„…egy fényes, boldogságtól teljes rémálom”

 Kedvenc nagynéném egyszer megkérdezte, hogy miért olvasok olyan könyveket, amelyek túlságosan hatnak rám, megterhelőek vagy akár felkavaróak. A válaszom inkább érzés szinten van meg, de a lényeg az, hogy ez is az irodalom hatalma. Nem mindig a könnyű, a szórakoztató olvasmányokra van szükség – bár nem tagadom a fontosságukat – hanem jó néha a nehezebb utat választani.

Így vagyok Nádas Péter könyveivel is. Ahányat olvastam, mind remekműnek tartom, de sokszor nem felüdülés volt az együtt töltött idő, hanem inkább munka. A ma 80 éves szerző – akinek boldog születésnapot és jó egészséget kívánok! – néhány éve azt nyilatkozta, hogy már nem fog hosszabb terjedelmű regénybe, éppen ezért nagy meglepetés volt a Rémtörténetek című kötet idei megjelenése.

Már az első oldalakon arcon csap a valóság, ahogy megismerjük a fővároshoz közeli, Duna-parti település lakóit és a velük kapcsolatba kerülő idegeneket. Figyelmet igényel, hogy éppen mikor ki az elbeszélő, de a tökéletesen megalkotott szereplők stílusuk alapján könnyen beazonosíthatóak. Az öregasszony, akinek dől a szájából a káromkodás és látszólag semmi sem jó neki, de közben állandó megfelelési kényszerben van, a kocsmában dolgozó Törpike nagyra nőtt, egyszerű fia, vagy a sérült gyerekét nyaralni hozó deklasszált úriasszony, és a fia, Misike. Ott van a régi arisztokrácia leszármazottja, aki fiatalsága, szépsége és tehetsége ellenére mindenben bizonytalan, a lelkészek, a révészek, a végletekig kihasznált falu bolondja - mindenkit ismerünk, mintha már láttuk volna valahol, valamikor. A történetek láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, egyre többet tudunk meg a narrátorokról, a múltjukról és a jelenükről. Aztán feltűnik, hogy ennél több is van benne: az író az egyéni sorsokon keresztül egy nemzet életét mutatja be, mindezt úgy, hogy olvasás közben rájössz, hogy miért viselkednek így az emberek ma az utcákon – hurcolják ezeket a terheket már évtizedek, évszázadok és generációk óta. Magamhoz képest sok idő alatt olvastam el, mert sokszor abba kellett hagynom. Viszont előfordult az is, hogy elfelejtettem leszállni a kisföldalattiról, mert annyira belefeledkeztem. Egyszerre sajnáltam a szereplőket és dühös is voltam rájuk, pedig csak lerajzolta őket az író, nem ítélkezett felettük.

A szereplők remek megalkotásán kívül a regény nyelvezetét is zseniális, és Nádas úgy mutatja be a tájakat is, hogy szinte hallható-érezhető a közeg.„Kora délután a falu mindig hallgatott egy jó nagyot. A partról mindenki ebédelni ment. Üresek lettek az utcák, és a libalegelőn sem moccant csak a szellő, hol innen, hol onnan járta át a tájat, vitte kicsit az előző napi vihar illatát.”

Számtalan olyan mondat van a könyvben, ami egyszerűségében tartalmaz minden fontos mondanivalót.

„Ami egyszer úgy van egy családban, másként igazán nem lehet.”

Összefoglalva témájában nehéz, stílusában a szokásos mellett egy friss hangot is megütve remekmű Nádas új regénye, mely megérint, beléd mar és lehúz a Duna mélyére. De hetek múlva is eszedbe jut.

