„Isten, ha van is, elment borért…”

Bödőcs Tibor mindent megtesz azért, hogy ne lehessen beskatulyázni. Legtöbben stand up-osként ismerik, de többmilliós nézettsége van a videóinak és telt házas előadói esteket tart. Első kötete, a 2017-ben megjelent Addig se iszik annyira sikeres lett, hogy Libri irodalmi közönségdíjat kapott. Az irodalmi paródiákkal magasra tette az elvárásokat, de a második kötete, a Meg se kínáltak ugyanúgy hozta a szintet. Persze csak azoknak, akik hajlandók nyitottan kezelni, hogy egy „vicces fiú” írni is tud, sőt, mondanivalója is van és mindezt bölcsen és formailag is tökéletesen teszi. A történetben az ötvenes éveit taposó Magyar Oszkár szobafestő mindennapi kocsmai látogatásai alkalmával az elmúlt évtizedek történeteivel szórakoztatja az új pultoslányt, Gyöngyit. A zalai Pepin bácsi egyik történetet nyomja a másik után, kirajzolódik a szocializmus vége, a rendszerváltás (mely inkább gengszterváltás volt), és az azóta csak a nevében változó politikai elit szégyenteljes cselekedetei. A váltakozó témák során minden szóba kerül, a festészeti stílusoktól a kuplerájok színén keresztül az erdei gombákon át a tüdőleves és a dödölle elkészítési módjáig. Oszi csak az üres poharait cseréli telire, egyébként meg folyamatosan nyomatja a dumát. Hallunk a csődbe ment házasságáról, a külföldre költözött gyerekekről és a furcsa kuncsaftokról – közben mindenkit ismerünk a saját életünkből, mert ezek az igazi hungarikumok, ezek a szomorúsággal és közben viccel telt országlakók, akik itt élnek és halnak már évszázadok óta. Amiben különbözik Oszkár az átlagemberektől, a festészet iránti rajongása és a termőföld és az igazi parasztemberek tisztelete. „Boldognak lenni nehezebb, mint tornádóban dohányozni, de az élet akkor is szép nem igaz? Szép, de nehéz. És a fater mindig azt mondta, hogy sokat ittunk, eleget még nem, és akkor lesz csak baj, mikor sírva adják ránk a legszebb ruhánkat, mikor mindenki áll majd, csak mi fekszünk, mert jönnek a betegségek, mint a saffhauzen, az agybaj, a májbaj, a szívbaj, vizesedünk, felfújódunk, Dali póklábú elefántjai leszünk, szépen, lassan mindenünk leépül, jön a hívatlan vendég, az embólia, ejha, jó ez a fröccs, itatja magát, igaz, békát könnyű a vízbe ugrasztani.” Egyszerre sírhatunk és nevethetünk az olvasás közben, legalább is a negyven körüli korosztálynál idősebbek, a fiatalabbak pedig lehetőséget kapnak egy betekintésre a kilencvenes évekbe.

(Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak; Helikon, 2019; 3499 Ft)

Hazajönni meghalni

Lassanként küldetésemnek tekintem, hogy minél többen olvassák Vida Gábor könyveit. Csodálatosan ír emberekről, kapcsolatokról, érzelmekről, életről-halálról és legfőképp Erdélyről. Mindezt egy olyan letisztult, de közben nagyon érzékeny és finom stílusban, hogy öröm vele tartani ezeken az utazásokon. 

Vida Gábor nem ismeretlen az olvasók előtt, legutóbb Egy dadogás története című művében bizonyította, hogy úgy tud Erdélyről írni, mint kevesen. Javarészt Erdély a helyszíne a Magvető Kiadó által újra kiadott, Ahol az ő lelke című regénynek is, mely a huszadik század elején, az I. világháború előtt, alatt és utána játszódik egy apa és fia kapcsolatát középpontba helyezve. Werner Sándor lovashonvéd tiszt volt, de szépreményű katonai pályafutása félbetörik egy szerelem miatt. Ennek a balul sikerült kapcsolatnak lesz a gyümölcse fia, Lukács, aki hiába tanul jól, egy írása miatt távoznia kell a teológiai egyetemről. Apja Amerikába akar menni, hogy fakitermelésből gazdagodjon meg, de az utolsó pillanatban mégsem tart vele a fia, hanem számos véletlen folytán Afrikába kerül. „Vannak olyan pillanatok, amikor az ember eltervezi, hogy mit fog cselekedni a következő fél napban, és mi lesz ettől a következő fél évszázadban az élete folyása, és vannak pillanatok, amikor hiába tervez, mert a következő pillanatban nemcsak az egy személyre szabott élete áll a feje tetejére, hanem az egész világ.” Bárhol is vannak, Kolozsvár és a Fő tér Mátyás király lovasszobra visszahívja őket, mintha ő is életük részese lenne, sok más, többször felbukkanó és nagyon szépen megrajzolt mellékszereplővel együtt. A lassan folyó történet számtalan fordulaton keresztül visz minket is, mintha mi is Lukács sokat megélt bőrtáskájával utaznánk és keresnénk a helyet, amely a halált vagy az életet adja nekünk. De majd csak akkor, ha már ott van a lelkünk is, ahogy azt egy öreg maszáj mondta.

