1956

 Szeretem a történelmi regényeket, a tényeken kívül segít megismerni az adott korszakot, az embereket, szokásokat, nézeteket.

Az 1956-os forradalom nem volt olyan régen, a környezetünkben sokan élnek, akik ott voltak, látták, emlékeznek rá. Két regényt olvastam erről a témáról, mindkettő teljesen más, más korosztálynak szól, de pont ezért volt jó – ajánlom őket az ünnep után is.

Kiss Judit Ágnes Kórház az osztályteremben című regénye a Pagony Abszolút töri sorozatában jelent meg, ez már eleve jelzi az értékeit. Sok szempontból kiemelkedő regény, de szerintem az a legnagyobb erénye, hogy közel tudja hozni a tizenéveseknek az ötvenes évek világát. Az időutazó társaság teljesen máshogy éli meg a forradalom napjait, amikor benne vannak, mint amikor tanulnak róla (ez utóbbi eleve nagyon hiányos ismeretanyag). De még olyanokban is megmutatja az akkori és a mai világ közötti különbséget, hogy az egyik lány véletlenül azt mondja, hogy az angol a kedvenc tantárgya, vagy milyen összetett volt akkoriban a vallással kapcsolatos viszony.

Lóri a dédapjával akar találkozni, ezért mennek vissza egy titkos alagúton az időben. Annyit tud róla, hogy a Corvin köziekkel harcolt, aztán elmenekült külföldre. Disszidált. Csak pár fénykép maradt róla, meg néhány családi történet.

„A faterom börtönben van – folytatta a férfi. – Ennek a rendszernek ő ellenség. Rajta keresztül mi is. A tizenhárom éves öcsém meg én. Nem tanulhattam tovább. Az öcsém se mehet majd egyetemre. Az anyám a diplomájával egy gyárban dolgozik szalag mellett, két műszakban. Akit én feleségül veszek, az is ellenség lesz. A gyerekem is. Én ebben a rendszerben nem házasodhatok. Mikor teszek jobbat a lányomnak? Ha dolgozom fillérekért ebben a nyomorban, vagy ha az életem árán is jobb világba nőhet bele?”

Az írónő nagyon jól mutatja be a korabeli világot, leginkább azokra a különbségekre fókuszál, amik megérinti a négy kamasz időutazót. Hanna például nem tudja elképzelni, hogy ne utazzon át a határon meglátogatni egy rokonát. De nem hallottak a tanácsról, hogy kiutalják a túl nagy lakások egy részét társbérlőknek, és azt sem tudják, kik voltak az ávósok.

„Itt tizenegy éve még háború volt – számolgatta Hanna magában. – Ők még emlékeznek rá, főleg az idősebbek. Én biztos nem tudnám, mint kell ilyen helyzetben csinálnom.”

A történelmi események mellett a kamaszoknak a szereplők közötti viszonyok és a fiatalok otthoni helyzete is érdekes lehet. Rékának Lóri tetszik, de elviseli Sanyit, aki fülig szerelmes a lányba. Sanyi titkolja, hogy milyen beteg volt, de azt tudják róla, hogy zongorázik és hogy az anyukájával él. Hanna kicsit kívülálló, mivel nincs okostelefonja, de van négy testvére.

A regényben megjelenik sok ismert történet és szereplő (például Mansfeld Péter) de a kitaláltak között is sokan szerethetőek, élükön Karcsi papával. 

A másik könyv Moldova Györgytől volt a Magányos pavilon. Moldova György a társadalmi folyamatokkal kapcsolatos érzékenysége itt is megjelenik, de a szokott szatirikus hangnem sokkal visszafogottabb (talán egyedül Englisch főorvos képviseli ezt a stílust, lehet, hogy ezért, de ő volt a kedvenc szereplőm). Két szempontból örültem, hogy elolvastam az évek óta a polcomon álló könyvet: az egyik, hogy ez a szerző egyik legendák övezte írása és kíváncsi voltam, miért. A másik ok, hogy sokkal közelebb hozta ezt az időszakot – eddig is ki tudtam számolni, hogy ez a forradalom 11 évvel a II. világháború befejezése után zajlott, de valahogy most nemcsak megértettem, hanem éreztem is, hogy mennyire közel voltak és hogy mi minden történt ebben az évtizedben, ami miatt fellázadtak.

