A svéd, aki vicces könyveket tudott írni

Jonas Jonasson Az analfabéta, aki tudott számolni című könyve egyszerre vicces és szomorú, egyszerű és abszurd, igaz történelmi adatok és fikciók egyvelege. A címben is szereplő főhős Nombeko, Dél-Afrikában, Sowetóban született és ötévesen már latrinapucolóként dolgozott, hogy eltartsa édesanyját is, aki napi egy liter hígítóval tudta csak elviselhetővé tenni az életét. Tízévesen elárvul, ekkor úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a sorsa irányítását. Ebben egyrészt segítségére van különleges matematikai érzéke és magas intelligenciája, másrészt viszont pont ezek miatt kerül furcsábbnál furcsább helyzetekbe. A latrinapucolók főnökéből a dél-afrikai titkos atombombagyárban lesz takarító, majd Svédországba kerül menekültként. Itt találkozik a másik főszereplővel, egy svéd ikerpár Holger nevű tagjával, akinek a testvérét is Holgernek hívják, és aki tulajdonképpen hivatalosan nem is létezik. Közös sorsuk összeköti egy titkos atombomba, mely a történet mozgatórugója (bár megpróbálnak a lehető legóvatosabban bánni vele).

A regény a közelmúltban kezdődik és a jelenben ér véget, az idő múlásának egyik jelzése, hogy a szerző által nagyra becsült, 2013-ban elhunyt Nelson Mandela mennyi ideje van börtönben. Inkább földrajzilag tesznek meg a szereplők nagy távolságokat és ezáltal válik egzotikussá a magyar olvasóknak a regény. Mind Dél-Afrika, mind Svédország különleges helyszín, és a két ország között óriási a kontraszt. Jonas Jonasson humora leginkább ezeknél a leírásoknál és helyzetelemzéseknél jelentkezik: a sokszor fájdalmas sorsokat és helyzeteket úgy tudja megjelentetni, hogy nevetés közben is érezni lehet a történet súlyát. A svédek jelenleg kedvenc írója jól tette, hogy 20 év médiában eltöltött munka után azzal kezdett foglalkozni, amivel igazából akart és írni kezdett. „Nagyon vicces lett” – mondta a szerző saját könyvéről, és mi hihetünk neki.

(Jonas Jonasson: Az analfabéta, aki tudott számolni; Athenaeum, 2013, 3990 Ft)

Kézzel enni Finnországban

Mindig érdekes olyan regényt olvasni, amely a körülöttünk levő világ leginkább a hírekből ismert részét mutatja be. Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia című regénye 2014-ben jelent meg Finnországban, és azonnal megnyerte a Helsingin Sanomat irodalmi díjat a legjobb első regény kategóriában. Az író saját élményeit is beleírta a két szálon futó regénybe. Az egyik szál napjainkban játszódik Finnországban, egy huszonéves meleg fiú, Bekim életével a középpontban, a másik szál a nyolcvanas évekbe röpít vissza egy koszovói albán faluba, ahol egy tizennyolcéves muszlim lány, Emine készül az esküvőjére. A két főszereplő élete különleges helyzeteken keresztül tárul fel: Bekim megismerkedik egy szórakozóhelyen egy macskával, „aki” emberi tulajdonságokkal bír, ruhát hord és beszél. Emine részletesen bemutatott esküvője az albán hagyományok szerint zajlik, mindenki boldog, hogy egy dúsgazdag családból származó egyetemistának akadt meg rajta a szeme, mert neki ez az egyetlen lehetősége volt, hogy az elvárásoknak megfelelően éljen. A két sors a regény vége felé összefonódik, és számos eseményt látunk máshogy a történetek tükrében. Nagyon erős szimbólumokkal dolgozik a mű, az olvasókon áll, hogy felismerik-e a történetbeli szerepüket. A kígyó és a macska, a szigorú apa és az alárendelt feleség nemcsak a saját életükre vannak hatással, hanem a tágabb családjuk, sőt a környezetükére is. „Nem szörnyű, hogy amint valami jó történik, az ember félni kezd attól a pillanattól, amikor le kell mondania róla?” A Macskám, Jugoszlávia című regény sokat segít, ha szeretnénk megérteni a délszláv háború kirobbanásának okait, és hogy milyen migránsként élni egy idegen országban.  

(Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia; Magvető, 2017; 3499 Ft)

Az első magyar orvosnő

A csíkos és pöttyös könyveknek komoly szerepük volt abban, hogy több nemzedék megszeresse az olvasást. Én egy egész könyvespolcnyi hatvanas évekbeli kötetet örököltem, aztán a nyolcvanas években, a saját kamaszkoromban vettem és kaptam még sok felejthetetlen regényt. Kertész Erzsébet művei mindkét kiadásból rendelkezésemre álltak, például a Vilma doktorasszony 1965-ből. Már akkor is lenyűgözött, hogy milyen kitartással és elhivatottsággal szerezte meg az első magyar orvosnő a diplomáját. A grófi családból származó Hugonnay Vilma (a könyvben y szerepel nevének végén, ő maga mindig i-vel írta) fiatalon ment férjhez barátnője bátyjához, de a XIX. század szokásait nem tudta magáénak érezni: a gazdálkodás, hímzés és bálozás helyett másra vágyott. Egy újsághírben olvasta, hogy a zürichi egyetemen már engedélyezik, hogy a női hallgatók is tanulhassanak, így ékszereit eladva útra kelt, és 1879-ben Svájcban az orvostudományok doktorává avatják. Habár marasztalták a zürichi klinikán, hazatért Magyarországra, ahol évtizedes küzdelem várt rá, hogy elfogadtassa diplomáját. A politikusok a nőket alsóbbrendűeknek tartották, és nem engedték, hogy a tudományos életben tevékenykedjenek – Hugonnay Vilma bába oklevelet szerzett, hogy hivatalosan is praktizálhasson (nem ő volt az utolsó, aki ezt az utat választotta). A magyar diplomáját végül 1897-ben kapta meg, de addig sok akadályt kellett az első magyar orvosnőnek leküzdenie. Kertész Erzsébet stílusa letehetetlenné teszi a regényt, a történelmi tényeket élettel tölti meg. Az utókor hálás lehet az első orvosnő úttörő munkájának és Kertész Erzsébetnek is, hogy történetét ismertté tette.

Csendes kiabálás

Vámos Miklós ma ünnepeli 68. születésnapját, isten éltesse sokáig! Egyik kedvenc kortárs íróm, mert nagyszerű stílusa van, kedvelem a jellegzetes fanyar humorát és minden műve nagyon míves – korrekt, pontos és igaz.

Anya csak egy van, Apák könyve, Bár, Márkez meg én, Sánta kutya, Félnóta, Utazások Erotikában, Zenga zének, Szitakötő – és ez még csak egy kis része a könyveinek (a Csók, Anyu forgatókönyvéért külön köszönet). Mostani ajánlónak mégsem ezek közül választok, hanem az 1988-ban megjelent Jaj című kisregényét szeretném bemutatni (egészen pontosan ez első felét). Annyira abszurd, hogy hiába harminc éve olvastam először, teljesen bevésődött, emlékszem minden fordulatára. Képzeljük el, hogy egyik este csöngetnek, és beállít egy régi rokonunk, akiről azt hittük, hogy rég halott. Csak a családi fényképekről és történetekből tudunk róla. Tudjuk, hogy Auschwitzban halt meg szinte az összes többi családtagunkkal együtt, és most valami csoda folytán egyszer csak megjelenik. Először Liza néni, majd lassanként jönnek a többiek is. Olt Pál, a főszereplő pedig újabb ágyakat szerez, bejelenti a lakásba a rokonait és megpróbálja a fizetéséből finanszírozni az új-régi családja költségeit. „A visszaúton Palikám lírai hangulatba zuhant, érzelmes vallomásokat tett. Tudatta Lina nénivel: rengetegszer káromolta a sorsot, amiért őneki nincsen semmiféle hozzátartozója, Micsoda kitolás, másoknak tizenkét személyes asztal is túl kicsi, ha szűk családi körben ünnepelnek születésnapot, hozzátok meg csak a Vera apja jön, ha nem felejti el a megbeszélt időpontot – valószínűbb, hogy elfelejti. Azért is váltatok annyira összekapaszkodó családdá, kizárólag saját magatokra számíthattok, nincs senki köröttetek, akivel megoszthatnátok a problémáitokat, akitől kérhetnétek – kaphatnátok – atyai tanácsokat.” Aztán az eufória lassanként zavarba és zavarodottságba fordul, túláradnak az érzelmek, Olt Pál dühös és fáradt lesz, aztán amikor egyik nap hazatérnek, nagy meglepetésben lesz részük.