„A közöny és az átlag ügynöke”

Tavaly újra kiadták a Magvető Zsebkönyvtár sorozatában Konrád György első, 1967-ben megjelent A látogató című regényét. Nagyon szeretem ezt a sorozatot, remek műveket (vagy inkább remekműveket) választanak és az igazat megvallva, nekem tetszenek a régi noteszokra emlékeztető borítók is. Jó volt újra elolvasni a Konrád könyvét, melyhez ötven éve, első megjelenésekor nem lehetett hozzájutni, mert rendszerellenesnek tartották. Pedig csak őszinte, de pontosan ezzel éri el azt a nagyon erős hatást, hogy felejthetetlenné válnak a történetek és az is, ahogy Konrád György papírra vetette őket. A könyv főszereplője T. úr vagy néha T. elvtárs, aki egy fővárosi gyámhivatalban dolgozik egy évtizede. „Itt forgolódom hát évek óta iktatópolcok és idegen ajtók között, táskámban jámbor és lehetetlen kérelmekkel, értőn is értetlen határozataimmal. Figyelem, lassan tíz éve ügyfeleim esendő és izgatott fintorai mögött elvékonyodó, füstszínű arcukat, csodálkozástól végérvényesen nyitva felejtett szájukat, elillant mosolyuk romos szerkezetét, érdektelen jóságuk és gonoszságuk beroppant ábráit ráncaik között.” Ügyfelei a társadalom peremén lévők közül kerülnek ki, sok nehéz sorsot és tragikus életet lát munkája közben. Amikor egy házaspár öngyilkos lesz, felrúgva eddigi hivatalnoki életét, gondját kezdi viselni az egyedül maradt ötéves, értelmi fogyatékos fiúknak. A felvillantott életképek hiába fél évszázadosak, akár mai életeket is bemutathatna az író. A különbség, hogy írógép helyett számítógépen írják a jelentéseket, nincs cigarettafüst a hivatal termeiben, de a portás, az épület, a feladat és a hangulat nagyon hasonló. A történetek mellett ugyanannyira fontos a regény szövege – bár prózai műről van szó, a nyelvezete tömör, kifejező, szinte lírai. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó mű dokumentarista látlelet egy korszakról, egy országról, egy lecsúszott nemzedékről.

Diktatúrák börtönében

Koestler Sötétség délben című művét először nagykamaszként olvastam, majd húsz évvel később újra az új fordítást, és bár mindkét alkalom traumatikus volt, nem bántam egyiket sem. Kivételesen nem azért vettem újra a kezembe, mert nem emlékeztem rá, belém égett minden történése, fel tudtam idézni a főszereplőt és azt a tehetetlenséget, amivel benne van a helyzetében. Arra voltam inkább kíváncsi, hogy a 2015-ben előkerült eredeti, német nyelvű kézirat miben más – ilyen irodalmi szenzáció ugyanis ritkán történik, miszerint véletlenül rábukkantak Koestler német kéziratára, holott eddig csak az angol fordításból ismerte a világ ezt a remekművet. Az 1940-es megjelenése óta hatalmas példányban adták ki világszerte, mivel témája akkor is, azóta is sokakat érint. A regény főhőse, Rubasov évekig fontos szerepet töltött be egy totalitárius állam felsővezetésében, de ahogy a régi vezetők kezdenek gyanússá válni, őt is letartóztatták és bebörtönözték. A regény tökéletes képet fest a politika működéséről, a politikai elítéltek mindennapjairól a börtönben. Rubasov nem először kerül börtönbe, ismeri a szokásokat, tudja a falon kopogtatott börtönábécé jelentését is. A mű szerkezetileg a három kihallgatása köré épül fel, de közben folyamatosan visszatekint a múlt eseményeire. „A párt nehéz időket él át, de más forradalmi pártok átéltek már nehezebb időket is. A legfontosabb a töretlen akarat. Aki most puhány és szentimentális, annak nincs helye a sorainkban. Aki pánikhangulatot kelt, azaz ellenség kezére játszik. … A magatartásával a mozgalom kártevőjévé válik, és ennek megfelelően is kell bánnunk vele.” Ezeket a szavakat Rubasov a regény elején egy vidéki város pártsejt vezetőjének mondta, de vele végül ugyanez történt. A regény töretlen sikere a diktatúrák tökéletes leírásának is köszönhető, mert nem kizárólag a szovjetek működtek így, akkor, és azóta is a világ több részén magukra ismerhetnek az elnyomottak. A magyar származású író regényét a nyolcvanas években szamizdat kiadásban jelentették meg Magyarországon, azóta több kiadásban megjelent és most végre Mesés Péter kitűnő, új fordításában olvashatjuk.

Negyedrangú állampolgárok

A legizgalmasabb regények szerintem a történelemkönyvek háromsoros, kisbetűs részeiből készülnek. A kitelepítésekről mindenki hallott, akár családi történetekből, akár az érettségire készülve, de az, hogy vajon mi történt a kitelepítettekkel, miután felrakták őket a kocsikra, majd a vonatokra - én például semmit sem tudtam Kováts Judit Hazátlanok című regénye elolvasásáig. A levéltáros-történész szerző harmadik regénye hasonlóan komoly témát jár körül, mint az előző két műve. Hartmann Lili késmárki gimnazista élete gyökeresen felfordul, mivel német származása miatt kitelepítik hazájából. Hamar kellett felnőnie, mivel ügyvéd édesapját bebörtönzik, majd kényszermunkára küldik, nővére gyermeket vár a hónapok óta fronton levő sógorától, akiről nem kapnak hírt, így a család nőtagjait Lili próbálja életben tartani, amikor megkezdik kálváriájukat. „Régi életünk akár egy törött korsó, szétesve darabjaira.” Lili eddigi védett életében most tapasztalja először idegenek gyűlöletét, ismeretlenek fizikai bántalmazását, csak azért, mert német eredetű a családja. Németül, magyarul, és szlovákul egyaránt jól tud, de egyik néphez sem tartozik ezentúl, hazátlan lesz. Ideiglenesen táborba zárják őket, majd a politikai helyzet változásakor Bajorországba kerülnek, ahol volt koncentrációs táborokban jelölnek ki nekik helyet. Éveken keresztül negyedrangú állampolgárként, éhezve-fázva élnek, de minden erejével próbálja családját egyben tartani, ha kell lop, ha tud, munkát vállal. Kováts Judit naturálisan, de mégis természetesen ír olyan szörnyűségekről, melyeket el sem tudunk képzelni. Bár Hartmann Lili kitalált alak, biztosak lehetünk benne, hogy ezerszámra kerültek ilyen helyzetbe emberek politikai döntések miatt. Sokan meghaltak, sokan új életet kezdtek – mint ahogy Lili is, a Hazátlanok című könyv pedig emléket állít a háború ezen ártatlan áldozatainak.

Bicikliző majom

Heller Ágnes életrajzi kötete 1998-ban jelent meg először, majd egy évvel később újra kiadták a hatalmas érdeklődésre való tekintettel. Kőbányai János úgy szerkesztette az interjúkötetét, mintha Heller Ágnes elmondaná élete történetét (én olvasás közben mindig hallom a hangját). Ebben az életben pedig minden ott van: milyen volt 1929-ben születni, végig élni a zsidótörvényeket, kilépni abból a menetből, amelyben Kertész Imre is benne volt (de ő nem szállt fel a mellette levő villamosra), egyik gettóból a másikba költözni, elindulni a Duna partra, majd visszatérni és örülni a háború végének. Elmondja, hogyan lett filozófus (bár érdekelte a csillagászat és még sok minden más is), hogyan akart belépni a pártba és hogyan zárták ki még a jelölti folyamatból is, mi volt a kapcsolata a cionizmussal, hogyan lett Lukács György tanítványa, hogyan hagyták el az országot és hogyan tértek vissza. Közben mindig benne volt abban a körben, ahol a szellemi és kulturális élet nagyjai pörögtek (vagy éppen menekültek vagy börtönben voltak). Lenyűgöző kortörténet egy lenyűgöző embertől.

