Biztos mindenkivel előfordul, hogy egy téma többször
felbukkan az életében. Így volt velem ez mostanában Kafkával. Nemrég olvastam
újra A kastély című regényét (mennyire mást jelentett most, mint még
gimnazistaként...), aztán találtam egy cikket Kafka hagyatékáról és Max Brod
szerepéről ezek megmaradásában, majd még egy cikket, hogyan került a teljes
hagyaték az Izraeli Nemzeti Könyvtárba. Ezek után pedig teljesen véletlenül került
a kezembe Nicole Krauss Sötétlő erdő című regénye, mely könyvek a címe Dante
Isteni színjátékát idézi. Ebben a képletes „sötétlő erdőben” bolyong a 68 éves
Julian Epstein ügyvéd és a 37 éves brooklyni írónő, akik szemszögéből tárul
elénk a történet. Két, egymást nem ismerő ember, látszólag két teljesen más
élethelyzet, különböző problémák, de sok a közös bennük, például hiába élnek
Amerikában, zsidó gyökereik mély hatással vannak rájuk. Váratlanul mindketten
elutaznak Izraelbe, és ott különös események forgatagába kerülnek. Epsteint
megkeresi Klauser rabbi, mert szerinte ő Dávid király leszármazottja, és
meghívja egy rendezvényre, ahol azok vesznek részt, akik Izrael királyáig
vezetik vissza az eredetüket. Epstein mintha már búcsúzna az életétől, elajándékozza
értékeit, egyetlen célja, hogy szüleinek emléket állítson. Az írónő
magánéletében és szakmailag is válságban érzi az életét, ő következő könyve
megírás ürügyén ül repülőre, hogy a tel-avivi Hiltonban, ahová élete számos
fontos eseménye köti kapjon választ a kérdéseire. Nála a titokzatos Eliezer
Friedman jelentkezik egy feladattal, aki 25 évig egyetemen tanított irodalmat
és Franz Kafka hagyatékával kapcsolatban ajánl neki egy fantasztikus munkát.
Kafka egyébként központi szereplője a regénynek, tekinthetjük emléke előtti
tisztelgésnek is a művet. Szerintem a legjobb rész, ahol az írónő tovább szövi
Kafka történetét, és arról ír, mi lett volna, ha nem hal meg 1924-ben. Ugyanitt
bukkan fel Esther Hoffe, aki magánál tartotta Kafka írásait - zseniális a macskákkal
zsúfolt kis lakás leírása. „Az emberek nem szívesen vallják be, de amit
megértésnek neveznek, valahogy épp az megy túl könnyen nekünk. Egész nap azzal
foglalatoskodunk, hogy a világon mindent megértsünk – önmagunkat, másokat, a
rák okait, Mahler szimfóniáit, az ősi katasztrófákat. De én most más irányba
indultam. … Nem akartam olyannak látni a dolgokat, amilyenek. Ebbe már
belefáradtam.” Nicole Krauss mesterein keveri a történéseket, a múlt és jelen
eseményeit, a valóságot és a fikciót. Annyira élethűen mutatja be az izraeli és
New York-i helyszíneket, hogy szinte halljuk tenger hullámait, érezzük a
sivatagban fújó szelet, látjuk Manhattan toronyházait. A magyar gyökerekkel is
rendelkező írónő negyedik regénye egyszerre elgondolkoztató és szívszorító,
sokáig emlékezetes olvasmány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése