnehezebb az írásban, a lecsupaszító őszinteség. Hiába a szerep, hiába a jelmez, mert a szó mi vagyunk. Egy jó mondat nem tud hazudni.” 

Egy jó író sem tud hazudni.

Szoknyás igazságosztó

 Egyszer már összegyűjtöttem az ismert női regényhős nyomozókat, pont, amikor Baráth Katalin Dávid Veron sorozatát olvastam. Nincs túl sok belőlük, éppen ezért nagyon örülök, hogy Baráth Katalin az Arkangyal éjjel című regényének ismét női főszereplőt választott. De ez a lány nem sokban hasonlít Veronhoz, a hosszúszoknyás nyomozóhoz. Inkább Lisbeth Salandert, a tetovált lányt juttatta eszembe, de csak néhány vonásában, mert igazából senkire nem hasonlít ez a pályaelhagyó bölcsészből lett névtelen igazságosztó. Jól felépített karakter, szerethető, sőt belőlem azt váltotta ki, hogy segíteni szerettem volna neki, hogy meg tudjon küzdeni azokkal a tehertételekkel, amiket rá mért a sors. Pedig nem úgy néz ki, hogy védelemre szorul: közel 190 cm és éjszaka bokszolni jár egy zugszalonba. Napközben egy turkálóban eladó, de éjjel a sötétben büntetést mért az erőszakoskodó családfőkre. Az unalmas nappalai és izgalmas éjszakái akkor borulnak fel, amikor lakótársát, Borit megtámadják az utcán, megverik és megerőszakolják. Némi gondolkozás után a lány belevág és nyomozni kezd, és szisztematikusan jön rá az igazságra. Sokszor brutális, nyers erőszakot láttat a regény, de rengeteg humoros rész is van benne. Nagyon hitelesen mutatja be, hogy mit él át egy nő, amikor megtámadják, torokszorító érzés olvasni is róla, szörnyű lehet átélni. A szépen megrajzolt szereplők mellett azt is szerettem, ahogy a főhős szemszögéből látjuk a történetet. Mert a megoldás mellett a saját életéről is fellebbenti a fátylat, a végére összeáll a kép, hogy miért lett ilyen a személyisége. Dávid Veront továbbra is nagyon kedvelem, de szívesen olvasnék még történeteket erről a leányzóról is.

Karanténnapló

 Egyik kedvenc kortárs magyar íróm Háy János. Már tavaly ősz óta meg akartam venni egyik legújabb, Ne haragudj, véletlen volt című kötetét. Erre végül idén tavasszal került sor, és így abba a különleges helyzetbe kerültem, hogy a keletkezése után pont egy évvel olvastam a „szükségnapló” alcímű kötetet. Naplóként kezdtem bele, de közben elbizonytalanodtam, hogy tényleg csak Háy 2020 márciusáról és áprilisáról szól?

„A napló mint műfaj azt a látszatot kelt, hogy közelebb áll az igazsághoz, mint egy regény vagy egy novella, holott dehogy. Az író, amikor elkezd valamit írni, önkéntelenül figyelembe veszi a szöveg belső igazságait, amely igazságok nem a valóság direkt megjelenítésének szabályait követik. Minden megnyitott szöveg fikció, az is, amely azzal kérkedik, hogy már a műfajmegjelöléssel a valóságkövetést emeli olvasói fókuszba. A bizalom megteremtése, a hitelesség fenntartása mindenekelőtti követelmény, de minden író pontosan tudja, hogy mindez nem tartható fenn, ha nem a szöveg belső elvárásait követi, s nem törekszik arra, hogy a valóság mélyebb feltárását érje el. A napló elhallgat, szelektál az események között.”

Az ehhez hasonló elmélkedések miatt akár olvashatnánk filozófiai műnek, de aztán néhány lappal később már arról ír, hogy mit főzött, hogy egyre több mindent elfelejt, majd gyerekkori emlékeket idéz meg. (Ez utóbbiak sokszor hasonlóak voltak A gyerek című regényében leírtakra, de még Borbély Nincstelenek-je is eszembe jutott.) Néhány lap után már nem töprengtem azon, hogy mi a kötet műfaja, egyszerűen csak olvastam. Viszont ez nem ment a szokásos tempómmal, csak sokkal lassabban. Mintha a karantén miatt bezárt világban megállt volna az idő, és ezek a gondolatokhoz megfelelő rákészülés és ráhangolódás is szükséges lenne. Ennek ellenére (vagy pont éppen ezért?) lapról lapra jobban érdekelt, hogy mi lesz ennek a történetnek? helyzetnek? a vége. Ez pedig teljesen más lett, mint amire gondoltam, vagy amire számítottam. Véletlenül sem akarom megfosztani a jövőbeli olvasókat ettől az úttól, így erről nem írok többet. Sokféle érzést életre keltett bennem ez mű, szomorúságot, fájdalmat, búskomorságot, de ott volt a szeretet ereje, az életigenlés, és a világ egy sajátos szempontú megfigyelése is. Mindezt szívbemarkolóan.

