Kafka mindenhol

Biztos mindenkivel előfordul, hogy egy téma többször felbukkan az életében. Így volt velem ez mostanában Kafkával. Nemrég olvastam újra A kastély című regényét (mennyire mást jelentett most, mint még gimnazistaként...), aztán találtam egy cikket Kafka hagyatékáról és Max Brod szerepéről ezek megmaradásában, majd még egy cikket, hogyan került a teljes hagyaték az Izraeli Nemzeti Könyvtárba. Ezek után pedig teljesen véletlenül került a kezembe Nicole Krauss Sötétlő erdő című regénye, mely könyvek a címe Dante Isteni színjátékát idézi. Ebben a képletes „sötétlő erdőben” bolyong a 68 éves Julian Epstein ügyvéd és a 37 éves brooklyni írónő, akik szemszögéből tárul elénk a történet. Két, egymást nem ismerő ember, látszólag két teljesen más élethelyzet, különböző problémák, de sok a közös bennük, például hiába élnek Amerikában, zsidó gyökereik mély hatással vannak rájuk. Váratlanul mindketten elutaznak Izraelbe, és ott különös események forgatagába kerülnek. Epsteint megkeresi Klauser rabbi, mert szerinte ő Dávid király leszármazottja, és meghívja egy rendezvényre, ahol azok vesznek részt, akik Izrael királyáig vezetik vissza az eredetüket. Epstein mintha már búcsúzna az életétől, elajándékozza értékeit, egyetlen célja, hogy szüleinek emléket állítson. Az írónő magánéletében és szakmailag is válságban érzi az életét, ő következő könyve megírás ürügyén ül repülőre, hogy a tel-avivi Hiltonban, ahová élete számos fontos eseménye köti kapjon választ a kérdéseire. Nála a titokzatos Eliezer Friedman jelentkezik egy feladattal, aki 25 évig egyetemen tanított irodalmat és Franz Kafka hagyatékával kapcsolatban ajánl neki egy fantasztikus munkát. Kafka egyébként központi szereplője a regénynek, tekinthetjük emléke előtti tisztelgésnek is a művet. Szerintem a legjobb rész, ahol az írónő tovább szövi Kafka történetét, és arról ír, mi lett volna, ha nem hal meg 1924-ben. Ugyanitt bukkan fel Esther Hoffe, aki magánál tartotta Kafka írásait - zseniális a macskákkal zsúfolt kis lakás leírása. „Az emberek nem szívesen vallják be, de amit megértésnek neveznek, valahogy épp az megy túl könnyen nekünk. Egész nap azzal foglalatoskodunk, hogy a világon mindent megértsünk – önmagunkat, másokat, a rák okait, Mahler szimfóniáit, az ősi katasztrófákat. De én most más irányba indultam. … Nem akartam olyannak látni a dolgokat, amilyenek. Ebbe már belefáradtam.” Nicole Krauss mesterein keveri a történéseket, a múlt és jelen eseményeit, a valóságot és a fikciót. Annyira élethűen mutatja be az izraeli és New York-i helyszíneket, hogy szinte halljuk tenger hullámait, érezzük a sivatagban fújó szelet, látjuk Manhattan toronyházait. A magyar gyökerekkel is rendelkező írónő negyedik regénye egyszerre elgondolkoztató és szívszorító, sokáig emlékezetes olvasmány.