Milyen könyvek kerüljenek a karácsonyfa alá? 2025

 A következő néhány napban még van idő a hiányzó karácsonyi ajándékokat beszerezni – ezeket a könyveket ajánlom hozzá.

 Az idei Jolly Joker – nagyszülőknek, szülőknek, történelem iránt érdeklődő kamaszoknak

Buda & Pest – egy város zivataros századaiból (Buda & Pest 1

Kicsit kételkedtem benne, amikor kézbe fogtam (két kézbe, mert 642 oldal és igen nehéz), de nagyon kellemes meglepetés volt. Milyen lehet egy évszázadokon keresztül tartó krimi és nyomozás két család összefonódó életéről és egy kincsvadászatról, melyet 16 szerző írt? Jó és izgalmas. A történet minden időszakot jól és hitelesen mutat be és egységes marad a stílus és a hangulat, hiába írt minden fejezetet más. Idén megjelent az előzménykötet is (Buda & Pest – ahogy kezdődött), biztos elolvasom majd azt is.

 X generáció

Üdv mindenkinek a szendvicsgenerációban! Mivel foglalkozik minimális szabadidejében egy középkorú, dolgozó, gyereket nevelő és a szüleinek is segítő ember? Hát traumafeldolgozással. Ha nem a sajátjait próbálja megoldani, olvas a többiekéről. Ebben a témában nagyon nagy a felhozatal, idén talán a legnagyobb hatással Babarczy Eszter Apám meghal című írása (vallomása?) volt rám. Olyan kérdéskört dolgoz fel, mely sokakat érint és szinte senki nem mer róla beszélni. Egyre többet tudunk magunkról, testünkről és lelkünkről, de vannak tabuk, melyek a közvélekedés szerint kimondhatatlanok. Pedig itt vannak, fájdalmat okoznak, de az érintettek mégsem akarnak/mernek róla beszélni. Viszont Babarczy Eszter teljes nyíltsággal írt róla. (Bár ő is csak a vonal alatt.) Helyzetében egy olyan haldokló apáról írt, akitől nemcsak azt a szülői odafigyelést nem kapta meg, amire szüksége volt és amire vágyott, hanem egy közismert művészemberről, aki a tehetsége révén mintha felülemelkedhetett volna az általános erkölcsi normákon is.

„Nagyon gazdag a választéka annak, amivel egy szülő fájdalmat tud okozni. És akkor még nem is vizsgáltuk azt, amikor azzal okoz fájdalmat, hogy nem figyel oda.”

Az írónő több szempontból is kiemelkedőt alkotott. Fontos volt az írása őszintesége, a mélysége, a bátorsága. Fontos volt, ahogy az apja iránt érzett haragból el tudod jutni más érzésekig. Példamutató volt ez a szembenézés. Fontos ez az írás (vallomás?), mert hátha segít megszüntetni azt a sok kritikában is megjelenő hozzáállást, miszerint „halottról jót vagy semmit” illetve a „szülőkkel kapcsolatban csak a szépre emlékezünk”. Jó lenne eljutni oda, hogy egyáltalán felismerjük, ha nem jól szeretnek minket és jó lenne hibáztatás nélkül kimondani, ha valaki fájdalmat okozott nekünk. Akkor is, ha az apánk. Akkor is, ha Kossuth-díjas

 Kamaszoknak (inkább lányoknak)

Frida imád rajzolni, az apukájával él együtt, aki Skóciában kapott munkát, így kiköltöznek egy tanévre. Így kezdődik Győri Katalin Nem festek álmokat című regénye. A kamaszlány nagyon szerethető főhős, a helyszín tökéletes és jó olvasni a skót szokásokról, történelemről és persze a Frida körül kialakuló szerelemekről. A családi tragédia lassan tárul fel az olvasók előtt, de érzékenyen jelenik meg a történetben, elgondolkoztat és nem ítélkezik senki felett. Mivel ez a Flow sorozat 1. része, remélem, hamarosan megjelenik a következő rész is.

 Kisebbeknek

Idén már a harmadik Rókazsolt kötet jelent meg! Nincs még egy róka, aki ennyire szeretné a sajtos párizsit, és nincs olyan sem, aki a Margitszigeten lakik a strand alatt. De ennyire jó fej és érzékeny főhőssel is ritkán találkozunk. Rádai Andrea sorozata szerintem az alsósoknak remek ajándék, akár egyéni olvasásra is, de családi programnak is ideális.

1. Rádai Andrea: Rókazsolt a Margitszigeten

2. Rádai Andrea: Rókazsolt és a különleges kedd

3. Rádai Andrea: Rókazsolt és a csőposta

 

További javasolt könyvek az idei olvasmányaim közül:

Berkesi Zsuzsa: Vigyél fánkot Gyurikának!

A könyv nyitó jelenete megtörtént egy távoli ismerőssel is, szinte ugyanígy. Hatalmas sokk lehet, amikor az eddigi életedről kiderül, hogy mennyi elhallgatott titok van benne és rengeteg erőfeszítés kell, hogy ezeket feldolgozd. A Vigyél fánkot Gyurikának című regény második fele erről szól, és ezért is különleges a holokausztot feldolgozó művek között.

A történet egy átlagos családról szól, aki egyszer csak ott találja magát az elképzelhetetlenben. A nagyobbik gyerek, Judit szemszögéből látjuk az eseményeket, de eredeti a hangnem, pont azokat a dolgokat emeli ki, amiket ez a korosztály észrevesz és semmi olyan nincs benne, ami művivé tenné. Sok a hétköznapi esemény, miket ettek, hogyan bántak velük a szomszédok, és éppen ezért érint meg. A szereplőket ítélkezés nélkül mutatja be, volt aljas házmester is, aki alig várta, hogy megszabaduljon a zsidó lakóktól és volt olyan emberséges is, aki mindenben segített nekik. A könyv második felében az egyik leszármazott traumafeldolgozását követhetjük, és hitelesen és őszintén írja le az egész folyamatot, mellyel szembe tud nézni a családját ért tragédiával. Ebben a részben az a szinte mániákus koncentráció fogott meg, amellyel az elveszett rokont keresi és megpróbálja kideríteni, hogy mi történhetett. Ezt a valahonnan nagyon mélyről jövő sürgető akaratot magam is átéltem egy családi titok kapcsán, és tényleg így működik, hogy addig nem nyugszol, amíg meg nem találod a választ a kérdésekre. Amely kérdések eredetileg nem is a tieid voltak.

Sokszor felkavaró, de fontos és szép olvasmány, mindenkinek ajánlom. Még akkor is, ha a történelemkönyvből ismert tények olyan történetté válnak, amely azonnal hatnak rád, belemásznak a lelked mélyébe és azt érzed, hogy fáj, egyfolytában fáj. Viszont a szembenézéssel és a titkok kiderítésével van megoldás, van feloldás is.

Keömley-Horváth Boglárka: Naspolya, elipszilonnal

Mint egy arcról leolvadó mosoly. Pedig egyébként minden rendben, csak azért mégsem lehet örülni semminek. Ilyen érzés volt Keömley-Horváth Boglárka Naspolya elipszilonnal című regényét olvasni – idősebbek biztos azt mondják, hogy ezek a fiatalok jó dolgukban nem tudják, hogy mit csináljanak. A saját korosztálya csak megvonja a vállát, hogy „first world problem”. De az állandó elégedetlenség, az útkeresés a felnőttek világában sok huszon-harmincas férfit és nőt érint és ezt nagyon jól tükrözi vissza a történet. A főhős bizonytalansága minden döntésénél megjelenik, sőt igazából a döntésképtelensége a rá leginkább jellemző tulajdonsága. A megfelelési kényszer akár a család felé, a katolikus vallás felé, a multis munkahely és az anyukás csoportok felé folyamatosan jelen van, de közben küzd is ellene. A mindennapi helyzeteket sokszor humorral kezeli, de ez nem a könyv reklámjában idézet Bridget Jones-i harsánysággal jelenik meg, hanem egy sajátos, keserédes hozzáállással. Üditően friss hang a kortárs magyar irodalomban, szerettem olvasni.

 Czakó Zsófia: Távoli rokonok

Három generációnyi sérült nő. Volt, akit nem szerettek, volt, akit túlszerettek, volt, akit nem úgy szerettek, ahogy jó lett volna neki. Mindegyiken nyomott hagyott, hogy nem szerette saját magát, mert megpróbáltak a külvilág elvárásai szerint élni, de ez persze szöges ellentétben állt azzal, ami nekik lett volna jó. Czakó Zsófia látja a nőket, de nem átlát rajtuk, hanem érzékeli, honnan jön az önbántás, melyek azok a nemzedékről nemzedékre átadott fájdalmak, melyek tovább rombolják az egyéni életét. Czakó Zsófia akkor is szereti ezeket a nőket, amikor ők nem szeretik saját maguk. Olyan finoman mutatja be, hogy ki mit élt át és ez mit okozott. Nem ítélkezik és nem minősít. Sokszor megjelennek a transzgenerációs traumák a közbeszédben, de ha valaki meg akarja érteni, miről is van szó, elég elolvasni ezt az egy regényt. Szívfájdító a nagymama félárvasága és ma már egyértelmű, hogy miért és hogyan lett parentifikált gyerek. Az anya a szendvics-generáció tökéletes megtestesítője, egyszerre próbálja szorosan magához kötni a lányát és élni az ő életét és kiszolgálni a demenciával küzdő édesanyját. A fiatal lány pedig megpróbál kitörni egy rákényszerített életformából. Mindhármuknak gondja van a testiséggel, a kapcsolatokkal, az evéssel. Végül is csak azokkal a dolgokkal, melyek az élethez kellenek. Bármennyire is szívfacsaró ez az egész történet, azért felvillan a végén a remény. Ez nem csak Margitnak, Jankának és Zsuzsikának fontos, hanem nekünk is.

 Száraz Miklós György: Tibeti szél

Vadregény – írja az alcím, pedig a természeti képeken kívül nincs benne vadság. Sokkal inkább a vágyakozás regénye ez, az elvágyódásé, a kíváncsiságé, az álmoké, a nemzedékekről nemzedékekre átadott tudásé, amit a könyvek mellett a génjeinkben is hordozunk. Elindul egy vándor Erdélyből Ázsia ismeretlen belső részei felé és a külvilág mellett saját magát is felfedezi.

„Azt hittem, soha nem engedem sodortatni magam. Célom volt. Ha egyszer kitűztem, semmi el nem téríthetett, meg nem ingathatott. Szabad választásaimmal magam vertem béklyóba magam.”

A vándor, akit Manszúr bégnek hívnak (bár sehol nincs leírva, de Körösi Csoma Sándor alakját mintázta meg az író), különös, titokzatos alak. De elkötelezetten megy a célja után, viszont engedi, hogy hasson rá a számunkra különleges keleti életvitel, szemlélet és nézőpont. Lehet, hogy a kultúrák különböznek, de az értékek nem. A regény olvasása közben egyszerre élveztem a szöveg líraiságát és a gondolatok bölcsességét. A varázslat több síkon is működött: Dönkar meséje, a különböző csodák (a vemhes öszvér, a kisfiú álmában szereplő delfin, Dzsampal Gyaco álma) elkalauzolt Tibetbe, ahol mindent beborít a jakvaj illata (vagy talán szaga). Mégis otthonos volt ez a világ, a szelídségével és az egyszerre ismeretlen és ismerős történeteivel.

„Nincs biztos tudás. Bizonytalan a múlt és a jövő is. Semmi sem bizonyos, csak a most. Gyakran megtörténik, hogy igaznak bizonyul a hihetetlen, és hamisnak, ami nyilvánvaló.”

1956

 Szeretem a történelmi regényeket, a tényeken kívül segít megismerni az adott korszakot, az embereket, szokásokat, nézeteket.

Az 1956-os forradalom nem volt olyan régen, a környezetünkben sokan élnek, akik ott voltak, látták, emlékeznek rá. Két regényt olvastam erről a témáról, mindkettő teljesen más, más korosztálynak szól, de pont ezért volt jó – ajánlom őket az ünnep után is.

Kiss Judit Ágnes Kórház az osztályteremben című regénye a Pagony Abszolút töri sorozatában jelent meg, ez már eleve jelzi az értékeit. Sok szempontból kiemelkedő regény, de szerintem az a legnagyobb erénye, hogy közel tudja hozni a tizenéveseknek az ötvenes évek világát. Az időutazó társaság teljesen máshogy éli meg a forradalom napjait, amikor benne vannak, mint amikor tanulnak róla (ez utóbbi eleve nagyon hiányos ismeretanyag). De még olyanokban is megmutatja az akkori és a mai világ közötti különbséget, hogy az egyik lány véletlenül azt mondja, hogy az angol a kedvenc tantárgya, vagy milyen összetett volt akkoriban a vallással kapcsolatos viszony.

Lóri a dédapjával akar találkozni, ezért mennek vissza egy titkos alagúton az időben. Annyit tud róla, hogy a Corvin köziekkel harcolt, aztán elmenekült külföldre. Disszidált. Csak pár fénykép maradt róla, meg néhány családi történet.

„A faterom börtönben van – folytatta a férfi. – Ennek a rendszernek ő ellenség. Rajta keresztül mi is. A tizenhárom éves öcsém meg én. Nem tanulhattam tovább. Az öcsém se mehet majd egyetemre. Az anyám a diplomájával egy gyárban dolgozik szalag mellett, két műszakban. Akit én feleségül veszek, az is ellenség lesz. A gyerekem is. Én ebben a rendszerben nem házasodhatok. Mikor teszek jobbat a lányomnak? Ha dolgozom fillérekért ebben a nyomorban, vagy ha az életem árán is jobb világba nőhet bele?”

Az írónő nagyon jól mutatja be a korabeli világot, leginkább azokra a különbségekre fókuszál, amik megérinti a négy kamasz időutazót. Hanna például nem tudja elképzelni, hogy ne utazzon át a határon meglátogatni egy rokonát. De nem hallottak a tanácsról, hogy kiutalják a túl nagy lakások egy részét társbérlőknek, és azt sem tudják, kik voltak az ávósok.

„Itt tizenegy éve még háború volt – számolgatta Hanna magában. – Ők még emlékeznek rá, főleg az idősebbek. Én biztos nem tudnám, mint kell ilyen helyzetben csinálnom.”

A történelmi események mellett a kamaszoknak a szereplők közötti viszonyok és a fiatalok otthoni helyzete is érdekes lehet. Rékának Lóri tetszik, de elviseli Sanyit, aki fülig szerelmes a lányba. Sanyi titkolja, hogy milyen beteg volt, de azt tudják róla, hogy zongorázik és hogy az anyukájával él. Hanna kicsit kívülálló, mivel nincs okostelefonja, de van négy testvére.

A regényben megjelenik sok ismert történet és szereplő (például Mansfeld Péter) de a kitaláltak között is sokan szerethetőek, élükön Karcsi papával. 

A másik könyv Moldova Györgytől volt a Magányos pavilon. Moldova György a társadalmi folyamatokkal kapcsolatos érzékenysége itt is megjelenik, de a szokott szatirikus hangnem sokkal visszafogottabb (talán egyedül Englisch főorvos képviseli ezt a stílust, lehet, hogy ezért, de ő volt a kedvenc szereplőm). Két szempontból örültem, hogy elolvastam az évek óta a polcomon álló könyvet: az egyik, hogy ez a szerző egyik legendák övezte írása és kíváncsi voltam, miért. A másik ok, hogy sokkal közelebb hozta ezt az időszakot – eddig is ki tudtam számolni, hogy ez a forradalom 11 évvel a II. világháború befejezése után zajlott, de valahogy most nemcsak megértettem, hanem éreztem is, hogy mennyire közel voltak és hogy mi minden történt ebben az évtizedben, ami miatt fellázadtak.

A könyvben a forradalom szinte csak mellékszál, a történelmi események csak villanásszerűen jelennek meg. Olyan, mintha egy szerelmi történet lenne, melynek az indikátora a felkelés. A nővér és a volt elitélt kapcsolata mintha eleve kudarcra lenne ítélve, de lehet, hogy pont ezért lesz ennyire fontos nekik. Moldova megélte ezt az időszakot, nemcsak az események voltak pont úgy, hanem a korszellemet is meg tudta jeleníteni. Ami leginkább megfogott, hogy az emberi erények és gyarlóságok bemutatása mellett azt is jól érzékeltette, hogy ki miért viselkedett önfeláldozó vagy éppen alávaló módon.

Attól tartok, ma sem lenne ez másképp.

"Az élet valójában apró drámák sorozata"

 Más szemében a szálkát is látja, sajátjában a gerendát se – tartja a bibliai mondás és ez gyakran eszembe jutott Agatha Christie által, de álnéven írt romantikus kategóriába sorolt regényének olvasásakor. Bevallom eddig fogalmam sem volt arról, hogy Mary Westmacott szerzői néven írt hat regényt a krimi királynője. A Távol telt tőled tavaszom nem krimi, de az az igazság, hogy mégis egy nyomozásról szól – a főszereplő lelkében és gondolataiban keressük egy eddig szembenézések nélkül töltött élet valós eseményeit. Lenyűgözőnek tartottam, mind a témaválasztása, mind a stílusa miatt.

„Három nap alatt írtam meg azt a könyvet... Egyhuzamban... Nem hiszem, hogy valaha is voltam ennyire fáradt... Nem akartam egyetlen szót sem megváltoztatni, és bár természetesen magam sem tudom, hogy valójában milyen, úgy írtam meg, ahogyan meg akartam írni, és ez a legnagyobb öröm, amit egy író érezhet.” Agatha Christie honlapján találtam ezt az idézetet, ezt nyilatkozta erről a regényéről. Egyértelműen érezhető volt ez a lelkesedés és kiforrottság akkor is, mikor olvastam, megértettem, miért volt ez az írónő véleménye.