A könyvben a forradalom szinte csak mellékszál, a történelmi események csak villanásszerűen jelennek meg. Olyan, mintha egy szerelmi történet lenne, melynek az indikátora a felkelés. A nővér és a volt elitélt kapcsolata mintha eleve kudarcra lenne ítélve, de lehet, hogy pont ezért lesz ennyire fontos nekik. Moldova megélte ezt az időszakot, nemcsak az események voltak pont úgy, hanem a korszellemet is meg tudta jeleníteni. Ami leginkább megfogott, hogy az emberi erények és gyarlóságok bemutatása mellett azt is jól érzékeltette, hogy ki miért viselkedett önfeláldozó vagy éppen alávaló módon.

Attól tartok, ma sem lenne ez másképp.

"Az élet valójában apró drámák sorozata"

 Más szemében a szálkát is látja, sajátjában a gerendát se – tartja a bibliai mondás és ez gyakran eszembe jutott Agatha Christie által, de álnéven írt romantikus kategóriába sorolt regényének olvasásakor. Bevallom eddig fogalmam sem volt arról, hogy Mary Westmacott szerzői néven írt hat regényt a krimi királynője. A Távol telt tőled tavaszom nem krimi, de az az igazság, hogy mégis egy nyomozásról szól – a főszereplő lelkében és gondolataiban keressük egy eddig szembenézések nélkül töltött élet valós eseményeit. Lenyűgözőnek tartottam, mind a témaválasztása, mind a stílusa miatt.

„Három nap alatt írtam meg azt a könyvet... Egyhuzamban... Nem hiszem, hogy valaha is voltam ennyire fáradt... Nem akartam egyetlen szót sem megváltoztatni, és bár természetesen magam sem tudom, hogy valójában milyen, úgy írtam meg, ahogyan meg akartam írni, és ez a legnagyobb öröm, amit egy író érezhet.” Agatha Christie honlapján találtam ezt az idézetet, ezt nyilatkozta erről a regényéről. Egyértelműen érezhető volt ez a lelkesedés és kiforrottság akkor is, mikor olvastam, megértettem, miért volt ez az írónő véleménye.

A lánya, Rosalind Hicks a művet „keserédes szerelmi történeteknek” írja le, szerintem inkább a keserű, mint az édes jellemző a Távol telt…-re. Egy háromgyerekes, jómódú családanya meglátogatja betegségből lábadozó lányát Bagdadban, de hazafelé nem tud felszállni arra a vonatra, mely hazavitte volna, így a török határ mellett reked a semmi szélén egy szegényes fogadóban és egy héten keresztül várja a következő járatot. A fogadóson és a szakácson kívül nincs más ember körülötte, a nála levő könyveket hamar kiolvassa, kézimunkát nem vitt, így kényszerűségből az életén kezd gondolkozni és szembenéz olyan eseményekkel, melyeket addig a hétköznapok rutinjában messze elkerül.

Saját magát és az életét is tökéletesnek tartja, meghökkentik volt iskolatársának – akivel előtte véletlenül futott össze - kritikus és kicsit lenéző megjegyzései. Aztán a homokdűnék között sétálva egyre nehezebb helyzetbe kerül: szembe kell néznie saját magával, eddigi élethazugságaival.

„Hol az igazság? Ott?

Vagy itt?”

Nehéz ez a folyamat. Főleg, hogy évtizedes alapvetéseket kérdőjelez meg saját magában. Azért is nehéz, mert egyedül van és nincs hozzá segítsége, aki irányítaná az önismeret rögös útján. Egy ilyen folyamat még pszichológusi segítséggel is nagyon megerőltető, de egyedül rájönni, különösen drámai lehet.

