Erdély cukormáz nélkül

Magyarországról nézve Erdély még mindig egy távoli „tündérország”, nosztalgikus emlékek társulnak hozzá, a történelmét pedig sokféle szempontból közelítik meg. 

Ritkaság az olyan irodalmi mű, amely nélkülözi az évszázadok alatt a témára rárakódott sablonokat, és realistán, őszintén, de érezhető szeretettel és kötődéssel szól erről a térségről. Vida Gábor Egy dadogás története című önéletrajzi regénye pont ilyen. 

Gyermekkorától, a hetvenes évektől követi egyik történet a másikat, és a gyerek elbeszélő szemén keresztül bontakozik ki a saját kortársai mellett a szülők és nagyszülők generációjának élete, az országuk, a kisebbségi létük, a nyelvük és az öntudatuk – mindenkinél mást kiemelve. A regény kimért, néha kissé komor hangnemet használva tekint vissza a múltra és már a felnőtt bölcsességével értékeli azt. Megismerjük a falu és a kisváros közti különbséget, mi zajlott az iskolákban, a líceumban, majd a katonaságnál. ”Sokáig olyan, mintha a valóság kiterjesztése volna, mintha létezne a leromló, elszegényedő, torz Románia mellett valahol, földrajzilag közel, de tulajdonképpen elkeserítő messze egy igazibb világ, amelyben minden jobb, emberibb és főként: magyar. Az én környezetemben szinte mindenkinek volt egy ilyen megkettőzött világa, melyet igazabbnak gondolt a meglévőknél, a mindennapinál, nekem az erdő, apámnak a szőlő meg a Szabad Európa, nagyapámnak az alkohol, Baróton a Jóisten.” A szerző dadogása írásban nem jelentkezik, így felejthetetlen történeteket kapunk remek stílusban.

(Vida Gábor: Egy dadogás története; Magvető, 2017; 3699 Ft)