A lánya, Rosalind Hicks a művet „keserédes szerelmi történeteknek” írja le, szerintem inkább a keserű, mint az édes jellemző a Távol telt…-re. Egy háromgyerekes, jómódú családanya meglátogatja betegségből lábadozó lányát Bagdadban, de hazafelé nem tud felszállni arra a vonatra, mely hazavitte volna, így a török határ mellett reked a semmi szélén egy szegényes fogadóban és egy héten keresztül várja a következő járatot. A fogadóson és a szakácson kívül nincs más ember körülötte, a nála levő könyveket hamar kiolvassa, kézimunkát nem vitt, így kényszerűségből az életén kezd gondolkozni és szembenéz olyan eseményekkel, melyeket addig a hétköznapok rutinjában messze elkerül.

Saját magát és az életét is tökéletesnek tartja, meghökkentik volt iskolatársának – akivel előtte véletlenül futott össze - kritikus és kicsit lenéző megjegyzései. Aztán a homokdűnék között sétálva egyre nehezebb helyzetbe kerül: szembe kell néznie saját magával, eddigi élethazugságaival.

„Hol az igazság? Ott?

Vagy itt?”

Nehéz ez a folyamat. Főleg, hogy évtizedes alapvetéseket kérdőjelez meg saját magában. Azért is nehéz, mert egyedül van és nincs hozzá segítsége, aki irányítaná az önismeret rögös útján. Egy ilyen folyamat még pszichológusi segítséggel is nagyon megerőltető, de egyedül rájönni, különösen drámai lehet.

„…ő Joan pedig csak egy vidéki ügyvéd jelentéktelen, középosztálybeli felesége”

Aki eddig nagyon határozottan tudta, hogy kinek mi a legjobb, mire van szüksége és a legnagyobb jóindulatával és segíteni akarásával oda sem figyelt szeretteire, azok valós szükségleteire. Így költözött el a világ távoli tájaira mindhárom gyereke és így foglalkozott titokban a számára kedves gazdálkodással az ügyvédi életbe általa belekényszerített férje.

Nagyon finom eszközökkel, folyamatosan mutatja be Christie a család életét, sehol egy gyilkos, nem folyik a vér, de mégis drámai a hangulat.

„Az ember olykor ideges lesz, sőt agyrémek prédája.”

Amikor megérkezik a vonat, kimenekül a kényszerű helyzetéből a nő, de a regény feszültsége mégsem csökken. A visszaúton az útitársa, majd pedig a legvégén a férje is újabb megvilágításba helyezi Joant, eddigi életét és döntéseit, majd pedig következik egy igazi, parádés Agatha Christie-féle lezárás. Jó volt megismerkedni egy legendás szerző új oldalával, igazi meglepetés volt, hogy a krimin kívül a lélektanhoz is ért.

Az antinagymama tizenegy rémmeséje

 A rendszerváltás zűrzavaros időszakában Győző, aki a tanács alkalmazásában hordja az időseknek az ebédet, elrabolja a Kamillát, hogy legyen a nagymamája és meséljen neki. Kamilla gyorsan alkalmazkodik a helyzethez, mint ahogy élete kilencven esztendeje alatt szinte mindenhez, de a kis padlásszoba, ahol onnan kezdve rabként tengeti napjait, nem várt események helyszíne lesz. Mártonffy András 11 éjszaka című regényében semmi sem szokványos.

Kezdjük a főszereplőkkel: Győzőt születésekor problémás gyereknek gondolták, a szülei lemondtak róla, így a nagymamája vette magához. A fizikai ereje sokkal jelentősebb volt, mint a szellemi képességei, de így is megtalálta a helyét a világban – amikor már nem bírta a komoly fizikai munkát, ebédkihordó lett az önkormányzatnál. (Vagy még a tanácsnál?) Itt találkozott Kamillával, akinél minden nap a szükségesnél egy kicsit hosszabban időzött, mert élvezte a számára nosztalgikus hangulatot (és helyszínt, az illatokat), melyet a kedvesnek látszó idős hölgynél talált. Kamilla a századfordulón született, nagyon fiatalon ment férjhez a nála sokkal idősebb férjéhez, de a házasságuk hamar rémálommá vált, mivel férje mai kifejezéssel élve poszttraumás stresszel küzdött az első világháborúban szerzett traumáitól. Kamilla életének az egyik legfontosabb eseménye Brenner Józseffel, vagyis Csáth Gázával való megismerkedése volt, több szempontból is meghatározóvá vált rövidke kapcsolatuk.