„…ő Joan pedig csak egy vidéki ügyvéd jelentéktelen, középosztálybeli felesége”

Aki eddig nagyon határozottan tudta, hogy kinek mi a legjobb, mire van szüksége és a legnagyobb jóindulatával és segíteni akarásával oda sem figyelt szeretteire, azok valós szükségleteire. Így költözött el a világ távoli tájaira mindhárom gyereke és így foglalkozott titokban a számára kedves gazdálkodással az ügyvédi életbe általa belekényszerített férje.

Nagyon finom eszközökkel, folyamatosan mutatja be Christie a család életét, sehol egy gyilkos, nem folyik a vér, de mégis drámai a hangulat.

„Az ember olykor ideges lesz, sőt agyrémek prédája.”

Amikor megérkezik a vonat, kimenekül a kényszerű helyzetéből a nő, de a regény feszültsége mégsem csökken. A visszaúton az útitársa, majd pedig a legvégén a férje is újabb megvilágításba helyezi Joant, eddigi életét és döntéseit, majd pedig következik egy igazi, parádés Agatha Christie-féle lezárás. Jó volt megismerkedni egy legendás szerző új oldalával, igazi meglepetés volt, hogy a krimin kívül a lélektanhoz is ért.

Az antinagymama tizenegy rémmeséje

 A rendszerváltás zűrzavaros időszakában Győző, aki a tanács alkalmazásában hordja az időseknek az ebédet, elrabolja a Kamillát, hogy legyen a nagymamája és meséljen neki. Kamilla gyorsan alkalmazkodik a helyzethez, mint ahogy élete kilencven esztendeje alatt szinte mindenhez, de a kis padlásszoba, ahol onnan kezdve rabként tengeti napjait, nem várt események helyszíne lesz. Mártonffy András 11 éjszaka című regényében semmi sem szokványos.

Kezdjük a főszereplőkkel: Győzőt születésekor problémás gyereknek gondolták, a szülei lemondtak róla, így a nagymamája vette magához. A fizikai ereje sokkal jelentősebb volt, mint a szellemi képességei, de így is megtalálta a helyét a világban – amikor már nem bírta a komoly fizikai munkát, ebédkihordó lett az önkormányzatnál. (Vagy még a tanácsnál?) Itt találkozott Kamillával, akinél minden nap a szükségesnél egy kicsit hosszabban időzött, mert élvezte a számára nosztalgikus hangulatot (és helyszínt, az illatokat), melyet a kedvesnek látszó idős hölgynél talált. Kamilla a századfordulón született, nagyon fiatalon ment férjhez a nála sokkal idősebb férjéhez, de a házasságuk hamar rémálommá vált, mivel férje mai kifejezéssel élve poszttraumás stresszel küzdött az első világháborúban szerzett traumáitól. Kamilla életének az egyik legfontosabb eseménye Brenner Józseffel, vagyis Csáth Gázával való megismerkedése volt, több szempontból is meghatározóvá vált rövidke kapcsolatuk.

Kamilla és Győző is szeretethiányos és traumatizált, de ez nem meglepő a XX. század eseményeinek tükrében. Bár Győző az „emberrabló”, mégis Kamilla irányítja a kettejük közötti furcsa dinamikát. A kikövetelt mesék pedig elképesztőek – némelyik csak nyomasztó, de van amelyik horrorisztikus, mások pedig hideglelősen egyediek.

„A valóság az valóság, mesélni pedig kitalált történetet kell. A kettőt nem jó összekeverni.”

Az idézetnek ellentmond és lehet, hogy belemagyarázás részemről, de mintha az idős hölgy életeseményei ihlették volna a szürreális meséket. Na és a narrátor – az ő alakja külön dicséretet érdemel, bár még inkább nem adnám át neki személyesen, valamikor úgy is elkerülhetetlen lesz a találkozásunk. 😊

A fantáziadús történet mellett két okból is jó volt olvasni Mártonffy regényét. Az egyik az időskorral kapcsolatos gondolatok: finoman, de őszintén fogalmazott meg igazságokat, de elkerülte, hogy falvédőre hímzett közhelyek legyenek belőlük.

„A nagyon hosszú idő nagyon megváltoztatja a dolgokat. Olyan módon, amit a fiatalok egyáltalán nem értenek meg. Ahhoz, hogy felfogjuk az öregséget, öregnek kell lennünk. Furcsa érzés az ilyesmi.”

