Szokásomtól eltérően mostanában sok novellát olvasok. Nem mintha eddig nem szerettem volna ezt a műfajt, de számomra sokkal megnyugtatóbb egy nagyregénynek nekiállni, mert akkor reménykedhetem abban, hogy tovább tart az új világ megismerésének élménye. A novelláknál meg csak néhány oldalon épít fel a szerző egy teljes történetet (közben az is igaz, hogy ezek tömörségének ugyanolyan hatása lehet, mint egy háromszázötven oldalas műnek). Vida Gáborról (már többször említettem, hogy ő az egyik kedvenc kortárs szerzőm) eddig is tudtam, hogy nagyon jó regényeket ír (régebbi ajánlók itt és itt), de a Kétely meg a hiába című kötetével már azt is biztosan tudom, hogy remek novellista. Nem tudok egy fő okot kiemelni, hogy miért öröm olvasni a műveit. Csodaszép stílus, izgalmas történetek, melyek lehetnek fájók vagy esetleg ismerősek-otthonosak. Nekem befészkelték magukat a memóriámba, vagy oda, ahol az olvasmányaink emlékét őrizzük. Vida ugyanúgy játszik a szavakkal, mint az idővel és a helyszínekkel. Erdélyben vagyunk, néha a közelmúltban, vagy régebben, de nem is ez a lényeges, hanem a felvázolt emberi viselkedések, reakciók. Egyik kedvenc történetemben egy magyar tanítónőbe szeret bele egy román rendőr. „Kellemes hegyi falu volt ez, nyíltszívű, őszinte, egyenes emberek, akik mindig a véleményüket mondják, és mindig pontosan azt gondolják, amit éppen gondolnak, és ha pokolba kívánnak valakit, egyszerűen leszúrják, vagy lecsapják a fejét az erdőn, ha nem akarnak felesleges tanút. Iordǎnescu Nicolae tizedes betartotta azt a szabályt, amit a hegyvidéki falvakban a fiatal rendőr megtanul a feljebbvalójától: amíg vér nem folyik, verekedésbe ne avatkozzék. Azt viszont Sârbu őrmester vagy elfelejtette vagy nem is tartotta érdemesnek mondani, hogy helyi lánnyal ne próbálkozzon, mert sem a pisztolya, sem a román trikolór, se Ceauşescu elvtárs mindkét fülét mutató arcképe nem védi meg.”
A szabályok és szokásrendszerek erősebbek, mint a lapról
lapra feltűnő medvék és farkasok fogai. Akarattól függetlenül beleterel egy
mederbe, és nehéz, vagy akár lehetetlen onnan kiszabadulni. Forog a film,
pattog a focilabda, eltörik egy bögre, eldőlnek a sakkbábúk, pörög a bicikli
kereke – a történetek különbözők, mégis rokonságban állnak egymással. Mindenre
jellemző egyfajta balladai homály, mely ránk, olvasókra bízza a történetek
kiegészítését. Ezek a kimondatlan szavak pedig sokkal többet érnek, mintha
minden részt megkapnánk.
Nagyon örültem, amikor Vida Gábor idén elnyerte a
Merítés-díjat: az elmúlt évtized legjobb magyar szépirodalmi prózakötete az Egy
dadogás története lett. Akkor leszek még boldogabb, ha a szakma mellett még
több olvasó is megismeri Vida Gábor írásait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése