Tébláboló emlékek

 Amikor a Vangelis válogatás CD-t hallgatjuk itthon (igen, igen, tudom, a zenehallgatási szokásainkról és az ehhez kapcsolódó hangminőségről majd egyszer máskor írok), a L’Enfant című szám öt másodpercnél tovább biztos nem szól, mert valamelyikünk lekapcsolja. Ennyire mély nyomot hagyott a mi generációnkban – akik a nyolcvanas-kilencvenes években voltak gyerekek - a vasárnap esti hírműsor, aminek a kezdete jelezte, hogy végérvényesen véget ért a hétvége.

„És akkor felharsan a Hét szignálja. Ennél a zenénél nekünk semmi sem fáj jobban vasárnaponként. Mi történt ezen a héten a hazai és világpolitikában. Mit érdekel az bennünket, nekünk nagyon fáj ez a zene, minket ez kínoz. Olyan kevés maradt a hétvégéből, és azt is a Hét szignáljának hallgatásával kell töltenünk.”

Hartay Csaba legújabb, Még nem is játszottunk című novelláskötete ismét hozza a XX. század végén megélt gyerekkor utáni sóvárgást, de ezek a novellák mégis mások, mint a Rajongók voltunk vagy a Lerepül a hülye fejetek írásai. Vicces a négyemeletesek tetejéről vagy az erkélyéről a hétvégi ebédhez félretett zöldségekkel megdobált felnőttekről olvasni (hasonló emlékei mindenkinek vannak, aki ilyen helyen lakott), a pingpongasztalok mellett kismalacként kiabáló fiúk is ismerősek, és a telepi gyerekek és az idősebbek közötti konfliktusok is biztos ugyanazok voltak az országban bárhol.

Ezek a nyarak dinnye és naptej illatúak, a teleket belengi a karácsonyi sütemények és a kamu torokfájáshoz ivott citromos tea aromája. Mosolyt csal az arcra, amikor a gyermeki fantázia szárított levesnek hívja a télidőben az erkélyen dermedő kocsonyát.

„Emlékek téblábolnak előttem, hűlt viaszpöttyök a kopott parkettán…”

Akik túl vannak a 25. érettségi évfordulójukon, élvezettel olvassák a novellákban felbukkanó gyerek- és kamaszkori emlékeket. De a Hartay-rajongóknak (mármint mi, akik Rajongók voltunk – érted? hihi) már ismerős lehet egyik-másik kaland a szerző eddigi munkásságából. Újra felbukkan a csavaros fagyi meg a Videoton TV-computer, és persze Dimitrij Lénáról mesél. De megrezgeti a nyolcvanas évek emlékeit az Úttörőházban szervezett diszkó és a mindent felülíró vágy, hogy a barátokkal „lemenjünk” játszani. Volt szerencsém egyszer interjút készíteni a szerzővel, azt mondta, hogy úgy tudott megbékélni a felnőtt léttel, hogy a visszaemlékezések írásával nem engedi, hogy végképp felnőjön.

Ennek mintha ellent mondana, de szerintem a legjobb ebben a novelláskötetben, hogy megjelenik egy új hang is. Igazából persze nem annyira új, hiszen Hartay Csaba versesköteteiben eddig is találkozhattunk ezzel a finom, néha elvágyódó, néha hétköznapi varázslatokat tartalmazó líraisággal, de a prózai szövegeknél most éreztem a legerősebben.

„Sokat nevet az ember gyerekként, minden apróságon, azon is, ami illetlenség, nem érdekelt bennünket az ilyesmi, ha nem látják, nevettünk mi mindenen és mindenkin.”

Ez már nem a felnőttbőrbe bújt kiskamasz, hanem a finomlelkű, érett ember megnyilvánulása. Mert fontos a fékevesztett vidámság, de az a szeretet, amivel a karácsonyi dalokat vinnyogóan éneklő dédi és a nagyszülők megjelennek, az tényleg szívet melengető. Itt a feleslegesen kikövetelt és megkapott ajándékok helyett a családi rituálék és az emberi gesztusok kerülnek előtérbe.

Kis sóhajtással megtöröltem a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket, és összecsuktam a könyvet, rá a fiatalság bolondos lapjaira. Hiszen ezek az én emlékeim is! De várom, sőt nagyon várom az új novellákat, vagy akár a következő regényt, mert ez egy egyedi és szerethető stílus, biztos vagyok benne, hogy csavaros fagyi, Úttörőház és Depeche Mode nélkül is az lesz.

A műszőrme kabáttal álcázott segítőkész róka, aki szerette a sajtos párizsit

 Senki nem tett annyit mostanában a rókák becsületének helyreállításáért, mint Rádai Andrea! Rókazsolt tökéletes főszereplője az írónő mostanában megjelent, második mesekönyvének. Nem ám egy sunyi ravaszdiról van szó, ez a róka kedves, empatikus, gondoskodó – például ügyel a környezetére, zárás után mindig összeszedi a szemetet lakóhelyén, a Palatinus strandon, ahol egy odvas fa alatti üregben lakik. De begyűjti az elhagyott tárgyakat is – így tud segíteni két kislánynak, akikkel egy nyári napon titokban barátkozott össze (ebben segített némi elkunyerált sajtos párizsi is), és velük, majd később egy másik testvérpárral egyik kalandból a másikba keveredik.

Rókazsolt a Margitszigeten című könyvben megint egy olyan idilli, mesekönyvi alaphelyzetet teremtett Rádai Andrea, ahol a való világ megfelelő mértékben keveredik a csodákkal, a véletlenekkel és a varázslattal. A gyerekek és az állatok között nagy az összhang, természetes, hogy tudnak beszélni egymással, de az állatok és egyéb lények között van, aki megérti a hajó szavát is. Szerethetőek ezek az alakok, segítik egymást, példát mutatnak a többieknek és ezzel a példamutatással észrevétlen tanítják az olvasókat is. A célzott nagyobb ovis, kisebb iskolások pedig fogékonyak erre, sokkal többet lehet elérni náluk így, mintha szülői prédikációkat hallgatnának. Ami még finoman megjelenik – és sokkal távolabb mutat egy mesekönyv szórakoztató feladatán - az pont a családdal kapcsolatos. Joli és Sári szüleikkel együtt szépen élnek, érezhető a támogató közeg, például az apuka viccesen segíti a szállodába egy levélért beosonó lányát azzal, hogy lyukat beszél a londíner hasába. Brendon és Vanessza, akik a többi kalandban vesznek részt már nem ennyire szerencsések, de erről csak a kitaposott tornacipőjük és az árulkodik, hogy egy gyári munkásszállón laknak.

Ez az árnyaltság akkor is jelen van, amikor a többi szereplőről, például Macskabalogról van szó. Először annyit tudunk meg róla, hogy milyen mogorva és magának való, de utána kiderül, hogy felesége elvesztése miatt szomorkodott. Jó értelemben vett emberség van az itt szereplő állatokban. Macskablog még süt egy adag sajtos rolót (ami állítólag legjobb a városban), mielőtt felesége megmentésére indul, de sokszor segítenek egymásnak, legyen szó plüsszsiráf visszajuttatásáról vagy egy pillangócsapat útbaigazításáról.

Ami nekem fontos egy mesekönyvnél, hogy felnőttként is jó élmény legyen olvasni. Ebben az igényes, humoros és sokszor szépséges szövegben pont annyi a lazaság, amennyit a fiatalabb korosztályok is használnak – nem zavaróak a benne levő okék. Nagyon szerettem a neveket, tökéletesen felidézik azt a hangulatot, amikor ovisok beszélnek a barátaikról vacsora közben.