Sokkal könnyebb úgy szembenézni saját sorsunkkal, hogy tudjuk, kitől mit kaptunk örökül. A történelem viszont nem kegyes hozzánk – főleg, ha nem is tanulunk belőle. 

(Vámos Miklós: Jaj; Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988)

Kutyavilág

Virginia Woolftól először a Flush című kisregényét olvastam, mert az irodalomelmélet tanárunk olyan elragadtatással beszélt róla, hogy azonnal meg kellett szereznem a vékony kis kötetet. Évekkel később nagy meglepetés volt az írónő többi műve és az életrajza is, én ezt a derűt és stílust vártam a regényeitől, de a Flush egyszeri és megismételhetetlen. Az Orlando és A világítótorony írójához inkább illik a mélabú és a legsokkolóbb választható halálnem: Virgina Woolf 1941-ben, 59 évesen kövekkel a zsebében besétált a sussexi birtokukhoz közeli folyóba.

A Flush-t viszont még 1933-ban írta, hatalmas sikert aratott, legnagyobb példányszámban eladott műve volt. A címszereplő spániel Elisabeth Barrett viktoriánus kori költőnő kutyájaként vonult be az irodalmi örökkévalóságba, mivel Elisabeth naplójában is gyakran említette az 1842-ben, barátnőjétől kapott ebet. A történetet Flush szemszögéből látjuk: imádott gazdáját, a Wimpole Street-i ház szolgálóit, a vendégeket és London XIX. századi társadalmi osztályait, a helyi szokásokat egyfajta bölcs kívülállással kommentálja. A stílus tökéletes, nem esik a negédes-egyszerűsített kutyamonológ hibájába. A számára fontos eseményeken és érzéseken kívül minden más történést is megtudunk a betegeskedő Elisabethről és nagyon is zárt világáról.

A képen Alex látható - én pont ilyennek képzeltem Flush-t is

„ – Ó, Flush! – mondta Miss Barrett,

Most látta először szemtől szembe Flusht. Flush most látta először szemtől szembe a kevereten fekvő hölgyet.

                Mindketten meglepődtek. Miss Barrett arcát hosszú hajfontok keresztezték: nagy szeme élénken csillogott; ajka mosolygott. Flush pofáját lompos fülek keretezték; az ő szeme is nagy volt és élénk: a szája is nagy volt. Hasonlítottak egymásra. Szemügyre vették egymást, s mindegyikük azt gondolta: „Lám, ott vagyok én!” – aztán: „Milyen különbség!” A lány arcán a napfénytől, levegőtől, tágas szabad terektől elzárt betegek fáradt sápadtsága. A kutya pofája: egészséget és ösztönös erőt sugárzó vöröses, nyers állatpofa. Különválasztva, elhatárolva egymástól, s mégis ugyanegy malom garatjába vetve: ki tudja, nem arra rendeltettek-e, hogy kölcsönösen kiegészítve egymást, kölcsönösen beteljesítsék, ami a másikban még csak titkon szunnyadt? Hogy sóvárgott minderre a lány; de ő, Flush: - nem, ő nem! Kettejük közt ott tántorgott az a legmélyebb szakadék, mely élőt élőtől elválaszthat. A lány tudott beszélni; a kutya néma volt. A lány nő volt, ember volt; Flush csak kutya. Így méregették egymást, közvetlen közelből és végtelen messzeségből. De Flush egyetlen ugrással a kereveten termett, s leheveredett oda, ahol ezután állandó helye lesz: a paplanra, Miss Barett lábához.”

Az egyhangú hétköznapokat egy látogató színesíti meg – Mr. Browning Flush számára eleinte ellenszenves, de miután elrabolják a kutyát egy sétánál és Elisabeth udvarlója segítségével szabadul ki a csőcselék karmai közül, megváltozik iránta való viszonya. A könyv legnagyobb fordulata maradjon titok – mindenképpen érdemes elolvasni Miss Barrett és érző szívű, kissé sznob, de végtelenül szerethető kutyájának történetét.

A körző és Kempelen

Gyerekkoromban is sokat olvastam, de felejthetetlen emlékeket idéz fel, amikor nyáron rádiójátékokat hallgattunk a nagymamámmal. Szólt a Sokol rádióból a Szabó család és a Szíriusz kapitány. Én maximálisan megértem azt a félmillió embert, aki rendszeresen hallgatta 2012-től az Időfutár című hangjátékot - tényleg nagyszerű volt. Ehhez hozzájárult mind a remek forgatókönyv, mind pedig a zseniális színészek. A rádiójáték harmadik ismétlése egyszer csak félbemaradt, a valós okokat sosem fogjuk megtudni, de terjedtek erről is pletykák (lásd: lenti cikk).

Aki anno lemaradt a hangjátékról, a Tilos az Á Könyvek sorozatban megjelent történetet elolvashatja hat kötetben. A tizenkét éven felülieknek szóló regényfolyam ötvözi a minőségi és a szórakoztató irodalmat, ráadásul olyan stílusban, melyet a fiatalok sem éreznek erőltetettek. Szerintem a hiteles karaktereken kívül azért is nagyszerű ez a sorozat, mert úgy tanít történelmet, hogy nem érezhető a direkt okítás, hanem szinte surranópályán érnek el az történelmi tények és adatok az olvasók fejébe.

A történet kezdetén Budapesten vagyunk, ahová Hanna Szegedről költözik fel családjával. Tizenháromévesen nem egyszerű folyamatosan újrakezdeni az életet, de szegény Hannának a sok költözés miatt volt benne része. Vele szemben Tibi sokkal visszafogottabb életet élt, nagymamája, Vali néni neveli, aki konyhásnéni a sulijukban. Barátságukat egy lomtalanításkor talált régi körző erősíti meg, mely révén hihetetlen kalandokba keverednek, és magukkal rántják az osztálytársakat és még néhány tanárt is. Nehéz anélkül ajánlani a könyvet, hogy ne lőjem le a poénokat, így csak annyit még, hogy akit érdekel az időutazás, és szeretné tudni, hogy mi köze volt Mozartnak Kempelen Farkashoz, mindenképpen olvassa el Jeli Viktória – Tasnádi István és Vészits Andrea (az első köteteknél még Gimesi Dóra is szerző volt) Időfutár-sorozatát.

http://nol.hu/kultura/hiaba-okozott-fuggoseget-1533887

"Soha már"

Ha szeretnénk bizonyítékot az időutazásra, olvassuk Edgar Allan Poe műveit. Szerintem vagy a jövőből jött, vagy egészen egyszerűen zseni volt.

Legalább kétszáz évvel megelőzte korát. Olyan hatást gyakorolt az irodalmárok utána következő nemzedékeire, mely még ma is érezhető. Az első amerikai író volt, aki hivatásának tekintette írói munkáját, és ebből a megélhetését is fedezni akarta. Nagyon rövid időszak, negyven év adatott neki, de ez a négy évtized nagyon kalandos és termékeny volt. Szülei korán meghaltak, nevelőszüleivel ambivalens viszonya volt (tőlük származik középső neve). Egyetemi tanulmányait félbehagyta, katonáskodott, majd újságíró volt több lapnál. Versek mellett novellákat írt, a forma nem annyira számít neki, mint a tartalom – amelyről azonnal felismerhetővé válik. Misztikus és félelmetes, néha horrorisztikus, némi gunyoros humorral megspékelve. Vádolták alkoholizmussal, őrültséggel, különböző betegségekkel – de nem lehet tudni, hogy ezek hatására írt ennyire zseniálisan, vagy a meglévő tehetségét próbálta pótszerekkel kezelni. A kút és az inga című novellájában a főhőst halálra ítéli az inkvizíció a spanyol Toledóban. Egy kútszerű helyen ébred, és rettegés tölti el a közeledő haláltól. Lassanként felfedezi a helyet, és egyik hátborzongatóbb helyzetből kerül a másikba. Annyira tényszerűen írja le a földöntúli félelem és az életerő összecsapásának minden stációját, hogy összeszorult gyomorral olvassuk a novellát, és minden erőnkkel drukkolunk a főhősnek, akiről semmit sem tudunk: se a nevét, sem azt, hogy mit követett el. A patkányos rész után azt hittem, hogy ennél durvábbat nem tud kitalálni, de igen, tud. Ráadásul annyira arányosan, jól adagolva írta meg Poe, hogy most is ugyanolyan libabőrős hatást gyakorolt rám, mint mikor gimnazistaként olvastam. „Nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e.” Poe-t olvasva eldőlt.

Poe művei ingyen letölthetőek az MEK OSZK oldaláról: http://mek.oszk.hu/03500/03575/