Van abban valami sorsszerűség, hogy melyik könyv mikor kerül
hozzánk. A Nincsteleneket három éve vettem meg, akkor hallottam Borbély
Szilárdról először – máig nem értem, miért nem hamarabb. Azt mondták róla, hogy
Borbély zseniálisan ír és a Nincsteleneket el kell olvasni. Biztos voltam
benne, hogy ez igaz, de valami miatt mégsem kezdtem bele. Tudtam, hogy nem
könnyű olvasmány, de azt nem hittem volna, hogy nemcsak egy kiváló irodalmi
alkotásba rejtett szociológiai és történelmi tükröt kapok, hanem mintha a
családom egyik ágának világát is látnám. A regény lapjain az a szegény, örökké
dolgozó és küzdő paraszti réteg jelenik meg, akiket mindig a vesztesek oldalára
sodort a történelem.
A regény története a főhős kisfiún keresztül tárul elénk. Borbély
Szilárd tökéletesen szólaltatja meg a gyereket, hiteles a hangja. Pont azokat a
dolgokat veszi észre, amely egy gyereknek fontos, de a reflexiókból a teljes
kép az olvasó elé tárul. Ez a teljes kép pedig szívbe markolóan szomorú. A
szegénységnek és nélkülözésnek olyan vetületeit mutatja be, amit először nem
tudtam időben elhelyezni. Gondoltam a két világháború közötti időszakra, majd az
ötvenes évekre, de aztán rájöttem (és ez nem kis sokkot okozott), hogy bizony a
hatvanas-hetvenes években vagyunk. A család sok szempontból kívülálló az ország
keleti felében levő isten háta mögötti kis faluban, mindennapi küzdelmük tényleg
az életben maradásról szól. A történet a távolabbi családtagok, a falusiak, munkatársak
megjelenésével egyre több rétegben mutatja be a sorsukat. Zsidóüldözés, erőszakos
téeszesítés, disszidálás, maradás – mindenki küzd a múlt és a jelen
fájdalmaival. Ezt a fájdalmat pedig nagyon közel éreztem magamhoz, mert sok
szempontból akár az édesapám felmenőiről is szólhatott volna ez a könyv. Én
ismerem ezt a házat, vagy egy pont ugyanilyet, édesapám szülőháza volt. Szoba,
tisztaszoba, középen kis konyha, abból nyílt a kamra. Egy ajtó, két kis ablak.
Vályogház nádtetővel. Előtte tornác, befuttatva szőlővel, ott száradt a tészta
kiterítve, mindig került bele fűszál, meg ki tudja még mi. Orromban a dohos
illat, látom a falvédővel betakart, de alatta töredezett falakat. Őt ugyanúgy
verték, mint Borbély szereplőit, talán beáztatott kötéllel nem, de ki tudja, mi
minden mással.
„Apánk módszeresen ver, ahogy a férfiak szoktak. A
zsákolástól nagyon erős a keze, a szívlapáttól megkeményedett. Kézzel ritkán
üt. Nadrágszíjjal ver vagy ostorral. Apánktól félünk. Anyánk verése csak
hisztéria. Nem fáj igazán. Közben nagyon kell sírni és kiabálni. Anyám
veszekedve üt. Erőtlenül csapkod, mert sír. A többi fiú is azt mondja, hogy az
asszonyok nem tudnak verni. Azt csak ki kell bírni. Húzni az időt, hogy
elszálljon a mérgük. Mindig elszáll, mindig megbocsátanak. Az apák verése más.
Annak kiszabott mennyisége van. Előbb nem hagyják abba, megvárják, hogy nagyon
fájjon. Akkor jön meg hozzá a kedvük. Addig vernek, amíg már nem csak a
félelemtől sírunk, hanem a fájdalomtól. Hogy megemlegessük. Tudják, mikor jön
el az a pillanat. Addig csinálják. „Anyánk keze akkor is simogat, amikor üt. Az
apáké akkor is büntet, amikor simogat”, mondja mindig anyám. Mert megbánja
utólag és akkor meg azért sír. Olyankor mi szoktuk vigasztalni. Meg azt
mondjuk, hogy nem fájt. De ez nem igaz.”
Fogalmam sincs, milyen lehet szalmazsákon aludni négyen egy
szobában. A regény sorai közül nekem párolgott az a tipikus rossz bor, karcos
pálinka, mosdatlanság és dohszag. Ugyanígy kézen fogható a reménytelenség, az
elvágyódás és a maradás keserűsége. Na és a családi titkok. Mindenhol,
mindenkinél vannak, és addig mérgezik az újabb és újabb generációkat, amíg
szembe nem nézünk vele. A Nincstelenek olvasása közben rájöttem, hogy miért van
ilyen állapotban ez az ország. A regény olvasása és a szembenézés talán segít. Akármennyire
nehéz olvasmány, fontos. Ez egy fontos könyv. („Az egy nem osztható mással,
csak saját magával.”)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése