Kilenc kitépett noteszlap

Számvetés, visszatekintés, vallomás – mindegyik igaz Per Olov Enquist Példázatok könyve című regényére. Nem idegen a svéd író előtt ez a műfaj, Egy másik élet című könyvében tíz évvel ezelőtt már szinte mindet elmondott magáról: vallásos környezetben töltött gyermekkoráról, falujuk lakóiról, majd felnőttkori alkoholizmusáról. Ott is a történet egyik fontos eleme volt egy notesz, melyet még édesapja írt tele, de halála után édesanyja elégette. Most viszont eljuttatják hozzá ezt a jegyzettömböt, melynek csak a szélei égtek meg, viszont hiányzik belőle kilenc lap. „Igen, ott, az el nem égett, de hamarosan megsemmisülő lapokon van a titok, ami lassan kirajzolódik.” A rejtély sok régi emléket felidéz benne. Miközben készül egy beszédre, melyet a Gyülekezet Házában akar elmondani, átgondolja az életét, a vele történteket és sok mindent máshogy lát, mint eddig. A tapasztalat és korra együtt járó bölcsesség mellett az új információk is más megvilágításba helyezik az életét. Elmondható-e az első szerelmi tapasztalata, melyről megeskette a nő, hogy sose beszél róla? Enquist elmondja, mert: „De most már annyi év telt el azóta. És ilyenkor már mindegy.” Pedig nem mindegy, az írónak főleg nem. Sokan ajánlják neki, hogy szerelmes regényt kellene írnia, de úgy gondolja, nem képes rá. Inkább kilenc példázaton keresztül írja meg az új nézőpontból szemlélt élettörténetét, melyben a szerelem sokkal mélyebben benne van, mint ahogy ő azt gondolja.

Per Olov Enquist: Példázatok könyve, Szerelmes regény; Magvető, 2017; 2999 Ft

Karma és birkák a Tafoya birtokon

A múlt században még teljesen máshogy ment az egyetemi/főiskolai felvételi, mint manapság. Például magyarból akkoriban feladatsor adtak az írásbeli felvételin – az egyik feladatra kristálytisztán emlékszem: könyvajánlót kellett írni a kedvenc irodalmi alkotásunkról. Én Richard Bradford Oly távol az ég című regényéről írtam és maximális pontot kaptam rá. Arra már nem emlékszem, hogy konkrétan mit írtam, de az biztos, hogy nagyon lelkes voltam. Hogy mi fogott meg ebben a regényben még kamaszként, nem egészen értem, tulajdonképpen ez az idősebb korosztálynak íródott (ellentétben Bradford másik könyvével, a Lángoló hajnali ég cíművel – igazi szívfájdalmam, hogy csak ezt a két könyvet írta). A történet szerint David A. Reed élete elrontott üzlete után egyéves luxus Mercedes-ével száguld Texasból Új-Mexikó felé, mikor hajnalban elalszik, és kisebb balesetet szenved. Pont arra jár Cruz Tafoya, ő hívja mentőket. Ez a véletlen találkozás után összefonódik a két ember sorsa, bár elsőre semmi közös nincs bennük. Az „angló” és a spanyol eredetű „bennszülött” életében, életvitelében nagyítóval sem lehetne azonos eseményeket találni, de az alap emberi értékek közül mindkettőjüknek ugyanazok fontosak. David ott marad Cruz birtokán és megpróbálja hasznossá tenni magát – az állatok terelésétől a könyvelés rendbetételéig mindennel foglalkozik, míg lehetőséget kapnak a Tafoya birtok egy olyan részéhez hozzájutni, mely régen a családé volt, de elcsalták tőlük. Az események érdekes fordulatot vesznek, de most ne krimiszerű izgalmakra gondoljunk, hanem a mindennapok hol fent, hol lent tragédiáira. Bradford sajátos stílusa mellett - melyre leginkább a fanyar humor és a tűéles leírások jellemzők – mindenképpen szeretném megemlíteni a kiváló jellemábrázolásokat: orvosból lett gazdálkodó, alkoholista pap, törtető ügyvéd, megalkuvó politikus, balek fiú- és talpraesett lánygyermek, mind-mind összetett alakok, akiket szeretünk, sajnálunk vagy éppen undorodunk tőlük. A regény eredetileg 1971-ben jelent meg (magyarul 1977-ben adták ki), de a hatvanas évek Amerikáját vetíti elénk: még ott van egy csapat félrecsúszott hippi és a gazdasági élet hiénái is. Új–Mexikó nem tipikusan az amerikai álom színhelye, mégis szerethetően ábrázolja az író. Kíváncsi vagyok erre az ajánlóra hány pontot kapnék. Konkrét válasz helyett annak is örülök, ha elolvassák a könyvet. J