Nincstelenek - a magyar nyomorultak

 

Van abban valami sorsszerűség, hogy melyik könyv mikor kerül hozzánk. A Nincsteleneket három éve vettem meg, akkor hallottam Borbély Szilárdról először – máig nem értem, miért nem hamarabb. Azt mondták róla, hogy Borbély zseniálisan ír és a Nincsteleneket el kell olvasni. Biztos voltam benne, hogy ez igaz, de valami miatt mégsem kezdtem bele. Tudtam, hogy nem könnyű olvasmány, de azt nem hittem volna, hogy nemcsak egy kiváló irodalmi alkotásba rejtett szociológiai és történelmi tükröt kapok, hanem mintha a családom egyik ágának világát is látnám. A regény lapjain az a szegény, örökké dolgozó és küzdő paraszti réteg jelenik meg, akiket mindig a vesztesek oldalára sodort a történelem.

A regény története a főhős kisfiún keresztül tárul elénk. Borbély Szilárd tökéletesen szólaltatja meg a gyereket, hiteles a hangja. Pont azokat a dolgokat veszi észre, amely egy gyereknek fontos, de a reflexiókból a teljes kép az olvasó elé tárul. Ez a teljes kép pedig szívbe markolóan szomorú. A szegénységnek és nélkülözésnek olyan vetületeit mutatja be, amit először nem tudtam időben elhelyezni. Gondoltam a két világháború közötti időszakra, majd az ötvenes évekre, de aztán rájöttem (és ez nem kis sokkot okozott), hogy bizony a hatvanas-hetvenes években vagyunk. A család sok szempontból kívülálló az ország keleti felében levő isten háta mögötti kis faluban, mindennapi küzdelmük tényleg az életben maradásról szól. A történet a távolabbi családtagok, a falusiak, munkatársak megjelenésével egyre több rétegben mutatja be a sorsukat. Zsidóüldözés, erőszakos téeszesítés, disszidálás, maradás – mindenki küzd a múlt és a jelen fájdalmaival. Ezt a fájdalmat pedig nagyon közel éreztem magamhoz, mert sok szempontból akár az édesapám felmenőiről is szólhatott volna ez a könyv. Én ismerem ezt a házat, vagy egy pont ugyanilyet, édesapám szülőháza volt. Szoba, tisztaszoba, középen kis konyha, abból nyílt a kamra. Egy ajtó, két kis ablak. Vályogház nádtetővel. Előtte tornác, befuttatva szőlővel, ott száradt a tészta kiterítve, mindig került bele fűszál, meg ki tudja még mi. Orromban a dohos illat, látom a falvédővel betakart, de alatta töredezett falakat. Őt ugyanúgy verték, mint Borbély szereplőit, talán beáztatott kötéllel nem, de ki tudja, mi minden mással.

„Apánk módszeresen ver, ahogy a férfiak szoktak. A zsákolástól nagyon erős a keze, a szívlapáttól megkeményedett. Kézzel ritkán üt. Nadrágszíjjal ver vagy ostorral. Apánktól félünk. Anyánk verése csak hisztéria. Nem fáj igazán. Közben nagyon kell sírni és kiabálni. Anyám veszekedve üt. Erőtlenül csapkod, mert sír. A többi fiú is azt mondja, hogy az asszonyok nem tudnak verni. Azt csak ki kell bírni. Húzni az időt, hogy elszálljon a mérgük. Mindig elszáll, mindig megbocsátanak. Az apák verése más. Annak kiszabott mennyisége van. Előbb nem hagyják abba, megvárják, hogy nagyon fájjon. Akkor jön meg hozzá a kedvük. Addig vernek, amíg már nem csak a félelemtől sírunk, hanem a fájdalomtól. Hogy megemlegessük. Tudják, mikor jön el az a pillanat. Addig csinálják. „Anyánk keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet, amikor simogat”, mondja mindig anyám. Mert megbánja utólag és akkor meg azért sír. Olyankor mi szoktuk vigasztalni. Meg azt mondjuk, hogy nem fájt. De ez nem igaz.”