Több lírai részlet fűszerezte a meséket, a Budapest egét beborító, falevelek alá bújó pillangók utazását csodálatos elképzelni is (továbbá ez a rész bekerült nálam a legszebb zárómondatok listájára). És ha már a képekről van szó, ritka az a könyv, ahol olyan összhangban van a szöveg és az illusztrációk, mint itt. Sipos Fanni rajzai önmagukban, műalkotásként is megállják a helyüket, simán előfordult, hogy egy-egy lapnál várnom kellett a lapozással, mert annyira részletgazdagok a rajzok, hogy figyelmes nézelődés után újabb és újabb alakot találtunk.

Bárcsak igaziból is létezne Rókazsolt, szebb lenne ez a világ.

 

Amikor az objektív a görbe tükör

 Ez az első fotóalbum, amiről ajánlót írtam, gondoltam milyen jó lenne egy rendes közhellyel kezdeni, miszerint egy kép többet mond ezer szónál. De Molnár Péter még ezt is össze tudta kavarni. Mert az általa kitalált „Ezospiri bullshit” irányzat rajongói pontosan tudják, hogy a fényképei az alájuk írt szövegekkel együtt nyerik jelentésüket. Összeillenek, sőt kiegészítik egymást. Mondhatni, a könyvben gyakran emlegetett „Zuniverzum” is egymásnak teremtette őket.

Ha valaki nem ismeri a szerzőt személyesen, furcsa lehet olyan szövegeket olvasni, melyek mintha a közösségi médiában (vagy hűtőmágneseken, jelvényeken stb.) jelenleg túlburjánzó Mindenféle Okosságok és Életigazságok közé tartoznának. Éppen ezért, mielőtt nekikezdünk ennek a kétszáz oldalas, igazi, minőségi fotóalbum lapozgatásának, célszerű felidézni az irónia, a cinizmus, a humor, sőt a fekete humor jelentését. Aki szereti a Monty Python, a Fekete Vipera és a L’art pour L’art társulat stílusát, imádni fogja ezt a könyvet. Csodálatos látni, hogy egy építkezés unalmasnak hitt területén mennyi vicces helyzet rejtőzik a csupasz betonfalak és a vasbeton pillérek között. Arról nem is beszélve, hogy gyakran küzdök én is a pareidoliával, vagyis, hogy olyan helyeken is arcokat látok előbukkanni, ahol nem kellene lenniük. Ezek a típusú képek voltak a kedvenceim, legyen rajta akár gyorskaját majszoló betonfal, vagy csurig teli utcai szemetes. (Képeket azért se szúrok be, akit érdekel, megnézheti a könyvben.) De ehhez a fotós látásmódja kell, melyet lehet furcsának vagy groteszknek is tartani, ez az olvasótól (vagy jelen esetben a komplex vizuális élmény élvezőjétől) függ.

Nem titok, hogy hozzám közel áll ez a fajta humor, sőt azon szerencsések közé tartozom, akik a szerző barátjaként az elmúlt években folyamatosan mellette álltak, nógatták, sőt néha nyomdafestéket nem tűrően próbálták motiválni, hogy készüljön egy könyv ezekből a fényképekből. Elismerésként (vagy Molnár Petit ismerve kiszúrásként, hihi) az egyik előszót én írhattam az albumba. 

A magánkiadásban megjelent Az Ezospiri Bullshit első 7 (-1) éve első kiadása egy hét alatt elfogyott, de az érdeklődésre tekintettel már készül a második adag. Aki szeretne belőle a saját polcára, írjon a molnarpeter@molnarpeter.hu címre és akkor nem kell az Országos Széchényi Könyvtár olvasótermében hangos nevetéssel zavarnia a többieket.

A szerző Facebook oldaláért kattints ide, de a könyvben szereplő képek már nincsenek fent rajta, szóval érdemes beszerezni a kötetet. :-) 

2022: 101 könyv, 30708 oldal

 Mielőtt az idei olvasmányélményeimről írnék, gondoltam jó ötlet lenne visszatekinteni az elmúlt évre. Több könyvről írtam részletesen, de sok kimaradt, pedig a tavaly elolvasott 101 könyv között sok említésre méltó van még.

 

Csabai László: Szindbád, a detektív

A száz éve játszódó összefüggő novellafüzér főszereplője egy fiatal magyar detektív. Szépen megrajzolt helyszínek és eredeti szereplők, felsorakoztatva az emberiség számtalan pozitív és negatív tetteit. A bűntettek is érdekesek voltak, nem erőltetett a krimiszál sem. Remekül mutatta be a huszadik század első felét, szerettem, ahogy összeértek a történetek, a végén levő csattanó pedig a helyén volt. Ez volt az első könyvem Csabai Lászlótól, de biztosan elolvasom a többi művét is.

 Fahidi Éva: A Dolgok Lelke és Edith Eva Eger: A döntés

Egyszerre talált meg ez a két könyv, pedig A Dolgok Lelke már évek óta ott állt a polcon, de nem mertem belekezdeni. A holokauszt felfoghatatlan, érthetetlen és elfogadhatatlan, a túlélők visszaemlékezései azért is fontosak, hogy soha többet ne történhessen meg ez a szörnyűség. Fahidi Éva könyvéből sugárzik a derű, a legszörnyűbb helyzetet is azért tud túlélni, mert belekapaszkodik a csodaszép gyerekkorába és az őt meleg szeretettel körülvevő családi emlékeibe. Edith Eva Eger könyvében máshol vannak a hangsúlyok, de ugyanaz a megmagyarázhatatlan erő és bizakodás nála is ott van, és nagy motivációt tud nyújtani másoknak, akik megtorpantak az útjukon. Közös pont az életükben a tánc és a mozgás szeretete, és hogy gyűlölet helyett az életet választották. Edith Eger most 95, Fahidi Éva 97 esztendős – csodálatos teremtések, igazi példaképek.

David Attenborough: Egy ifjú természettudós történetei

Ilyen, amikor egy igazi angol úriember leírja állatgyűjtő expedíciókon szerzett élményeit. Elképesztőek voltak ezek az ötvenes évekbeli utazások, a világ még sokkal érintetlenebb volt, például Komodo szigetére még a helyiek sem tudták, hogy lehet eljutni. Ennek ellenére, hatalmas lelkesedés és tettvágy volt már akkor is jellemző Attenboroughra, ahogy a maga szerény és kedves módján elintézett minden adminisztratív és egyéb akadályt a felidézett három utazásánál. Bár óriástatut ő sem tudott gyűjteni, rengeteg információt megtudhatunk a könyvéből: a kisebb tatuk ennivalójához földet kell keverni, és akkor nem lesz hasmenésük, a komodói sárkányoknak rossz a hallásuk és régen a matrózok valószínűleg a lamantint nézték sellőknek. Szenzációs könyv, fiataloknak és felnőtteknek egyaránt szórakoztató és élményekkel teli. Eddig Durrell volt a kedvencem ebben a témakörben, de ezentúl Attenborough is többet fogok olvasni. 

Henri Perruchot: Van Gogh élete

Miközben olvastam jöttem rá, hogy a leghíresebb történetei kivételével eddig alig tudtam valamit Van Goghról. A szerző igazán felkészült, komoly kutatómunkát végzett, ez például látszik a festő és az öccse közötti levelezés bemutatásában. Ezek az idézetek nagyon jól ábrázolják Van Gogh személyiségét, sérültségét és ezzel összefüggésben betegségét. Számomra nagy segítséget jelentett, hogy nemcsak a festő életének helyszíneit mutatta be, hanem az ott készült képeket is, és azokat elemezte a színhasználattól a témaválasztásig. Sokszor jutott eszembe, hogy vajon mi lett volna Van Gogh sorsa, ha egy jómódú polgári családba születik, anyagi gondok nélkül, nyugodt körülmények között élve. Választ erre sose fogunk kapni, maradnak a csodálatos festményei és a szomorúság, hogy mindössze 37 év jutott neki.