Nők, akikre büszkék vagyunk

 Gyerekkorom egyik meghatározó alkotója volt Kertész Erzsébet. A „csíkos könyvek” sorozatban megjelent művei sokban formálták a nőkről, a női értékekről és erőről, a nők tehetségéről és tudásáról kialakult véleményemet. Bár a XX. század vége felé már szabad volt a pálya a nők előtt, ha tudósként, orvosként, diplomataként vagy üzletasszonyként akartak dolgozni, ezekből a könyvekből jó volt látni, hogy honnan is indultak ezek a folyamatok. Évszázadokkal ezelőtt csak a remek háziasszonyokat, a szépen kézimunkázó nőket és házasságot és gyereknevelést életcélnak tekintő asszonyokat illette dicséret és elismerés. Pedig sokan másra vágytak már akkor is. Kertész Erzsébet hősnői közül kedvenceim között volt Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő és Podmaniczky Júlia, aki Jósika Miklós író feleségeként érdekes életutat járt be (történetét dolgozza fel a Csipkebolt Brüsszelben című könyv). Ezeket a regényeket olvasva elhittem, hogy nők is értékesek, és büszkévé tett, hogy én is nő vagyok. Felnőttként most a szerző három olyan regényét olvastam el, amiket eddig nem ismertem. Előrehozott értékelésként lelövöm a poént – most is nagyon jó élmény volt Kertész Erzsébet könyvet olvasni.

A lázadó költőnő

Elizabeth Barrett-Browning élete mindig is érdekelt és lenyűgözött, Virginia Woolf Flush című regényét is kedveltem, de az Elizabeth valahogy kimaradt. Kertész Erzsébet többi regénybe foglalt hősnőjéhez hasonlóan az angol viktoriánus kor világhíres költőnője is példakép lehet az utána következő nemzedékek számára. Szembe tudott szállni a férfiak világával költőként is, otthagyta zsarnok édesapját, aki kitagadással fenyegette, ha férjhez megy. Mai napig lenyűgöző Robert Browninggal, a kor szintén híres költőjével kötött házassága is, keveseknek adatik meg ennyire harmonikus kapcsolat. Ezt azt életművet úgy tudta Kertész Erzsébet bemutatni, mintha mi is ott állnánk a Wimpole Streeten a komor, londoni házban vagy élveznénk a firenzei napsütést, miközben látnánk a költeményein dolgozó „Bé”-t (ahogy a családja hívta). A kötet számos versét is tartalmazza, ma is igazi értékkel bírnak, mint ahogy a Elizabeth élettörténete is.

Várvédő és diplomata

Aki már több Kertész Erzsébet könyvet olvasott, annak biztos, hogy meglepetés lesz az írónő A fejedelemasszony című kötete. Nem jobb és nem rosszabb, egészen egyszerűen más. Az általam ismert könyvekben a főhősnők életét magával ragadó stílusú regényekben dolgozta fel Kertész Erzsébet, míg Zrínyi Ilona sorsa inkább egy történelemkönyvből tárul elénk. Lehet, hogy elsőre szárazabbnak tűnik, viszont nagyon alapos kutatómunka előzte meg a kötet megírását, sok benne az eredeti dokumentum – levelek és hivatalos iratok. Emellett az irodalmi eszközök is megmaradtak: szerettem az olyan közbevetéseit, amikor egy jövőbeli eseményre utalt. „És Zrínyi Ilona belátta, hogy nincs választása: a több mint két éven át védett várat fel kell adnia. De nem, mint legyőzött, hanem mint egyenrangú fél akart tárgyalni. Rendkívüli diplomáciai képességével sok könnyítést ért el, bár később hamarosan kiderült, hogy a császár ígéreteit egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis részben tartotta be. De akkor, 1688 januárjában ezt nem sejtették.” A könyv az eseményeket mindig a szűkebb és tágabb történelmi közegben mutatja be, így sokkal jobban megértjük, hogy mi miért történt. Zrínyi Ilona döntéseit értőn magyarázza, de ugyanezt éreztem Thököly Imrével kapcsolatban is. II. Rákóczi Ferenc édesanyjaként nehéz élete volt, édesanyaként sokat szenvedett. Kivételes személyiség lehetett a fejedelemasszony, művelt és érzékeny, érző nő és komoly diplomata. Jó lenne, ha minden fontosabb magyar történelmi eseményről és szereplőről lenne egy hasonló könyv, sokkal jobban megérthetnénk a múltat.

Lajos ikerlelke

Ha lenne egy időgépem, biztos visszautaznék a XIX. század első felére és közelről nézném meg Kossuth családot. Mindig is érdekelt, hogy milyenek lehettek valójában, mivel az utókor megítélése velük kapcsolatban nagyon szélsőséges. Ugyanezt sarkosságot éreztem Kertész Erzsébet Kossuth Zsuzsannáról írt könyvében (különös tekintettel Kossuth Lajos feleségére, Meszlényi Teréz nem tartozott a kortársak kedvencei közé). A vékony kötet hiánypótló alkotás, mert valóban keveset tudunk Kossuth kedvenc húgáról, aki mindössze 37 évet élt. Ebbe a rövid időbe csekély boldogsága mellé rengeteg munka, fájdalom és küzdelem zsúfolódott bele. A könyv jelentős része Kossuth Lajosról szól - ez valamennyire érthető, mert a politikus magán- és közéleti döntései mindig hatással voltak Zsuzsannára is. Meszlényi Rudolfné Kossuth Zsuzsanna hatalmas elhivatottsággal, szerénységgel és nagy munkabírással végzett el minden rá kirótt feladatot, legyen az tragikusan korán elhunyt férje helyett a család fenntartása, vagy az „összes tábori kórházak főápolónőjeként” a betegellátás megszervezése 1848-49-es szabadságharc alatt. Nagyon érdekes, ahogy megpróbálta a megreformálni a katonakórházi betegellátást. Én nem tudtam, hogy akkoriban férfi ápolók voltak, a női jelenlétet a kórházakban erkölcstelennek tartották. Szomorúan kapcsolódik össze nála, hogy alárendelt nőként kezelték, de férfimunkát és – teljesítményt vártak el tőle. El kellett viselnie, amikor bebörtönözték, és azt is, amikor összeesküvés szervezésével vádolták. Özvegyként igazgatta a szerény birtokukat, de vállalt kosztosokat is, majd száműzetésük első állomásán kitanulta a csipkeverést és 30 lány dolgozott a keze alá. (Erről bővebben olvashatunk a szerző Csipkebolt Brüsszelben című regényében.) A levelei és cselekedetei alapján egy értelmes, szerény és elhivatott asszony képe rajzolódik ki előttünk. Amerikában hunyt el tüdőbajban, a mai napig ott van a sírja. Kossuth Lajos 40 évvel élte túl húgát.

Tizenhét szótagos bölcsességek

 „Egy haiku annyira törékeny, annyira gyönge, annyira semekkora, hogy szinte soha nem veszed észre, amikor megváltoztatja az életedet.” (Andrassew Iván)

Kis túlzással rólam tényleg azt lehet mondani, hogy elolvasok mindet, ahol betűk állnak egymás mögött és számomra értelmes nyelven írták. Jöhet többkötetes családregény, kortárs novelláskötet, versek, újság, bookazin, de érdekelnek a laikusoknak írt blogok is, ahol a szerző mestere a szakmájának és érthetően és élvezetes stílusban ír erről. Évek óta figyelem Cservenyák Tamás coach munkáját is a blogján keresztül, sok hasznos információval gazdagodtam a Dunning-Kruger hatásról és igazán jó volt a dagonyázás a neurobiológia mocsarában is. Nemcsak rövid bejegyzésekben tud igazi tartalmat adni, hiszen írtam már ajánlót a „kakasos” és az „agyas” vagyis a tanításról szóló ekönyvéről is. A tavaly megjelent kiadványa viszont komoly meglepetést okozott – Egy szakajtó menedzsment haikut írt a saját szakterületéről. Első gondolat a „hogy kerül a csizma az asztalra” analógiájára, hogy lehet vezetéselméletről három sorban, öt-hét-öt szótagba sűrítve írni? A válasz pofonegyszerű: hát így. A feldolgozott tizenhárom téma nemcsak a vezetőkkel kapcsolatos munka során merül fel, hiszen mindannyiunkat érint a mindennapjainkban idővel, stresszel vagy akár bizalommal összefüggő kérdés. Ráadásul mennyivel könnyebb egy okosságot befogadni, ha ennyire rövid és frappáns.