A másik, hogy nagyon szép, választékos nyelvezettel írta meg a szöveget. Az egyik kedvenc, a családunkban gyakran használt szóval is többször találkoztam - pedig a hepciáskodás nem túl gyakori kifejezés. A fiacskám néha sok volt, de megvolt a helye a szövegben.

„Hogyhogy milyen lesz? Hát mi lesz a fénnyel, amikor lekapcsolod a lámpát? Nem lesz semmi. Vége van, és kész.”

Ennek ellentmondanék, mert szerintem ez tipikusan az a regény, aminek hiába van vége, még jó ideig motoszkál bennünk egy-egy erősebb jelenete.

 

Tébláboló emlékek

 Amikor a Vangelis válogatás CD-t hallgatjuk itthon (igen, igen, tudom, a zenehallgatási szokásainkról és az ehhez kapcsolódó hangminőségről majd egyszer máskor írok), a L’Enfant című szám öt másodpercnél tovább biztos nem szól, mert valamelyikünk lekapcsolja. Ennyire mély nyomot hagyott a mi generációnkban – akik a nyolcvanas-kilencvenes években voltak gyerekek - a vasárnap esti hírműsor, aminek a kezdete jelezte, hogy végérvényesen véget ért a hétvége.

„És akkor felharsan a Hét szignálja. Ennél a zenénél nekünk semmi sem fáj jobban vasárnaponként. Mi történt ezen a héten a hazai és világpolitikában. Mit érdekel az bennünket, nekünk nagyon fáj ez a zene, minket ez kínoz. Olyan kevés maradt a hétvégéből, és azt is a Hét szignáljának hallgatásával kell töltenünk.”

Hartay Csaba legújabb, Még nem is játszottunk című novelláskötete ismét hozza a XX. század végén megélt gyerekkor utáni sóvárgást, de ezek a novellák mégis mások, mint a Rajongók voltunk vagy a Lerepül a hülye fejetek írásai. Vicces a négyemeletesek tetejéről vagy az erkélyéről a hétvégi ebédhez félretett zöldségekkel megdobált felnőttekről olvasni (hasonló emlékei mindenkinek vannak, aki ilyen helyen lakott), a pingpongasztalok mellett kismalacként kiabáló fiúk is ismerősek, és a telepi gyerekek és az idősebbek közötti konfliktusok is biztos ugyanazok voltak az országban bárhol.

Ezek a nyarak dinnye és naptej illatúak, a teleket belengi a karácsonyi sütemények és a kamu torokfájáshoz ivott citromos tea aromája. Mosolyt csal az arcra, amikor a gyermeki fantázia szárított levesnek hívja a télidőben az erkélyen dermedő kocsonyát.

„Emlékek téblábolnak előttem, hűlt viaszpöttyök a kopott parkettán…”

Akik túl vannak a 25. érettségi évfordulójukon, élvezettel olvassák a novellákban felbukkanó gyerek- és kamaszkori emlékeket. De a Hartay-rajongóknak (mármint mi, akik Rajongók voltunk – érted? hihi) már ismerős lehet egyik-másik kaland a szerző eddigi munkásságából. Újra felbukkan a csavaros fagyi meg a Videoton TV-computer, és persze Dimitrij Lénáról mesél. De megrezgeti a nyolcvanas évek emlékeit az Úttörőházban szervezett diszkó és a mindent felülíró vágy, hogy a barátokkal „lemenjünk” játszani. Volt szerencsém egyszer interjút készíteni a szerzővel, azt mondta, hogy úgy tudott megbékélni a felnőtt léttel, hogy a visszaemlékezések írásával nem engedi, hogy végképp felnőjön.

Ennek mintha ellent mondana, de szerintem a legjobb ebben a novelláskötetben, hogy megjelenik egy új hang is. Igazából persze nem annyira új, hiszen Hartay Csaba versesköteteiben eddig is találkozhattunk ezzel a finom, néha elvágyódó, néha hétköznapi varázslatokat tartalmazó líraisággal, de a prózai szövegeknél most éreztem a legerősebben.

„Sokat nevet az ember gyerekként, minden apróságon, azon is, ami illetlenség, nem érdekelt bennünket az ilyesmi, ha nem látják, nevettünk mi mindenen és mindenkin.”

Ez már nem a felnőttbőrbe bújt kiskamasz, hanem a finomlelkű, érett ember megnyilvánulása. Mert fontos a fékevesztett vidámság, de az a szeretet, amivel a karácsonyi dalokat vinnyogóan éneklő dédi és a nagyszülők megjelennek, az tényleg szívet melengető. Itt a feleslegesen kikövetelt és megkapott ajándékok helyett a családi rituálék és az emberi gesztusok kerülnek előtérbe.

Kis sóhajtással megtöröltem a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket, és összecsuktam a könyvet, rá a fiatalság bolondos lapjaira. Hiszen ezek az én emlékeim is! De várom, sőt nagyon várom az új novellákat, vagy akár a következő regényt, mert ez egy egyedi és szerethető stílus, biztos vagyok benne, hogy csavaros fagyi, Úttörőház és Depeche Mode nélkül is az lesz.

A műszőrme kabáttal álcázott segítőkész róka, aki szerette a sajtos párizsit

 Senki nem tett annyit mostanában a rókák becsületének helyreállításáért, mint Rádai Andrea! Rókazsolt tökéletes főszereplője az írónő mostanában megjelent, második mesekönyvének. Nem ám egy sunyi ravaszdiról van szó, ez a róka kedves, empatikus, gondoskodó – például ügyel a környezetére, zárás után mindig összeszedi a szemetet lakóhelyén, a Palatinus strandon, ahol egy odvas fa alatti üregben lakik. De begyűjti az elhagyott tárgyakat is – így tud segíteni két kislánynak, akikkel egy nyári napon titokban barátkozott össze (ebben segített némi elkunyerált sajtos párizsi is), és velük, majd később egy másik testvérpárral egyik kalandból a másikba keveredik.

Rókazsolt a Margitszigeten című könyvben megint egy olyan idilli, mesekönyvi alaphelyzetet teremtett Rádai Andrea, ahol a való világ megfelelő mértékben keveredik a csodákkal, a véletlenekkel és a varázslattal. A gyerekek és az állatok között nagy az összhang, természetes, hogy tudnak beszélni egymással, de az állatok és egyéb lények között van, aki megérti a hajó szavát is. Szerethetőek ezek az alakok, segítik egymást, példát mutatnak a többieknek és ezzel a példamutatással észrevétlen tanítják az olvasókat is. A célzott nagyobb ovis, kisebb iskolások pedig fogékonyak erre, sokkal többet lehet elérni náluk így, mintha szülői prédikációkat hallgatnának. Ami még finoman megjelenik – és sokkal távolabb mutat egy mesekönyv szórakoztató feladatán - az pont a családdal kapcsolatos. Joli és Sári szüleikkel együtt szépen élnek, érezhető a támogató közeg, például az apuka viccesen segíti a szállodába egy levélért beosonó lányát azzal, hogy lyukat beszél a londíner hasába. Brendon és Vanessza, akik a többi kalandban vesznek részt már nem ennyire szerencsések, de erről csak a kitaposott tornacipőjük és az árulkodik, hogy egy gyári munkásszállón laknak.

Ez az árnyaltság akkor is jelen van, amikor a többi szereplőről, például Macskabalogról van szó. Először annyit tudunk meg róla, hogy milyen mogorva és magának való, de utána kiderül, hogy felesége elvesztése miatt szomorkodott. Jó értelemben vett emberség van az itt szereplő állatokban. Macskablog még süt egy adag sajtos rolót (ami állítólag legjobb a városban), mielőtt felesége megmentésére indul, de sokszor segítenek egymásnak, legyen szó plüsszsiráf visszajuttatásáról vagy egy pillangócsapat útbaigazításáról.

Ami nekem fontos egy mesekönyvnél, hogy felnőttként is jó élmény legyen olvasni. Ebben az igényes, humoros és sokszor szépséges szövegben pont annyi a lazaság, amennyit a fiatalabb korosztályok is használnak – nem zavaróak a benne levő okék. Nagyon szerettem a neveket, tökéletesen felidézik azt a hangulatot, amikor ovisok beszélnek a barátaikról vacsora közben.

Több lírai részlet fűszerezte a meséket, a Budapest egét beborító, falevelek alá bújó pillangók utazását csodálatos elképzelni is (továbbá ez a rész bekerült nálam a legszebb zárómondatok listájára). És ha már a képekről van szó, ritka az a könyv, ahol olyan összhangban van a szöveg és az illusztrációk, mint itt. Sipos Fanni rajzai önmagukban, műalkotásként is megállják a helyüket, simán előfordult, hogy egy-egy lapnál várnom kellett a lapozással, mert annyira részletgazdagok a rajzok, hogy figyelmes nézelődés után újabb és újabb alakot találtunk.

Bárcsak igaziból is létezne Rókazsolt, szebb lenne ez a világ.

 

Amikor az objektív a görbe tükör

 Ez az első fotóalbum, amiről ajánlót írtam, gondoltam milyen jó lenne egy rendes közhellyel kezdeni, miszerint egy kép többet mond ezer szónál. De Molnár Péter még ezt is össze tudta kavarni. Mert az általa kitalált „Ezospiri bullshit” irányzat rajongói pontosan tudják, hogy a fényképei az alájuk írt szövegekkel együtt nyerik jelentésüket. Összeillenek, sőt kiegészítik egymást. Mondhatni, a könyvben gyakran emlegetett „Zuniverzum” is egymásnak teremtette őket.

Ha valaki nem ismeri a szerzőt személyesen, furcsa lehet olyan szövegeket olvasni, melyek mintha a közösségi médiában (vagy hűtőmágneseken, jelvényeken stb.) jelenleg túlburjánzó Mindenféle Okosságok és Életigazságok közé tartoznának. Éppen ezért, mielőtt nekikezdünk ennek a kétszáz oldalas, igazi, minőségi fotóalbum lapozgatásának, célszerű felidézni az irónia, a cinizmus, a humor, sőt a fekete humor jelentését. Aki szereti a Monty Python, a Fekete Vipera és a L’art pour L’art társulat stílusát, imádni fogja ezt a könyvet. Csodálatos látni, hogy egy építkezés unalmasnak hitt területén mennyi vicces helyzet rejtőzik a csupasz betonfalak és a vasbeton pillérek között. Arról nem is beszélve, hogy gyakran küzdök én is a pareidoliával, vagyis, hogy olyan helyeken is arcokat látok előbukkanni, ahol nem kellene lenniük. Ezek a típusú képek voltak a kedvenceim, legyen rajta akár gyorskaját majszoló betonfal, vagy csurig teli utcai szemetes. (Képeket azért se szúrok be, akit érdekel, megnézheti a könyvben.) De ehhez a fotós látásmódja kell, melyet lehet furcsának vagy groteszknek is tartani, ez az olvasótól (vagy jelen esetben a komplex vizuális élmény élvezőjétől) függ.

Nem titok, hogy hozzám közel áll ez a fajta humor, sőt azon szerencsések közé tartozom, akik a szerző barátjaként az elmúlt években folyamatosan mellette álltak, nógatták, sőt néha nyomdafestéket nem tűrően próbálták motiválni, hogy készüljön egy könyv ezekből a fényképekből. Elismerésként (vagy Molnár Petit ismerve kiszúrásként, hihi) az egyik előszót én írhattam az albumba. 

A magánkiadásban megjelent Az Ezospiri Bullshit első 7 (-1) éve első kiadása egy hét alatt elfogyott, de az érdeklődésre tekintettel már készül a második adag. Aki szeretne belőle a saját polcára, írjon a molnarpeter@molnarpeter.hu címre és akkor nem kell az Országos Széchényi Könyvtár olvasótermében hangos nevetéssel zavarnia a többieket.

A szerző Facebook oldaláért kattints ide, de a könyvben szereplő képek már nincsenek fent rajta, szóval érdemes beszerezni a kötetet. :-) 

2022: 101 könyv, 30708 oldal

 Mielőtt az idei olvasmányélményeimről írnék, gondoltam jó ötlet lenne visszatekinteni az elmúlt évre. Több könyvről írtam részletesen, de sok kimaradt, pedig a tavaly elolvasott 101 könyv között sok említésre méltó van még.

 

Csabai László: Szindbád, a detektív

A száz éve játszódó összefüggő novellafüzér főszereplője egy fiatal magyar detektív. Szépen megrajzolt helyszínek és eredeti szereplők, felsorakoztatva az emberiség számtalan pozitív és negatív tetteit. A bűntettek is érdekesek voltak, nem erőltetett a krimiszál sem. Remekül mutatta be a huszadik század első felét, szerettem, ahogy összeértek a történetek, a végén levő csattanó pedig a helyén volt. Ez volt az első könyvem Csabai Lászlótól, de biztosan elolvasom a többi művét is.

 Fahidi Éva: A Dolgok Lelke és Edith Eva Eger: A döntés

Egyszerre talált meg ez a két könyv, pedig A Dolgok Lelke már évek óta ott állt a polcon, de nem mertem belekezdeni. A holokauszt felfoghatatlan, érthetetlen és elfogadhatatlan, a túlélők visszaemlékezései azért is fontosak, hogy soha többet ne történhessen meg ez a szörnyűség. Fahidi Éva könyvéből sugárzik a derű, a legszörnyűbb helyzetet is azért tud túlélni, mert belekapaszkodik a csodaszép gyerekkorába és az őt meleg szeretettel körülvevő családi emlékeibe. Edith Eva Eger könyvében máshol vannak a hangsúlyok, de ugyanaz a megmagyarázhatatlan erő és bizakodás nála is ott van, és nagy motivációt tud nyújtani másoknak, akik megtorpantak az útjukon. Közös pont az életükben a tánc és a mozgás szeretete, és hogy gyűlölet helyett az életet választották. Edith Eger most 95, Fahidi Éva 97 esztendős – csodálatos teremtések, igazi példaképek.

David Attenborough: Egy ifjú természettudós történetei

Ilyen, amikor egy igazi angol úriember leírja állatgyűjtő expedíciókon szerzett élményeit. Elképesztőek voltak ezek az ötvenes évekbeli utazások, a világ még sokkal érintetlenebb volt, például Komodo szigetére még a helyiek sem tudták, hogy lehet eljutni. Ennek ellenére, hatalmas lelkesedés és tettvágy volt már akkor is jellemző Attenboroughra, ahogy a maga szerény és kedves módján elintézett minden adminisztratív és egyéb akadályt a felidézett három utazásánál. Bár óriástatut ő sem tudott gyűjteni, rengeteg információt megtudhatunk a könyvéből: a kisebb tatuk ennivalójához földet kell keverni, és akkor nem lesz hasmenésük, a komodói sárkányoknak rossz a hallásuk és régen a matrózok valószínűleg a lamantint nézték sellőknek. Szenzációs könyv, fiataloknak és felnőtteknek egyaránt szórakoztató és élményekkel teli. Eddig Durrell volt a kedvencem ebben a témakörben, de ezentúl Attenborough is többet fogok olvasni. 

Henri Perruchot: Van Gogh élete

Miközben olvastam jöttem rá, hogy a leghíresebb történetei kivételével eddig alig tudtam valamit Van Goghról. A szerző igazán felkészült, komoly kutatómunkát végzett, ez például látszik a festő és az öccse közötti levelezés bemutatásában. Ezek az idézetek nagyon jól ábrázolják Van Gogh személyiségét, sérültségét és ezzel összefüggésben betegségét. Számomra nagy segítséget jelentett, hogy nemcsak a festő életének helyszíneit mutatta be, hanem az ott készült képeket is, és azokat elemezte a színhasználattól a témaválasztásig. Sokszor jutott eszembe, hogy vajon mi lett volna Van Gogh sorsa, ha egy jómódú polgári családba születik, anyagi gondok nélkül, nyugodt körülmények között élve. Választ erre sose fogunk kapni, maradnak a csodálatos festményei és a szomorúság, hogy mindössze 37 év jutott neki.