Fogalmam sincs, milyen lehet szalmazsákon aludni négyen egy szobában. A regény sorai közül nekem párolgott az a tipikus rossz bor, karcos pálinka, mosdatlanság és dohszag. Ugyanígy kézen fogható a reménytelenség, az elvágyódás és a maradás keserűsége. Na és a családi titkok. Mindenhol, mindenkinél vannak, és addig mérgezik az újabb és újabb generációkat, amíg szembe nem nézünk vele. A Nincstelenek olvasása közben rájöttem, hogy miért van ilyen állapotban ez az ország. A regény olvasása és a szembenézés talán segít. Akármennyire nehéz olvasmány, fontos. Ez egy fontos könyv. („Az egy nem osztható mással, csak saját magával.”)

Az irodalom grófja

 Esterházy Péter már öt éve nincs velünk, hiánya soha nem pótolható veszteség a magyar irodalomban. Egyedi volt: saját stílussal, saját szemléletmóddal rendelkezett. Még azok is azonnal felismerték néhány sor után a munkáit, akik nem olvasták az összes írását. Akár regényt, akár publicisztikát írt, mindig ugyanaz az arisztokratikus, néha kicsit fanyar, de igazságos és kristálytiszta mondanivalót kaptuk tőle. A stílusa iskolát teremtett és utánozhatatlan volt, bon mot-jai szállóigévé váltak.

Április 14-én lett volna 71 éves, biztos örülne, ha születésnapi ajándékként a könyveit olvasnánk. Például a Ki szavatol a lady biztonságáért? című ikerregényét, mely először 1982-ben jelent meg, majd az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba kötet részévé vált. Önálló műként is megállja a helyét, ráadásul két fontos női szereplőt ismerhetünk meg olvasásakor. Daisy és Ágnes két nagyon különböző karakter, és ezzel együtt különböznek a hozzájuk tartozó szövegek is. Daisy csapongó, mulatóbeli szövegében a kettősségé a központi szerep: transzvesztiták a fellépők a műsorban, hol a férfiségük, hol a női mivoltuk a fontos. A kisregény tele van vendégszövegekkel és más írók elrejtett nevével - igazi kaland ezek megtalálása. (A Ki szavatol a lady biztonságáért? cím is eredetileg idézet egy Ottlik novellából.) A második részben Ágnes történetét olvashatjuk, bár az igazi főszereplő a kövér „lektorijelentésíró”, aki szerelmes lesz ebbe a titokzatos nőbe. A szerelem és a kapcsolatok mellett az evésé a főszerep: az ételek és az érzelmek befogadása mindenkinél máshogy zajlik. „Vesszővel végződik, vesszővel végződik, mondogatta a szívében.” Sajnos Esterházy életművére már pont került.

A fantáziavilágok valóságai vagy a valóságok fantáziavilágai?