Két füled, egy szád
nem véletlenül nőtt neked.
Eszerint használd.

 Sokszor találtam olyan bölcsességet is, melyet például egy kamasz nevelésekor is jól jött.

Ha a hibákért
letolod, sumákolni,
nem tanulni fog.
 
Hogyha ugyanúgy
folytatjuk, ugyanazt
az eredményt kapjuk.

 Ezekben a haikukban a Józan Paraszti Ész összefogott a témához kapcsolódó mély, Tapasztalati Tudással, de mivel bevették a Humort és az Öniróniát, igazán szuper buli kerekedett. A felhasználási módszer az olvasó személyiségétől függ – lehet egymás után, sorba menni, de én néha csak felcsapom valahol a pdf-et, és egyet-kettőt elolvasok. Mindig találok olyat, ami megérint, mert fontos témákat dolgoz fel, könnyen, érthetően. Lehetnének akár szerencsesütiben is, vagy némelyik akár sírfeliratként is megállná a helyét, de jók ezek így ebben a vékony kis virtuális könyvben.

Ezúton is gratulálok a szerzőnek, mivel:

Minősítgetni

könnyű. Kitalálni és

megcsinálni nem.

Etűdök kislányhangra

 Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című első kötete megosztó mű lett. Habitustól függően van, aki nagyon idegesítőnek találja, más pedig minden mondatával egyetért. Mert aki határozott véleménnyel van a világról és mindig érvényesíteni tudja az akaratát, az elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet folyamatos megfelelési kényszerben élni, mindenki előtt megalázkodni és csak arra koncentrálni, hogy elfogadjanak. A novellákban szereplő kislány és felnőtt nő változata folyamatosan szorong. Pedig a novellákból elénk táruló családi háttér átlagos: a gyerekek tanulására és különóráira odafigyelő szülők, közelben lakó nagyszülők, gondosan kiválasztott katolikus iskola, részvétel a misén minden héten a nagyapával. És mégsem érzi jól magát sem a kislány, sem a fiatal nő, aki egészen Milánóig menekül a rákényszerített szerepek ellen.

„Ez köt minket össze, mondta, a rengeteg szabály, a tiltások és parancsok okozta szorongás emléke, hogy ezt egyedül mi értjük, a tiltás természete, motivációja csak számunkra világos, holott régen, amikor itt rohangáltunk a folyamatos megfelelés közben, a legkevésbé sem értettük, és sokan azóta sem értették meg, vagyis azóta is betartanak minden szabályt, anélkül hogy akár egyszer is elgondolkodtak volna azon, minek.”

A novellákban megszólaló elbeszélő sokszor csak bemutatja az iskolai, családi konfliktusokat, de ettől a nyugodt hangnemtől (nagyon szerettem a stílusát, a sokszor hömpölygő mondatokat, és a választékos szóhasználatot) bennem mindig felébredt a vágy, hogy megvédjem ezt a kislányt, meg a felnőtt változatát is. Hogy elmondjam neki, hogy lehet, sőt kell is nemet mondani annak, aki rád akarja kényszeríteni az akaratát. Mert az nem úgy szeret, ahogy neked jó, hanem úgy, ahogy neki.

„Nem értettem, miért nem örülök annak, hogy az én drága anyám meglátogat a barátnőjével Milánóban, és hoz nekem túrórudit, amikor annyira szeretem azt a rohadt túrórudit és az anyámat, aki felnevelt, etetett, szeretett, én meg azt feleltem neki, ne gyere, kérlek szépen, édesanya, ne gyere, hogy miért, hát azért, mert nem vagyok éppen rózsás kedvemben, idegesít a csodálatos olasz barátom, de bizony, hogy idegesít, de, igenis lehet, mert a seggemben van, mert nem kapok tőle levegőt, és ez nem figyelmesség, édesanyám, nem vagyok nevetséges, igen, tudom, hogy régen szerettem, de az régen volt, most meg az van, hogy idegesít, a figyelmessége, a gondoskodása és az odaadása is, meg aztán régen a vattacukrot, sőt a kakasnyalókát is szerettem, de rendben van, hozzál nekem kakasnyalókát, csendben maradok, csak gyere.”

Az egyes novellák azért mutatják be remekül a kisvárosi mikróközeget és a világváros hangulatát, mert a benne lakó embereken keresztül teszik ezt. Vica néni, a tanítónő vagy Rosalia néni az olasz vőlegény rokona életszerűen varázsolja elénk az adott korszakot és földrajzi helyet, és közben nagyon fájón van benne a szerző magányossága, meg nem értettsége. Hasonlóan Gerlóczy Márton A katlan című regényéhez, itt is sokszor eszembe jutott, hogy a transzgenerációs traumák egyik legjobb feldolgozási módja, ha kiírják magukból az érintettek. Gerlóczy Mártont nem véletlenül említettem (példaként hozhattam volna ezt a témába vágó könyvet is), mivel A katlanban többször előkerül, hogy a barátnője első kötetét szerkeszti, vagyis ezt a novelláskötetet. 

Erős első könyvről van szó, és mivel már olvastam Czakó Zsófia második, Szívhang című kötetét is, bizton állítom, hogy ott ugyanez a tehetség jelenik meg, csak egy még szívbemarkolóbb témával.

Egyféleképpen történt dolgok

 Úgy éreztem magam Gerlóczy Márton Fikció 1. A katlan című regénye olvasásakor, mintha egy sötét utcában állnék, és belesek egy házba a függöny nélküli ablakon. Nagyon érdekel, hogy mi történik az ott lakókkal, de valahogy mégis udvariatlanságnak érzem betolakodni az életükbe. Pedig Gerlóczy Márton nem zavartatja magát, szinte kézen fog, behúz a nappalijukba, hellyel kínál és elénk tárul ez a többgenerációs történet. Hogy ez most valóban fikció-e, mint ahogy a címe sugallja, vagy valós családtörténet, annak eldöntése az olvasóra van bízva. Aki ismeri az író eddigi regényeit, sejtheti a választ, de akár így, akár úgy közelítünk hozzá, hatást fog gyakorolni ránk.

A negyven feletti korosztálynak valószínűleg inkább ismerős lehet ez a fajta identitáskeresés. Komoly kérdések onnan, hogy ki vagyok, miért így alakult az életem, egészen odáig, hogy el tudom-e fogadni vagy változtatni akarok rajta. Mert sokszor csak hátizsákként cipeljük elődeink problémáit, rossz döntéseit és szokásait – a transzgenerációs traumákkal nem véletlenül foglalkoznak egyre többen. A regényben pont egy ilyen sorsfordítóan fontos esemény előtt áll az író, karácsonykor a szokott thaiföldi utazása helyett egy szicíliai kisvárosban bérel egy házat és várja a DNS teszt eredményét, melyből kiderül a valódi származása. A családja iránti kutatás szinte mániákussá teszi, hónapokon keresztül nem is foglalkozik mással, és mintha nem véletlenül értek volna össze ezek a szálak ott és akkor nála. Időbeli ugrásokkal követjük a kutatómunkát és ismerjük meg az előtte levő generációk életét.

„A nagyszüleimre gondoltam, anyai és apai nagyszüleimre, és megpróbáltam odavetíteni őket abba a kirakatba, kényelmetlenül fészkelődtek, és hiába álltak közel egymáshoz és kulcsolták át egymás csuklóját, egy sötét szakadék tátongott közöttük, a szakadék mélyén a rendezetlenség, az összeférhetetlenség, a ki nem beszélt traumák és sérelmek áthatolhatatlan hulladékával, melyet a szeretet, a függés és a szorongás sűrűn benőtt indái tartottak össze, fel nem tett kérdésekre meg sem fogalmazott válaszok, átgondolatlan kijelentések, és a néma csend. Kelet-Európa.”

Egy ismerős azt mondta erről a könyvről, hogy neki nem tetszett, mert nem történik benne semmi. Értem - vagyis inkább érzem - hogy mire gondol, de engem elvarázsolt és annyira izgultam, mintha egy krimit olvasnék. A mindennapok történései, Scicili bemutatása, a szerző, ahogy barátnője első kötetét szerkeszti (amint pont ajándékba kaptam egy kedves barátnőmtől <3, miközben olvastam A katlant – nincsenek véletlenek) - mind keretbe foglalták és ellensúlyozták az identitáskeresésének hatalmas súlyát. Szerettem a városok, utcák, házak leírását, és jó volt a rég halott, de váratlanul élőként megjelenő kedves rokonnal (?) folytatott párbeszédeket is olvasni. Sokszor álltam meg egy-egy bekezdésnél és boldogan futottam át még egyszer az adott részt. Mert ez a regény azért is jó élmény, mert igazán jól volt megírva. Gerlóczy könyveit az Igazolt hiányzás óta olvasom, nagyon szépen látszik, hogy a saját hangja és a tehetsége már az elején is megvolt, de ez mostanra (na jó, az előző, Mikecs Anna: Altató című kötetre) érett be. Várom a következő részt, mert bár sejtem, hogy mi lesz a DNS tesz eredménye, nagyon drukkolok neki, hogy végre önmaga lehessen. De közben ugye azt is tudjuk, hogy „A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.”

Utazás a jégtáblákon

 Spoiler-veszély! Csak akkor olvasd tovább, ha nem gond, hogy sok minden kiderül a történetről!

Mai szemmel szinte elképzelhetetlen megpróbáltatásokon ment keresztül egy maroknyi ember, akik 1914-ben elindultak a brit szervezésű Birodalmi Transzantarktisz-expedícióra.

„Nincs a világon kétségbeejtőbb elhagyatottság, mint amilyet a sarki éjszaka teremt. Mintha visszatérne a jégkorszak: nincs meleg, nincs élet, semmi sem rezdül. Csak azok tudják felfogni ezt, akik már megtapasztalták, mit jelent napról napra, hétről hétre napfény nélkül élni. Aki nincs hozzászokva, rendszerint nem is tudja teljesen kivonni magát a hatása alól, és olyanok is akadtak, akik beleőrültek.”

El sem érték az Antarktiszt, a hajójuk összetört és befagyott a Weddell-tengerbe, majd hónapokon keresztül várták a megfelelő időjárást, hogy tovább tudjanak utazni. Ez végül is teljesen máshogy történt meg, mint ahogy valaha is elképzelték. A Déli-sark foglyai című könyvben Alfred Lansing olyan érzékletesen írja le a történteket, hogy érezni lehet a metsző hideget, az arcunkra fagyott könnyeket és az orr végén lógó jégcsapokat, az éhezést és szomjúságot, a fókazsír kormával borított ruhák és sátrak szagát. De közben érezni lehet azt az elszántságot, mellyel sikerült túlélniük hajójuk elvesztését, a jégtáblákon való hányódást és a még kalandosabb megmenekülést. A tényszerű leírások mellett nagyon érdekes volt a mindennapi életük felidézése.

„Tisztálkodás tekintetében kétféle filozófia érvényesült. Bár a rendes mosakodás teljesen ki volt zárva, akadtak, akik akkurátusan ledörzsölték az arcukat hóval, valahányszor az időjárás lehetővé tette. Mások ellenben tudatosan hagyták felgyűlni magukon a mocskot, úgy okoskodva, hogy bőrük így ellenállóbbá válik a faggyal szemben.”

Végül mindenkinek csak annyi ruhája maradt, amennyi rajta volt, és az is gyakran nedves lett az olvadó jég, a hó, az eső vagy a tengervíz miatt. A kesztyű elvesztése reális közelbe hozta az ujjak lefagyását, de szerencsére csak az egyik tengerésznek kellett amputálni az elüszkösödött lábujjait (ezt ott meg is oldották egy sátorban az utolsó adag fájdalomcsillapító felhasználásával), a többiek aránylag épségben megúszták.

Bár a résztvevők közül mindenkit megismerhetünk a naplók és a visszaemlékezők saját szavai alapján, a kétévnyi történet főszereplője egyértelműen az ír származású kapitány: Ernest Shackleton. Igazi vezetői erényekkel rendelkezett, gyorsan döntött, jól mérlegelt és határtalan elszántság és hit volt benne. Másik kedvencem Worsley, a navigátor volt, minden csapatban szükség van az ilyen jó szakemberekre, akik ennyire professzionálisan és megbízhatóan teszik a dolguk. Évek (évtizedek) óta nem fordult elő, hogy előre elolvastam volna egy könyv utolsó lapjait, mert annyira drukkoltam nekik, hogy nem bírtam nyugodtan befejezni. Lehet, hogy a hivatalos műfaja dokumentumregény, de ez egy ízig-vérig kalandregény.

Könyvek táltosa

 Van, aki sok mindent kap az élettől, akkor is, ha elsőre úgy tűnik, hogy hátrányban van. Böszörményi Gyula író olyan teremtő erővel rendelkezett, hogy a megálmodott történetei, helyszínei sok ezer olvasót tudtak elvarázsolni. Eleinte tényleg varázsolt - a Gergő sorozatot és az ehhez a világhoz tartozó könyvei igazán „bűbájos” alkotások. Voltak, akik beskatulyázták, hogy ezek a „magyar Harry Potter” regények, pedig nem egyszerű koppintásról van szó. Gergő világa a magyar néphagyományok mellett sok más népcsoport szokásait is bemutatta, és egy olyan világot alakított ki az író, hogy olvasás közben irigyeljük az ottlakókat: Gergőt, Zsófit, még Monyákos Tubát is.

A gyerekeknek írt könyvei tele vannak szeretettel, ez csak azokra a szerzőkre jellemző, akik igazán jó emberek. Volt szerencsém találkozni vele, még a Gergő sorozathoz szerveztünk neki dedikálást és együtt utaztunk néhány helyszínre. Kedves volt és szerény, zokszó nélkül viselte, hogy habár a lelke szárnyal, a teste egy tolókocsiba van kényszerítve a gyermekkori izombénulása miatt. Amikor beszélt, zsúfolt teremnyi ember hallgatta figyelmesen és utána minden dedikálásra váróval szívesen beszélgetett. Allűrök nélkül, őszintén.

Általában sorozatot készített egy-egy témából, mert olyan komplex világokat teremtett, hogy több kötetnyi történet is belefért. A felnőtt olvasók közül sokan lelkesednek krimisorozatáért, melynek Ambrózy báró a főszereplője és a 19. század elején játszódik.

Nemcsak fantáziadús, hanem jól felépített, izgalmas könyveket írt, és amiért én a legjobban szerettem, az a csak rá jellemző nyelvi humor. Nagyon fájdalmas múlt időben írni ezt az ajánlót.

Böszörmény Gyula (1964-2022)