„Ő volt Bihari Gyuri. … Nagyszerűen lehetett vele regényekről és irodalomról beszélgetni. Közgazdász akart lenni, tehát a közgazdaságtanról is. Ő volt az a fiú, akivel nem kellett kacérkodni. Egyszer azt mondta: „Te milyen okos vagy, bár lány vagy.” „Gyurikám, ez olyan, mintha azt mondanád, milyen jól tudsz biciklizni, bár majom vagy. – Ezt azért mondtam, mert akkoriban az állatkertben épp egy bicikliző csimpánzot mutogattak. – De nem vagyok majom!”

Az utolsó húsz év történéseit már nem tartalmazza ez a kötet, de ezek hozzáférhetők az interneten. Lehet bizonyos kérdésekben máshogy gondolkozni, mint ő, de az életművét, azt, hogyan élte végig a XX. századot annak minden megpróbáltatásával együtt, azt nem lehet semmissé tenni. RIP

Az igazi amerikai álom

Július 2-án életének 94. évében elhunyt Lee Iaccocca. Kevés olyan amerikai cégvezető van, akinek a nevét a világ többi részén is ismerik, de ő annyira tehetséges volt, hogy élő legendává vált. 1984-ben írt életrajzi regényét 1988-ban magyarul is megjelentette a Gondolat Kiadó, az Egy menedzser élete igazán különleges olvasmány volt a szocialista gazdálkodás végnapjaiban. Amióta először hallottam róla, majd elolvastam a könyvét, ő volt számomra az igazi menedzser, szerintem többet tanultam az életrajzából, mint a felsőoktatásban eltöltött évek alatt felvett üzleti tárgyakból. Apja olasz bevándorlóként 12 évesen, egyedül érkezett az Újvilágba, és teremtett biztos hátteret családjának. A gazdasági világválságban elvesztették addigi megtakarításaikat - ez a negatív élmény is sokban hatott Iacoccára. Mindig becsvágyó gyerek volt, fontos volt neki, hogy jó tanulmányi eredményeket érjen el és emellett rengeteg társadalmi munkában is részt vett az iskolában. Azt viszont az egy hónapokig tartó reumás láznak „köszönhette”, hogy kitűnő egyetemi oktatást kapott – mivel generációja tagjaival ellentétben nem sorozták be a II. világháborúba katonának, sokszor csak öten voltak az egyetemi oktatáson a csoportokban a szokásos hetven fős évfolyamok helyett. Gépészként kezdi, de hamar rájön, hogy az üzleti világ irányítása, az értékesítés és az akkor még nem így hívott marketing sokkal jobban érdekli, így hiába vették fel a Fordhoz ösztöndíjjal mérnöknek, elintézi, hogy más területre mehessen dolgozni. Az, hogy autókkal akar foglalkozni, nem volt kérdés, apjának az elsők között volt Ford T-modell-je, ez is nagy hatással volt rá, miért ezt a céget választotta. Miután végig járta a szamárlétrát, vezérigazgató lett, több mint három évtized után mégis sikerei csúcsán, a két legjövedelmezőbb bevételi év után kirúgta őt Henry Ford. Elmehetett volna 54 évesen nyugdíjba, de máshogy kezelte a traumát – elfogadta a Chrysler vezetői posztját és kihozta a gyengélkedő céget a veszteségeiből. Iaccocca a cégek irányításakor felhasznált ötletei közül sok alapul édesapja "józan paraszti eszén", de sokban minden másban nagyon újszerű volt: hogy mindig az ember számított neki, hogy az értékesítők közül a bizományosokat kiemelten kezelte, hogy mindig figyelt a világ változó trendjeire, közvélemény kutatásokat rendelt és ezek alapján terveztette az autókat is. Ő találta ki a Ford Mustang-ot, és vitte elképesztő sikerre. Nála hallottam először a negyedéves teljesítményértékelésről (még mielőtt megtapasztalhattam volna) és sok egyéb, azóta már elterjedt vezetői eszközről. Munkája nem csak szerencsét múlott, mivel a Chryslerrel megismételte a sikert, és az a szervezetfejlesztés sokkal nehezebb volt, mint a fordos feladata. Bár az online világ előretörése miatt ma már nem lehet elképzelni egy felső vezető íróasztalát számítógép nélkül (mint ahogy Iaccocca ezt még érdemként írta), de ennek ellenére mindenképpen ajánlom ezt a könyvet. Az életrajza nemcsak a személyiségét mutatja be, hanem korkép a közelmúltról is, olvasmányos mű, akár egy kalandos életről, akár nagyszerű vezetőről akarunk olvasni. 