Kamilla és Győző is szeretethiányos és traumatizált, de ez nem meglepő a XX. század eseményeinek tükrében. Bár Győző az „emberrabló”, mégis Kamilla irányítja a kettejük közötti furcsa dinamikát. A kikövetelt mesék pedig elképesztőek – némelyik csak nyomasztó, de van amelyik horrorisztikus, mások pedig hideglelősen egyediek.

„A valóság az valóság, mesélni pedig kitalált történetet kell. A kettőt nem jó összekeverni.”

Az idézetnek ellentmond és lehet, hogy belemagyarázás részemről, de mintha az idős hölgy életeseményei ihlették volna a szürreális meséket. Na és a narrátor – az ő alakja külön dicséretet érdemel, bár még inkább nem adnám át neki személyesen, valamikor úgy is elkerülhetetlen lesz a találkozásunk. 😊

A fantáziadús történet mellett két okból is jó volt olvasni Mártonffy regényét. Az egyik az időskorral kapcsolatos gondolatok: finoman, de őszintén fogalmazott meg igazságokat, de elkerülte, hogy falvédőre hímzett közhelyek legyenek belőlük.

„A nagyon hosszú idő nagyon megváltoztatja a dolgokat. Olyan módon, amit a fiatalok egyáltalán nem értenek meg. Ahhoz, hogy felfogjuk az öregséget, öregnek kell lennünk. Furcsa érzés az ilyesmi.”

A másik, hogy nagyon szép, választékos nyelvezettel írta meg a szöveget. Az egyik kedvenc, a családunkban gyakran használt szóval is többször találkoztam - pedig a hepciáskodás nem túl gyakori kifejezés. A fiacskám néha sok volt, de megvolt a helye a szövegben.

„Hogyhogy milyen lesz? Hát mi lesz a fénnyel, amikor lekapcsolod a lámpát? Nem lesz semmi. Vége van, és kész.”

Ennek ellentmondanék, mert szerintem ez tipikusan az a regény, aminek hiába van vége, még jó ideig motoszkál bennünk egy-egy erősebb jelenete.

 

Tébláboló emlékek

 Amikor a Vangelis válogatás CD-t hallgatjuk itthon (igen, igen, tudom, a zenehallgatási szokásainkról és az ehhez kapcsolódó hangminőségről majd egyszer máskor írok), a L’Enfant című szám öt másodpercnél tovább biztos nem szól, mert valamelyikünk lekapcsolja. Ennyire mély nyomot hagyott a mi generációnkban – akik a nyolcvanas-kilencvenes években voltak gyerekek - a vasárnap esti hírműsor, aminek a kezdete jelezte, hogy végérvényesen véget ért a hétvége.

„És akkor felharsan a Hét szignálja. Ennél a zenénél nekünk semmi sem fáj jobban vasárnaponként. Mi történt ezen a héten a hazai és világpolitikában. Mit érdekel az bennünket, nekünk nagyon fáj ez a zene, minket ez kínoz. Olyan kevés maradt a hétvégéből, és azt is a Hét szignáljának hallgatásával kell töltenünk.”

Hartay Csaba legújabb, Még nem is játszottunk című novelláskötete ismét hozza a XX. század végén megélt gyerekkor utáni sóvárgást, de ezek a novellák mégis mások, mint a Rajongók voltunk vagy a Lerepül a hülye fejetek írásai. Vicces a négyemeletesek tetejéről vagy az erkélyéről a hétvégi ebédhez félretett zöldségekkel megdobált felnőttekről olvasni (hasonló emlékei mindenkinek vannak, aki ilyen helyen lakott), a pingpongasztalok mellett kismalacként kiabáló fiúk is ismerősek, és a telepi gyerekek és az idősebbek közötti konfliktusok is biztos ugyanazok voltak az országban bárhol.

Ezek a nyarak dinnye és naptej illatúak, a teleket belengi a karácsonyi sütemények és a kamu torokfájáshoz ivott citromos tea aromája. Mosolyt csal az arcra, amikor a gyermeki fantázia szárított levesnek hívja a télidőben az erkélyen dermedő kocsonyát.