Általában szeretem az analógiákat, sokszor használjuk a mindennapi életben, legyen szó szinte akármiről. A gyerekek is könnyebben értenek meg egy számukra idegen elgondolást, és sok felnőttnél is működik. Éppen ezért nagyon kíváncsi voltam a tavaly megjelent Egy galaxissal odébb című kötetre, bár nem túl gyakran olvasok sci-fit. Nagyon kellemes meglepetés volt, mert a bemutatott szakterületek átláthatóak, érdekesek voltak. Azt pedig kifejezetten jól sikerült megoldani, ahogy a tömegkultúra divatos termékeit használták a szerzők analógiaként. Három fejezet közül az első a Csillagok és háborúk címen fut, olvashatunk például az Identitásformálásról az új Star Wars-trilógiában. Scheirich Zsófia nagyon jól összegyűjtötte, hogy melyik szereplő miért dönt úgy, ahogy a filmekben. Az egyetlen bajom az volt, hogy ezeket az epizódokat én még nem láttam, és most, hogy már minden fordulatot tudok, valószínűleg nem is fogom megnézni – de ez nem a szerző hibája, hanem az enyém, miért kell nekem mindig olvasni filmnézés helyett. 😊 Kiss László a Kapcsolat film alapján írt arról, hogy mennyi esélye van az életnek a „közeli” bolygókon – eddig nekem még senki nem tudta ennyire plasztikusan elmagyarázni azt, hogy mit jelent az exobolygó. Polyák Gábor médiajogi írásait mindig elolvasom, de a magyar médiahelyzethez képest kifejezetten szórakoztató volt ezen írásában végignézni, hogy hogyan működnek a Marvel univerzumban az álhírek és a dezinformáció. Lőrincz Andrea Stephen King regényeinek rengeteg szempontból végig vizsgált elemzésével ér véget az első fejezet, és következik a második, Jöjjön, aminek jönnie kell című. Látatlanban úgy gondoltam, hogy ezek a robotos, jövőkutatós témák messzebb állnak tőlem, de mind Kánai András, mind Hefter Estilla és Nagy Ádám írása is lebilincselt. A harmadik fejezetből Kunetz Zsombor és Nagy Ádám írására voltam leginkább kíváncsi, mert már régebben is tudtam, mit jelent a QALY mérőszám, és nagyon kedvelem a Men in Black című filmet. Szenzációs, ahogy a feketeruhások virtuálisan végigmennek magyar egészségügyön – sajnos ez utóbbi az elmúlt hónapokban még rosszabb állapotba került (kérünk mindenkinek egy neutralizálást -persze ez csak irónia). Keserű József ork-elemzése szomorú aktuálpolitikai eseményre reflektál. „A mitológiában és a modern populáris kultúrában megjelenő szörnyek a legtöbb esetben valamiféle archetipikus, ösztönösen bennünk élő félelem kivetülései, megtestesülései. … Képzeletbeli lényekben, szörnyekben és mítikus történetekben jelenítjük meg, nagyítjuk fel és éljük meg legbelsőbb szorongásainkat vagy éppen illetlennek tartott vágyainkat. De vajon miféle félelem (vagy inkább: miféle előítélet) ölt testet a tolkieni orkábrázolásban? Számos dolog utal arra, hogy az orkok ábrázolásán keresztül valójában egy több évszázadra visszanyúló hagyomány jelenik meg az angol professzor halhatatlan műveiben: az embert, azon belül is a nyugati kultúrát mélyen átható félelem az idegentől.” Az utolsó két elemzésben a Pál Gábor egy magyar szerepjátékról, Nagy Ádám és Erőss Gábor pedig a magyarok felbukkanásairól ír a sci-fi és a fantasy világában. (Tudtátok, hogy a Szárnyas fejvadász című film eredeti nyelvű verziójában is vannak magyarul elhangzó mondatok?)

Kifejezetten kellemes élmény volt az Egy galaxissal odébb kötetet elolvasni - intelligens emberek írásai, tudományos alapossággal és hétköznapi szintre hozott érthetőséggel. Nem bántam meg, hogy kirándultam egyet a szépirodalom nekem biztonságos területéről.

(Filippov Gábor - Nagy Ádám - Tóth Csaba: Egy galaxissal odébb; Athenaeum Kiadó Kft. 2020)

Művésznő gumicsizmában

 A pandémia rengeteg szomorú mellékhatása közül az egyik kisebb a könyvtárak és a közművelődési intézmények ideiglenes bezárása volt. Persze egy ideig meg tudtuk oldani, hogy a gyerekeket ellássuk olvasnivalóval: itthon rengeteg könyv van, kértünk és adtunk kölcsön, majd elkezdtem böngészni az online antikváriumokat utánpótlásért. A Piknik könyvek sorozat pont jó volt a korosztályuknak, ezekről nekem is jó emlékeim maradtak (bár csak az örök kedvenc Adrian Mole volt meg belőle). Anno több más kötetet is olvastam közülük, Danny, a szupersráctól a Bocsáss meg, Madárijesztőig, mind remek volt. A válogatás közben rögtön lecsaptam Malgorzata Musierowicz A Hazudozó című regényére is, melyről többször hallottam már kedvenc irodalmi közösségemben. A Hazudozó címszereplője a tizennégy éves Anielka, aki a hetvenes évek Lengyelországában él halász édesapjával egy tengerparti kis faluba. Édesanyja halála miatt nagy szabadsága van, a kontroll nélküliségét nem könnyíti meg szárnyaló fantáziája sem. Mivel a képzelőerejénél csak tettvágya nagyobb, miután találkozik egy helyes fiúval, annak lakóhelyén levő, de tőlük távol eső középiskolába küldi el felvételi jelentkezését egy nyomdaipari iskolába, hogy továbbra is kapcsolatban lehessen vele. A teljesen önállóan kitalált és végrehajtott költözés után rokonainál talál helyet és elkezdi új életét. Az egyik jóindulatú füllentés követi a másikat, és végül sok erőre van szüksége, hogy kikeveredjen a hazugságok hálójából.