Nyugodjon békében!

Kafka mindenhol

Biztos mindenkivel előfordul, hogy egy téma többször felbukkan az életében. Így volt velem ez mostanában Kafkával. Nemrég olvastam újra A kastély című regényét (mennyire mást jelentett most, mint még gimnazistaként...), aztán találtam egy cikket Kafka hagyatékáról és Max Brod szerepéről ezek megmaradásában, majd még egy cikket, hogyan került a teljes hagyaték az Izraeli Nemzeti Könyvtárba. Ezek után pedig teljesen véletlenül került a kezembe Nicole Krauss Sötétlő erdő című regénye, mely könyvek a címe Dante Isteni színjátékát idézi. Ebben a képletes „sötétlő erdőben” bolyong a 68 éves Julian Epstein ügyvéd és a 37 éves brooklyni írónő, akik szemszögéből tárul elénk a történet. Két, egymást nem ismerő ember, látszólag két teljesen más élethelyzet, különböző problémák, de sok a közös bennük, például hiába élnek Amerikában, zsidó gyökereik mély hatással vannak rájuk. Váratlanul mindketten elutaznak Izraelbe, és ott különös események forgatagába kerülnek. Epsteint megkeresi Klauser rabbi, mert szerinte ő Dávid király leszármazottja, és meghívja egy rendezvényre, ahol azok vesznek részt, akik Izrael királyáig vezetik vissza az eredetüket. Epstein mintha már búcsúzna az életétől, elajándékozza értékeit, egyetlen célja, hogy szüleinek emléket állítson. Az írónő magánéletében és szakmailag is válságban érzi az életét, ő következő könyve megírás ürügyén ül repülőre, hogy a tel-avivi Hiltonban, ahová élete számos fontos eseménye köti kapjon választ a kérdéseire. Nála a titokzatos Eliezer Friedman jelentkezik egy feladattal, aki 25 évig egyetemen tanított irodalmat és Franz Kafka hagyatékával kapcsolatban ajánl neki egy fantasztikus munkát. Kafka egyébként központi szereplője a regénynek, tekinthetjük emléke előtti tisztelgésnek is a művet. Szerintem a legjobb rész, ahol az írónő tovább szövi Kafka történetét, és arról ír, mi lett volna, ha nem hal meg 1924-ben. Ugyanitt bukkan fel Esther Hoffe, aki magánál tartotta Kafka írásait - zseniális a macskákkal zsúfolt kis lakás leírása. „Az emberek nem szívesen vallják be, de amit megértésnek neveznek, valahogy épp az megy túl könnyen nekünk. Egész nap azzal foglalatoskodunk, hogy a világon mindent megértsünk – önmagunkat, másokat, a rák okait, Mahler szimfóniáit, az ősi katasztrófákat. De én most más irányba indultam. … Nem akartam olyannak látni a dolgokat, amilyenek. Ebbe már belefáradtam.” Nicole Krauss mesterein keveri a történéseket, a múlt és jelen eseményeit, a valóságot és a fikciót. Annyira élethűen mutatja be az izraeli és New York-i helyszíneket, hogy szinte halljuk tenger hullámait, érezzük a sivatagban fújó szelet, látjuk Manhattan toronyházait. A magyar gyökerekkel is rendelkező írónő negyedik regénye egyszerre elgondolkoztató és szívszorító, sokáig emlékezetes olvasmány.

Hóhér a szomszédból

Szvoren Edina novelláskötete, Az ország legjobb hóhéra sokban hasonlít az eddig megjelent műveire. Ugyanúgy hétköznapi jeleneteket elevenít fel, hétköznapi emberek a szereplők és mégis különleges az összes történet. Minden novella tartalmaz egy-két furcsa, szinte bizarr, nem várt fordulatot. Jó példa a varrodában dolgozó Trifánné, aki anyagkalulátorból csúszott le rongyszedővé, fia mellett élettársa és édesanyja tölti el boldogtalansággal és miattuk bünteti magát - elég sajátos módon. A címadó novella a mesélő szomszédjában lakó családról szól, ahol az apuka a büntetésvégrehajtásban dolgozik, és azt is kitűnően csinálja, mint ahogy mindent. A gyerektelen szomszédasszony szemszögéből a hóhér élete tökéletes, még a lomtalanításkor is hibátlan állapotban lévő tárgyakat tesznek ki, ellentétben a mesélővel, aki szégyenkezik nemrég elhunyt, az utolsó időben már nagybeteg édesanyja kidobásra szánt hagyatéka miatt. Sokféle szereplő bőrébe bújik az írónő, minden novella tartogat meglepetést abban, hogy éppen kinek a szemszögéből látjuk a történetet. Ami hasonló, az a stílus és a nyelvezet. Pattogós, kemény mondatok követik egymást, minden jelzőnek, minden határozónak szerepe és jelentése van. A novellák rövidek, de a tartalmuk maradandó. Miután becsuktuk a kötetet, még felrémlenek a pontosan megrajzolt szereplők és mi kereshetjük tovább az általuk feltett (vagy fel sem tett) kérdésekre a választ.

(Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra; Magvető, 2015; 2990 Ft)

Családi örökség: öröm vagy átok

A családi legendáriumunk szerint kisbaba koromban, ha babakocsiban tologattak az utcán és elment felettünk egy repülőgép, mindig keservesen sírva fakadtam. Bár biztos, hogy nem ismerte a családom a „transzgenerációs szemlélet” fogalmát, de mégis azzal magyarázták a dolgot, hogy mindkét szülőm a II. világháború vége felé született, harcok, bombázások, menekülések közepette és akaratlanul is átadták nekem a félelmet a repülőgép zúgásától. 

Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors - Családi sebek és a gyógyulás útjai című könyve ugyanerről a témáról szól: hogyan tudunk saját életünkön javítani azzal, hogy szembe nézünk felmenőink sorsával, történeteivel. Általában úgy visszük tovább ezeket a viselkedésmintákat, hogy nem is tudunk róluk, esetleg akkor eszmélünk, ha már mindenféle fizikai tünetet okoznak a pánikbetegségtől a rosszindulatú daganatokig. 

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológusként sokféle embernek segített, könyvében minden főbb gondolatot megtörtént esetekkel mutat be. Mert generációkról generációkra nemcsak a porcelán étkészlet és a beigli recept öröklődhet, hanem félelmek, kényszerek és rossz döntések is. (A szépirodalomban is sokat foglalkoznak ezzel a témával, Grecsó Krisztián Vera című regénye erről is szól.) Pedig ez nem egy megváltoztathatatlan ördögi kör, mert családfakutatással és a még élő rokonokkal való beszélgetéssel és egy nagy elhatározással szembe nézhetünk azzal, hogy mi az, ami nem a miénk és mégis mázsás teherként cipeljük magunkkal. A könyvben külön fejezet foglalkozik a leggyakrabban előforduló problémákkal: ha nem várt gyerekként születik valaki, vagy ha nem örülnek a nemének, vagy ha egy korábban született testvér meghalt. Sok családban ott van a veszteség, legyen az anyagi vagy egy elköltözött, eltűnt családtag, de örök traumát hagy egy nőnél a megerőszakolása is. A másik oldal is nagyon fontos – a tabuk feloldása és szembenézés a múlttal. „Hány meg hány családban van még nejlonba csomagolva, eltakarva, elrejtve az igazság! Hány meg hány ember megy úgy haza, hogy esélye sincs megmutatni magát azoknak, akikkel elvileg a legbizalmasabb viszonyban kellene lennie. Milyen sokaknak eszükbe sem jut beszélni a félelmeikről, fájdalmaikról, hányan nem tudják megosztani az övéikkel a legmélyebb aggodalmaikat sem. Ahogy Virginia Satir, a világhírű családterapeuta mondta, a családok többsége hírből sem ismeri a nyílt kommunikációt. Nem mondják ki azt, amit éreznek vagy gondolnak, ha pedig érzelmileg megterhelő helyzetbe kerülnek, akkor inkább támadnak, védekeznek, okoskodnak, vagy kilépnek a helyzetből.” 