Czakó Zsófia: Szívhang

Az elcsépelt mondás szerint egy nő két dologért képes mindent megtenni: hogy legyen gyereke vagy hogy ne legyen. Czakó Zsófia második regényében mindkét történetből bőven találunk, a borsodi kórházban sokadik abortuszukra váró nők és lányok mellett a fővárosi értelmiség vitaminokkal és jógagyakorlattal megsegített hiábavaló teherbeesései ugyanazt a reménytelenséget sugallják. Szociográfiai mélységű társadalmi helyzetkép, együttérzéssel és előítéletektől mentesen. Nagyon várom a harmadik kötetét, tehetséges és szívemhez közel áll, bármit is ír.

John Hersey: Harangot Adanónak

Kellemes meglepetés volt ez a regény, nem hittem volna, hogy ennyire leköt egy kis olasz falu II. világháború alatt játszódó története. Az amerikaiak már partra szálltak Olaszországban, a tengerparti Adano településen a kivándorolt olasz szülőktől, már Amerikában született Victor Joppolo őrnagy veszi át az irányítást. Figyelmes és emberséges hozzáállásával hamar rendet teremt az évtizedekig fasiszta vezetőktől szenvedő városkában. Miután biztosította az élelmezést és az utcák tisztaságát, megpróbálja megoldani a helyiek szívfájdalmát is: hogy szerezzen egy új harangot a tőlük elrabolt és beolvasztott 700 éves helyett. A regényben szereplő sokszor ironikus humor soha nem bántó, inkább a kulturális különbségeket figurázza ki. Vannak benne emberséges katonák és kegyetlen civilek, és görbe tükröt mutat a nemzetekről szóló sztereotípiáknak is. Nagyon érdekes, hogy Hersey a Time tudósítójaként járt Olaszországban 1943-ban és négy-öt napot egy hasonló szicíliai kisvárosban töltött, ahol Frank Toscani volt a polgármester, akinek az élete sokban hasonlít Joppolo őrnagyéra. Valószínűleg róla mintázta a főszereplőt, amit az is alátámaszt, hogy amikor az író elküldte Toscaninak a regény és az abból készült film szövegét, hiába írta bele a szerelmi szálra utalva, hogy sok elképzelt rész is van benne, Toscani 250 ezer dollárra perelte be. Végül egy közös vacsora alatt elálltak a pereskedéstől, és a filmből származó összes bevételt Hersley felajánlotta a Vöröskeresztnek. Teljesen megérdemelten kapta meg a könyv a Pulitzer-díjat 1945-ben.

Heinrich Harrer: Hét év Tibetben

Igaz az a mondás, hogy az Élet a legnagyobb rendező – végig úgy éreztem, hogy kalandregény írója nem tudott volna ennyi fordulatot kitalálni, mint ami Heinrich Harrerrel történt meg. A hegymászó a II. világháború kitörése után nem tudott visszatérni Európában, többször szökött meg az indiai hadifogolytáborból, míg Tibetbe jutott társával. A könyv legfőbb érdeme, hogy a rengeteg információt élvezetes formában mutatja be erről a titokzatos országról. Legyen szó múltról vagy jelenről, a helyi népszokásokról, a társadalmi berendezkedésről, vagy a vallásról, de akár egy átlagember mindennapjairól, alapos, de mégis könnyen olvasható stílusban ír róluk a szerző. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy milyen körülmények között, mennyire hiányos felszereléssel érték el a Tiltott Várost. Európai létükre beilleszkedésük és elfogadásuk a helyiek részéről példa nélküli volt. Harrer a Dalai Lámáról hatalmas tisztelettel és szeretettel ír, nagyon jó volt látni a kötet illusztrációi között a később, róluk készült fotókat. A kínai megszállás előtt szinte az utolsó pillanatban figyelték meg Tibetet és ebben a műben emléket tudtak állítani neki. Nagyon érdekes könyv, szerettem olvasni.