„- … Engem érdekel a nyomdászat! Apám nyomdász, a nagybátyám szintén, a mama szedő, a nővérem és sógorom pedig kemigráfián dolgozik. Családi betegség.

- Az én papám mélytengeri halász, én mégsem érzek elhivatottságot a heringfogás iránt. Engem a film érdekel. Meg a színház.”

 A regény erőssége a történet ereje, mely nálunk még a fiúkat is lekötötte, nem morogtak, hogy ez „lányos”. A karakterek szerethetőek, igaziak és tükröt mutatnak az olvasóknak – azonnal felismerhetjük a korszakoktól és országoktól független, örök emberi jellemzőket. Felnőttként olvasni A Hazudozót több szempontból is érdekes volt. Elsőként én még emlékeztem arra, amikor Lengyelországban még nagy volt a szegénység, működött a jegyrendszer és a társbérlet. Olvasás közben sokszor beszélgettünk erről, mert a gyerekeimnek mindez teljesen idegen volt. Másrészt szülőként, mai fejjel elképzelhetetlennek tartom, hogy ennyire önállóan döntsön az életéről egy kamasz, de abban is biztos vagyok, hogyha gyerekként nagyon imponált volna Anielka viselkedése. Öröm volt olvasni ezt a regényt, és biztos, hogy beszerzem az írónő másik, magyarul megjelent könyvét is.

„A magánynak saját iránytűje van”

 Nagy utazásra visz minket Delia Owens regénye, mely Ahol a folyami rákok énekelnek címmel jelent meg magyarul. A jelenleg már 71 éves (!) írónő első szépirodalmi írását komoly természettudományos pályafutása után adta ki, honlapjáról kiderül, hogy 23 éven át figyelte meg Afrika elhagyatott részein az állatvilágot.  Ez idő alatt írt munkáiban megjelenő természetábrázolásért elnyerte a John Burroughs Award-ot. Bár jelenleg Idaho-ban él, tökéletesen bemutatja az ország másik részén fekvő észak-karolinai lápvilágot, ami nem csoda, mivel gyermekkorában a közeli Georgia-ban éltek. Számos saját élményt és tapasztalatot ír meg a regényben, melyből már hétmillió példányt adtak el világszerte. A történet Amerika egyik ritkán lakott tengerparti-lápvidéki részén játszódik az ötvenes-hatvanas években. A főszereplő Kyával (teljes nevén Catherine Danielle Clark) hatéves korában találkozunk először, mikor elhagyja őt édesanyja, majd nagyobb testvérei is megszöknek a mérgező családból. Végül egyedül marad alkoholista, agresszív apjával a lápvidék közepén álló komfort nélküli házukban. A túlélését segíti, hogy amíg otthon volt korban hozzá legközelebb álló testvére, mindent megtanított neki a körülöttük fekvő lápvilágról, mely biztosította számukra a túléléshez szükséges élelmiszereket. A kisvárostól több kilométerre éltek, csak időnként mentek oda petróleumot vagy kukoricadarát vásárolni. A városiak mindig is lenézték a „mocsári prolikat”, Kya hamar megtanulta, hogy hogyan tűnjön el a kíváncsi tekintetek elől. A Lápi Lánynak csúfolt Kyának csak néhányan segítettek, közülük bátyja barátja, Tate, aki megtanította olvasni. A felserdült lányt a szerelem mozdítja ki magányából, de a történet fordulatai viharként csapnak át életén, és sodorják újabb és újabb megpróbáltatások felé. „Miért a sérülteknek, a még mindig vérzőknek kell magukra vállalni a megbocsátás terhét?” Konkrétumokról nem tudok anélkül írni, hogy ne szpoilerezzek, így inkább a regény erősségeit említeném: a természet csodálatos leírását, a finoman bemutatott érzelmeket, a helyi állatvilág tökéletes ismertetését és egy elzárva, magányosan élő fiatal lány ábrázolását. A lassan folydogáló történet több csavarral ér véget. Miután lecsillapodott az utolsó sorok olvasása utána a pulzusunk, elkezdhetünk gondolkozni, hogy hogy állunk mi az előítéletekkel, az elfogultsággal, az erkölcsi alapokkal. Mi a fontos a tudásnál: az iskolai végzettség vagy az ismeretek elsajátítása? Ki védi meg azt, aki a törvényen kívül áll? Komoly leckét ad ez a könyv minden olvasónak.