A fejezetek végén összegyűjtött kérdések segítik azokat, akik elindulnak az önismeret ezen göröngyös útján. Mert ez az út nemcsak a mi életünket fogja megkönnyíteni, hanem a gyerekeinkét és a további generációkét is.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors; Kulcslyukkiadó, 2018; 3360 Ft

Felnőtt titkok, gyermek érzelmek

Aki követi Grecsó Krisztián közösségi oldalait, hónapok óta várja Verát. Annyit már tudtunk róla, hogy Vera negyedikes, szegedi és hirtelen felborul az addigi biztonságos élete. A nyolcvanas években járunk, egészen pontosan az 1980/81-es tanévben, mikor Vera egyszer csak szembesül a váratlanul beköszöntő első szerelemmel és az addig elhallgatott családi titkokkal. A kislány szemszögéből látjuk a történetet, így a családi dráma csak a háttérben jelenik meg, de egy-egy elejtett szó, gesztus, felnőttek egymásnak mondott, elharapott félmondatai miatt az olvasó már sokkal hamarabb összerakja a történetet, mint Vera. Éppen ezért minden együttérzésünk az övé, a próbáljuk óvni, hogy ne okozzon benne törést a hatalmas sebességgel közelgő dráma. Mert az elhallgatott titkok már csak ilyenek – mindig minden kiderül, csak az nem mindegy, hogyan.

„Vera arra gondol, hogy így nem lehet élni. Ennek nincs értelme. Ha soha semmi nem történhet magától, igazából, és ha egy felnőttnek így kell élnie, akkor ő nem akar felnőtt lenni, se feleség, se anya. De ekkor a mamára néz, és látja rajta, abban, ahogy bólogat, ahogy fegyelmezi magát, és próbál figyelni, hogy milyen fáradt, és valójában mennyire unja ezt az egészet, és megint rátör a szeretetroham, legszívesebben hozzábújna, mert a mamában nincs semmi hazugság, se játék, minden porcikája igazságból van, és semmilyen hazugságra nem lenne képes.”

A regény három dolog miatt tetszett nagyon: a témája, a stílusa és formája, a harmadik pedig a korrajz. Aki a hetvenes években született, teljesen otthon érezheti magát az olvasása közben. Nálunk a „2123-as számú Tömörkény István úttörőcsapat, vigyázz!” helyett nálunk a "3358-as Jókai Mór úttörőcsapat, vigyázz!” hangzott el, de ugyanígy különleges alkalommal vettünk vaníliás karikát vagy Melba kockát. Annyira pontos a ruházatok, szokások és az egész életérzés megfogalmazása, hogy szinte hallom a konyhaszekrény tetején felhalmozott üres sörösdobozok összekoccanását, ahogy becsukódik a fehér műanyag borítású ajtó. Grecsó Krisztiántól eddig a Mellettem elférsz és a Megyek utánad voltak a kedvenceim, most Vera is csatlakozott hozzájuk.

(Grecsó Krisztián: Vera; Magvető, 2018; 3699 Ft)

Plusz egy idézet:

„Józef nekidől, Verában most melegség ömlik szét, nem is érti, hogy lehet ez ilyen végletes: soha ilyen biztonságban nem érezte magát, mint Józef mellett, pedig az imént még jegessé fagyasztotta a rémület, hogy milyen könnyű mindent elrontani!

Ez nem olyan, mint másokkal, az iskolából. És igaz, hogy abban nincs is ennyi gyönyörűség, de legalább tőlük nem kell rettegni.

Attól, hogy elvesznek.

A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sosem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.”

Nő, Ár

Nem szeretem kategorizálni az irodalmi alkotásokat, alkotókat, az meg valahogy különösen degradálóan hat, hogy "női író, női költő". Szabó T. Anna Ár című kötetével kapcsolatban csak azért említem meg a szerző nemét, mert sokkal érzékenyebbnek érzem mind a kötet verseit, mind a témaválasztásokat - ilyen szempontból számít, hogy nő írta. 

Milyen érdekes: nő és ár, azonos alakú szavak, többféle jelentéssel. Ez az "ár" különösen találó kifejezés. Hirtelen megjelenik, körülvesz minket, mindenfélét hoz magával és teljesen mások leszünk, miután levonult, jelen esetben elolvastuk az utolsó verset. Manapság meglepő, hogy ilyen sok vers szerepel egy kötetben, de így sikerült elérni, hogy minden fejezetben találkozhassunk a költő sokoldalú tehetségével. Több versre is jellemző, hogy régi, nagy elődöknek vagy kortárs irodalmároknak szól az ajánlásuk. Szabó T. Anna pedig szinte belebújik Arany, Juhász Ferenc vagy Esterházy Péter bőrébe és az ő stílusjegyeiket, a rájuk jellemző gondolati világot önti tökéletes formába.

„Két hatalom van a világon:

a valóság s a képzelet.

Az egyiket az idő méri –

a másikat mérni nem lehet.