A Tizenkétker pokla

Karácsony után akartam írni Zoltán Gábor Orgia című könyvéről, de első gondolatom az volt, hogy az ünnep utáni időszakban nem kellene a II. világháború szörnyűségeiről írni. Aztán mélységesen elszégyelltem magam – a nyilas rémtettek megtörténhettek 1944 őszén és telén, de a beigli és a halászlé mellett szóba inkább ne hozzuk? Beszélni kell róla, mert az a tragédia, ami ott és akkor történt, még mindig nem került feldolgozásra egyik fél - sem az áldozatok, sem a bűnösök oldaláról sem.

Az olyan könyvek, mint az Orgia, pedig a maga nyers és brutális őszinteségével sokkal többet tesznek a megismerésért, feldolgozásért és megbocsátásért (bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt valaha meg lehet-e bocsátani), mint körülöttünk bármelyik oktatási vagy állami intézmény.

A regényben legtöbbször Renner, a vasgyáros szemszögéből látjuk az eseményeket. A vasgyárost zsidó feleségével együtt vitték be a nyilasok a XII. kerületi központjukba, majd utána hozták szeretőjét és több munkatársát is, amikor elfoglalták és kifosztották a gyárát. A válogatott kínzások, verések és megalázások után használható embernek tartották, főleg, mert árja volt, beléptették maguk közé, majd elkezdték sofőrként használni, meg a halottak eltakarítására. Halottból pedig egyre több lett. Akiket megöltek a nyilasok, bedobtak vagy behajtották a Dunába (például az Erzsébet hídról) vagy megásatták velük a sírjukat Buda környező terein és belelőtték őket.

„- Na Robi, hova lettek a zsidók? – kérdezi az egyik őr, amikor visszaérnek a Városmajor-utca 37. elé, és kiszállnak.

-Erzsi nénihez vittük őket. ő dajkálja őket mostantul.

Elégedett nevetés fogadja a választ.„

A háború végnapjain mindenki érezte, hogy közel a vég, az oroszok már Budapest határánál voltak, aki tudott, menekült. A nyilasok viszont kihasználják a hatalmukat és olyan borzasztó dolgokat művelnek, ami emberi ésszel felfoghatatlan. Nemcsak a zsidókkal szemben, hanem mindenkivel: a gazdagabbakkal, a kommunistákkal, a boltossal, akire azt mondják, hogy árdrágító. A Városmajor-utca 37., a nyilasközpont falai között pedig megelevenedik a pokol. A regényben a nyilasok saját nevükkel szerepelnek, mint például a hírhedt Kun Páter, de áldozatok nem beazonosíthatók. A szerző levéltári kutatásokból és túlélők emlékeiből rekonstruálta az eseményeket, melyek tényleg borzasztóak. Mégis el kell olvasni ezt a könyvet, mert ez soha többé nem történhet meg. A kötet 2016-ban jelent meg és nem értem, hogy miért nem lett ismertebb – akármennyire is felkavaró, muszáj elolvasni.

(Zoltán Gábor: Orgia; Kalligram 2016; 3490)

A lebombázott Erzsébet híd 1945, Fotó: Fortepan

A svéd, aki vicces könyveket tudott írni

Jonas Jonasson Az analfabéta, aki tudott számolni című könyve egyszerre vicces és szomorú, egyszerű és abszurd, igaz történelmi adatok és fikciók egyvelege. A címben is szereplő főhős Nombeko, Dél-Afrikában, Sowetóban született és ötévesen már latrinapucolóként dolgozott, hogy eltartsa édesanyját is, aki napi egy liter hígítóval tudta csak elviselhetővé tenni az életét. Tízévesen elárvul, ekkor úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a sorsa irányítását. Ebben egyrészt segítségére van különleges matematikai érzéke és magas intelligenciája, másrészt viszont pont ezek miatt kerül furcsábbnál furcsább helyzetekbe. A latrinapucolók főnökéből a dél-afrikai titkos atombombagyárban lesz takarító, majd Svédországba kerül menekültként. Itt találkozik a másik főszereplővel, egy svéd ikerpár Holger nevű tagjával, akinek a testvérét is Holgernek hívják, és aki tulajdonképpen hivatalosan nem is létezik. Közös sorsuk összeköti egy titkos atombomba, mely a történet mozgatórugója (bár megpróbálnak a lehető legóvatosabban bánni vele).