„Emlékek téblábolnak előttem, hűlt viaszpöttyök a kopott parkettán…”

Akik túl vannak a 25. érettségi évfordulójukon, élvezettel olvassák a novellákban felbukkanó gyerek- és kamaszkori emlékeket. De a Hartay-rajongóknak (mármint mi, akik Rajongók voltunk – érted? hihi) már ismerős lehet egyik-másik kaland a szerző eddigi munkásságából. Újra felbukkan a csavaros fagyi meg a Videoton TV-computer, és persze Dimitrij Lénáról mesél. De megrezgeti a nyolcvanas évek emlékeit az Úttörőházban szervezett diszkó és a mindent felülíró vágy, hogy a barátokkal „lemenjünk” játszani. Volt szerencsém egyszer interjút készíteni a szerzővel, azt mondta, hogy úgy tudott megbékélni a felnőtt léttel, hogy a visszaemlékezések írásával nem engedi, hogy végképp felnőjön.

Ennek mintha ellent mondana, de szerintem a legjobb ebben a novelláskötetben, hogy megjelenik egy új hang is. Igazából persze nem annyira új, hiszen Hartay Csaba versesköteteiben eddig is találkozhattunk ezzel a finom, néha elvágyódó, néha hétköznapi varázslatokat tartalmazó líraisággal, de a prózai szövegeknél most éreztem a legerősebben.

„Sokat nevet az ember gyerekként, minden apróságon, azon is, ami illetlenség, nem érdekelt bennünket az ilyesmi, ha nem látják, nevettünk mi mindenen és mindenkin.”

Ez már nem a felnőttbőrbe bújt kiskamasz, hanem a finomlelkű, érett ember megnyilvánulása. Mert fontos a fékevesztett vidámság, de az a szeretet, amivel a karácsonyi dalokat vinnyogóan éneklő dédi és a nagyszülők megjelennek, az tényleg szívet melengető. Itt a feleslegesen kikövetelt és megkapott ajándékok helyett a családi rituálék és az emberi gesztusok kerülnek előtérbe.

Kis sóhajtással megtöröltem a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket, és összecsuktam a könyvet, rá a fiatalság bolondos lapjaira. Hiszen ezek az én emlékeim is! De várom, sőt nagyon várom az új novellákat, vagy akár a következő regényt, mert ez egy egyedi és szerethető stílus, biztos vagyok benne, hogy csavaros fagyi, Úttörőház és Depeche Mode nélkül is az lesz.

A műszőrme kabáttal álcázott segítőkész róka, aki szerette a sajtos párizsit

 Senki nem tett annyit mostanában a rókák becsületének helyreállításáért, mint Rádai Andrea! Rókazsolt tökéletes főszereplője az írónő mostanában megjelent, második mesekönyvének. Nem ám egy sunyi ravaszdiról van szó, ez a róka kedves, empatikus, gondoskodó – például ügyel a környezetére, zárás után mindig összeszedi a szemetet lakóhelyén, a Palatinus strandon, ahol egy odvas fa alatti üregben lakik. De begyűjti az elhagyott tárgyakat is – így tud segíteni két kislánynak, akikkel egy nyári napon titokban barátkozott össze (ebben segített némi elkunyerált sajtos párizsi is), és velük, majd később egy másik testvérpárral egyik kalandból a másikba keveredik.

Rókazsolt a Margitszigeten című könyvben megint egy olyan idilli, mesekönyvi alaphelyzetet teremtett Rádai Andrea, ahol a való világ megfelelő mértékben keveredik a csodákkal, a véletlenekkel és a varázslattal. A gyerekek és az állatok között nagy az összhang, természetes, hogy tudnak beszélni egymással, de az állatok és egyéb lények között van, aki megérti a hajó szavát is. Szerethetőek ezek az alakok, segítik egymást, példát mutatnak a többieknek és ezzel a példamutatással észrevétlen tanítják az olvasókat is. A célzott nagyobb ovis, kisebb iskolások pedig fogékonyak erre, sokkal többet lehet elérni náluk így, mintha szülői prédikációkat hallgatnának. Ami még finoman megjelenik – és sokkal távolabb mutat egy mesekönyv szórakoztató feladatán - az pont a családdal kapcsolatos. Joli és Sári szüleikkel együtt szépen élnek, érezhető a támogató közeg, például az apuka viccesen segíti a szállodába egy levélért beosonó lányát azzal, hogy lyukat beszél a londíner hasába. Brendon és Vanessza, akik a többi kalandban vesznek részt már nem ennyire szerencsések, de erről csak a kitaposott tornacipőjük és az árulkodik, hogy egy gyári munkásszállón laknak.

Ez az árnyaltság akkor is jelen van, amikor a többi szereplőről, például Macskabalogról van szó. Először annyit tudunk meg róla, hogy milyen mogorva és magának való, de utána kiderül, hogy felesége elvesztése miatt szomorkodott. Jó értelemben vett emberség van az itt szereplő állatokban. Macskablog még süt egy adag sajtos rolót (ami állítólag legjobb a városban), mielőtt felesége megmentésére indul, de sokszor segítenek egymásnak, legyen szó plüsszsiráf visszajuttatásáról vagy egy pillangócsapat útbaigazításáról.

Ami nekem fontos egy mesekönyvnél, hogy felnőttként is jó élmény legyen olvasni. Ebben az igényes, humoros és sokszor szépséges szövegben pont annyi a lazaság, amennyit a fiatalabb korosztályok is használnak – nem zavaróak a benne levő okék. Nagyon szerettem a neveket, tökéletesen felidézik azt a hangulatot, amikor ovisok beszélnek a barátaikról vacsora közben.

Több lírai részlet fűszerezte a meséket, a Budapest egét beborító, falevelek alá bújó pillangók utazását csodálatos elképzelni is (továbbá ez a rész bekerült nálam a legszebb zárómondatok listájára). És ha már a képekről van szó, ritka az a könyv, ahol olyan összhangban van a szöveg és az illusztrációk, mint itt. Sipos Fanni rajzai önmagukban, műalkotásként is megállják a helyüket, simán előfordult, hogy egy-egy lapnál várnom kellett a lapozással, mert annyira részletgazdagok a rajzok, hogy figyelmes nézelődés után újabb és újabb alakot találtunk.

Bárcsak igaziból is létezne Rókazsolt, szebb lenne ez a világ.

 

Amikor az objektív a görbe tükör

 Ez az első fotóalbum, amiről ajánlót írtam, gondoltam milyen jó lenne egy rendes közhellyel kezdeni, miszerint egy kép többet mond ezer szónál. De Molnár Péter még ezt is össze tudta kavarni. Mert az általa kitalált „Ezospiri bullshit” irányzat rajongói pontosan tudják, hogy a fényképei az alájuk írt szövegekkel együtt nyerik jelentésüket. Összeillenek, sőt kiegészítik egymást. Mondhatni, a könyvben gyakran emlegetett „Zuniverzum” is egymásnak teremtette őket.

Ha valaki nem ismeri a szerzőt személyesen, furcsa lehet olyan szövegeket olvasni, melyek mintha a közösségi médiában (vagy hűtőmágneseken, jelvényeken stb.) jelenleg túlburjánzó Mindenféle Okosságok és Életigazságok közé tartoznának. Éppen ezért, mielőtt nekikezdünk ennek a kétszáz oldalas, igazi, minőségi fotóalbum lapozgatásának, célszerű felidézni az irónia, a cinizmus, a humor, sőt a fekete humor jelentését. Aki szereti a Monty Python, a Fekete Vipera és a L’art pour L’art társulat stílusát, imádni fogja ezt a könyvet. Csodálatos látni, hogy egy építkezés unalmasnak hitt területén mennyi vicces helyzet rejtőzik a csupasz betonfalak és a vasbeton pillérek között. Arról nem is beszélve, hogy gyakran küzdök én is a pareidoliával, vagyis, hogy olyan helyeken is arcokat látok előbukkanni, ahol nem kellene lenniük. Ezek a típusú képek voltak a kedvenceim, legyen rajta akár gyorskaját majszoló betonfal, vagy csurig teli utcai szemetes. (Képeket azért se szúrok be, akit érdekel, megnézheti a könyvben.) De ehhez a fotós látásmódja kell, melyet lehet furcsának vagy groteszknek is tartani, ez az olvasótól (vagy jelen esetben a komplex vizuális élmény élvezőjétől) függ.

Nem titok, hogy hozzám közel áll ez a fajta humor, sőt azon szerencsések közé tartozom, akik a szerző barátjaként az elmúlt években folyamatosan mellette álltak, nógatták, sőt néha nyomdafestéket nem tűrően próbálták motiválni, hogy készüljön egy könyv ezekből a fényképekből. Elismerésként (vagy Molnár Petit ismerve kiszúrásként, hihi) az egyik előszót én írhattam az albumba. 

A magánkiadásban megjelent Az Ezospiri Bullshit első 7 (-1) éve első kiadása egy hét alatt elfogyott, de az érdeklődésre tekintettel már készül a második adag. Aki szeretne belőle a saját polcára, írjon a molnarpeter@molnarpeter.hu címre és akkor nem kell az Országos Széchényi Könyvtár olvasótermében hangos nevetéssel zavarnia a többieket.

A szerző Facebook oldaláért kattints ide, de a könyvben szereplő képek már nincsenek fent rajta, szóval érdemes beszerezni a kötetet. :-)