A mesében mindkettő ott van,

hogy szárnyatlan szállj szárnyadon,

fel az árnyból, a fényes várba –

de kapuja: a fájdalom.

Átránt a kétség félhomályán

az egység biztos mágnese.

Két hatalom van a világon,

a fájdalom és a mese.”

(A meséről; 2.)

A sokszínűség jellemző a témaválasztásra is, a hétköznapi érzelmektől a szerelemig, élet-haláltól a játékig mindenféle témát feldolgozó verset olvashatunk. A kötet közepén két fejezetben is középpontba kerülnek a prostituáltak, rajtuk keresztül a kiszolgáltatottság, megalázottság és a társadalmi egyenlőtlenségek. Szabó T. Anna egyedi érzékenységgel láttatja a szomorú sorsokat, nyíltan ír ezekről a kényes témákról is. Bármilyen témáról is van szó, ezek a versek szembesítenek, ez lehet az az „ár”, melyet mindenki megfizet az életben. 

(Szabó T. Anna: Ár; Magvető, 2018; 2299 Ft)

Ez meg egy régebbi ajánló Szabó T. Anna Tükörcicák című kötetéről.

Mindenki költőként kezdi

Jászberényi Sándor a szavak embere, ezt eddig is tudtuk. Megírta az Ördög egy fekete kutya című novelláskötetét, majd három évre rá A lélek legszebb éjszakája is megjelent – felejthetetlen mindkét kötet, ennyire erős történeteket ritkán lehet olvasni. Nekem meglepetés volt, hogy tavaly év végén az elmúlt két évtizedben – az asztalfióknak írt – verseit adta ki, Rossz versek címmel. Bár az akciót kissé keresztbe verte, hogy pontosan ugyanekkor jelent meg Reisz Gábor hasonló című filmje is, mellyel semmi közük egymáshoz. A karcsú kis kötet vígan belefér kisebb női táskába vagy nagyobb férfi zsebbe, a huszonhét vers bármikor olvasható. Egy igazi kritikában most jönne a szétcincálás az eszmeiségtől a prozódiáig, de én nem kritikát írok, hanem ajánlókat, és bár lehet, hogy ezek rossz versek, de – vessetek a mókusok elé - nekem több közülük tetszett. Egyrészt azért, mert versekről van szól, én leragadtam valahol a 20. század első felében, ahol még használtak rímeket, és általában az Élet Nagy Kérdéseiről szóltak a lírai művek. Ebben a kötetben is szóba kerül a szerelem, az élet, a halál, a szex, a család, és hogy mi szükség van ránk az univerzumban. Örültem, amikor itt is felbukkant "a lélek legszebb éjszakája" sor, de számos alkalommal érint meg, hogy ez velem is megtörtént, és sokkal többször az, hogy mi lett volna velem, ha én is ilyen helyzetbe kerülök. De innen a biztonságos nappalimból könnyű csak olvasni arról, ami másnak a napi létbizonytalanság.

„Mindenem most eldobom e tájon,

mint szórólapjaik eldobták már a fák.

Meglesztek majd nélkülem, barátom,

végül úgyis minden megy tovább.

Albérletem másnak majd kiadják,

az ismerősök elfelejtenek.

Szerelmeim a múltunk összerakják,

és másnap szülnek végül gyermeket.

Két hátizsák ruhát viszek magammal,

jó a kedvem, van bennem remény.

Bár rossz az álmom, minden este meghal

egy férfi benne. Meglehet, hogy én.

De tartom magam. Nem kell semmi részvét.

Mit elrontottam rég, hiába bánom.

Rossz kocsmákban húztam le a WC-n

ígéretes és kedves ifjúságom.

Terveim, mik lámpaként ragyogtak,

aprók lettek, már rég nem fénylenek.

Üres szobából nézem most a holdat,

mi elmeséli, mit remélhetek.

Albérletem másnak majd kiadják,

az ismerősök elfelejtenek.

Szerelmeim a múltunk összerakják,

és másnap szülnek végül gyermeket.” (Tizenegyedik)

A kötetből összesen háromszáz, számozott példányt adtak ki. Miután megszereztem az egyiket, én most úgy érzem magam, mint egy külvárosi Hatvany báró, aki támogatja a Közel-Keleten tartózkodó József Attilát.

Aki hasonló élményre, meg egy Rossz versek kötetre vágyik, megrendelheti a rosszversekjs@gmail.com e-mail címen. 

(Jászberényi Sándor: Rossz versek; magánkiadás, 2018; 2990 Ft + postaköltség)