Czakó Zsófia: Szívhang

Az elcsépelt mondás szerint egy nő két dologért képes mindent megtenni: hogy legyen gyereke vagy hogy ne legyen. Czakó Zsófia második regényében mindkét történetből bőven találunk, a borsodi kórházban sokadik abortuszukra váró nők és lányok mellett a fővárosi értelmiség vitaminokkal és jógagyakorlattal megsegített hiábavaló teherbeesései ugyanazt a reménytelenséget sugallják. Szociográfiai mélységű társadalmi helyzetkép, együttérzéssel és előítéletektől mentesen. Nagyon várom a harmadik kötetét, tehetséges és szívemhez közel áll, bármit is ír.

John Hersey: Harangot Adanónak

Kellemes meglepetés volt ez a regény, nem hittem volna, hogy ennyire leköt egy kis olasz falu II. világháború alatt játszódó története. Az amerikaiak már partra szálltak Olaszországban, a tengerparti Adano településen a kivándorolt olasz szülőktől, már Amerikában született Victor Joppolo őrnagy veszi át az irányítást. Figyelmes és emberséges hozzáállásával hamar rendet teremt az évtizedekig fasiszta vezetőktől szenvedő városkában. Miután biztosította az élelmezést és az utcák tisztaságát, megpróbálja megoldani a helyiek szívfájdalmát is: hogy szerezzen egy új harangot a tőlük elrabolt és beolvasztott 700 éves helyett. A regényben szereplő sokszor ironikus humor soha nem bántó, inkább a kulturális különbségeket figurázza ki. Vannak benne emberséges katonák és kegyetlen civilek, és görbe tükröt mutat a nemzetekről szóló sztereotípiáknak is. Nagyon érdekes, hogy Hersey a Time tudósítójaként járt Olaszországban 1943-ban és négy-öt napot egy hasonló szicíliai kisvárosban töltött, ahol Frank Toscani volt a polgármester, akinek az élete sokban hasonlít Joppolo őrnagyéra. Valószínűleg róla mintázta a főszereplőt, amit az is alátámaszt, hogy amikor az író elküldte Toscaninak a regény és az abból készült film szövegét, hiába írta bele a szerelmi szálra utalva, hogy sok elképzelt rész is van benne, Toscani 250 ezer dollárra perelte be. Végül egy közös vacsora alatt elálltak a pereskedéstől, és a filmből származó összes bevételt Hersley felajánlotta a Vöröskeresztnek. Teljesen megérdemelten kapta meg a könyv a Pulitzer-díjat 1945-ben.

Heinrich Harrer: Hét év Tibetben

Igaz az a mondás, hogy az Élet a legnagyobb rendező – végig úgy éreztem, hogy kalandregény írója nem tudott volna ennyi fordulatot kitalálni, mint ami Heinrich Harrerrel történt meg. A hegymászó a II. világháború kitörése után nem tudott visszatérni Európában, többször szökött meg az indiai hadifogolytáborból, míg Tibetbe jutott társával. A könyv legfőbb érdeme, hogy a rengeteg információt élvezetes formában mutatja be erről a titokzatos országról. Legyen szó múltról vagy jelenről, a helyi népszokásokról, a társadalmi berendezkedésről, vagy a vallásról, de akár egy átlagember mindennapjairól, alapos, de mégis könnyen olvasható stílusban ír róluk a szerző. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy milyen körülmények között, mennyire hiányos felszereléssel érték el a Tiltott Várost. Európai létükre beilleszkedésük és elfogadásuk a helyiek részéről példa nélküli volt. Harrer a Dalai Lámáról hatalmas tisztelettel és szeretettel ír, nagyon jó volt látni a kötet illusztrációi között a később, róluk készült fotókat. A kínai megszállás előtt szinte az utolsó pillanatban figyelték meg Tibetet és ebben a műben emléket tudtak állítani neki. Nagyon érdekes könyv, szerettem olvasni.