A regény a közelmúltban kezdődik és a jelenben ér véget, az idő múlásának egyik jelzése, hogy a szerző által nagyra becsült, 2013-ban elhunyt Nelson Mandela mennyi ideje van börtönben. Inkább földrajzilag tesznek meg a szereplők nagy távolságokat és ezáltal válik egzotikussá a magyar olvasóknak a regény. Mind Dél-Afrika, mind Svédország különleges helyszín, és a két ország között óriási a kontraszt. Jonas Jonasson humora leginkább ezeknél a leírásoknál és helyzetelemzéseknél jelentkezik: a sokszor fájdalmas sorsokat és helyzeteket úgy tudja megjelentetni, hogy nevetés közben is érezni lehet a történet súlyát. A svédek jelenleg kedvenc írója jól tette, hogy 20 év médiában eltöltött munka után azzal kezdett foglalkozni, amivel igazából akart és írni kezdett. „Nagyon vicces lett” – mondta a szerző saját könyvéről, és mi hihetünk neki.

(Jonas Jonasson: Az analfabéta, aki tudott számolni; Athenaeum, 2013, 3990 Ft)

Kézzel enni Finnországban

Mindig érdekes olyan regényt olvasni, amely a körülöttünk levő világ leginkább a hírekből ismert részét mutatja be. Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia című regénye 2014-ben jelent meg Finnországban, és azonnal megnyerte a Helsingin Sanomat irodalmi díjat a legjobb első regény kategóriában. Az író saját élményeit is beleírta a két szálon futó regénybe. Az egyik szál napjainkban játszódik Finnországban, egy huszonéves meleg fiú, Bekim életével a középpontban, a másik szál a nyolcvanas évekbe röpít vissza egy koszovói albán faluba, ahol egy tizennyolcéves muszlim lány, Emine készül az esküvőjére. A két főszereplő élete különleges helyzeteken keresztül tárul fel: Bekim megismerkedik egy szórakozóhelyen egy macskával, „aki” emberi tulajdonságokkal bír, ruhát hord és beszél. Emine részletesen bemutatott esküvője az albán hagyományok szerint zajlik, mindenki boldog, hogy egy dúsgazdag családból származó egyetemistának akadt meg rajta a szeme, mert neki ez az egyetlen lehetősége volt, hogy az elvárásoknak megfelelően éljen. A két sors a regény vége felé összefonódik, és számos eseményt látunk máshogy a történetek tükrében. Nagyon erős szimbólumokkal dolgozik a mű, az olvasókon áll, hogy felismerik-e a történetbeli szerepüket. A kígyó és a macska, a szigorú apa és az alárendelt feleség nemcsak a saját életükre vannak hatással, hanem a tágabb családjuk, sőt a környezetükére is. „Nem szörnyű, hogy amint valami jó történik, az ember félni kezd attól a pillanattól, amikor le kell mondania róla?” A Macskám, Jugoszlávia című regény sokat segít, ha szeretnénk megérteni a délszláv háború kirobbanásának okait, és hogy milyen migránsként élni egy idegen országban.  

(Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia; Magvető, 2017; 3499 Ft)

Az első magyar orvosnő

A csíkos és pöttyös könyveknek komoly szerepük volt abban, hogy több nemzedék megszeresse az olvasást. Én egy egész könyvespolcnyi hatvanas évekbeli kötetet örököltem, aztán a nyolcvanas években, a saját kamaszkoromban vettem és kaptam még sok felejthetetlen regényt. Kertész Erzsébet művei mindkét kiadásból rendelkezésemre álltak, például a Vilma doktorasszony 1965-ből. Már akkor is lenyűgözött, hogy milyen kitartással és elhivatottsággal szerezte meg az első magyar orvosnő a diplomáját. A grófi családból származó Hugonnay Vilma (a könyvben y szerepel nevének végén, ő maga mindig i-vel írta) fiatalon ment férjhez barátnője bátyjához, de a XIX. század szokásait nem tudta magáénak érezni: a gazdálkodás, hímzés és bálozás helyett másra vágyott. Egy újsághírben olvasta, hogy a zürichi egyetemen már engedélyezik, hogy a női hallgatók is tanulhassanak, így ékszereit eladva útra kelt, és 1879-ben Svájcban az orvostudományok doktorává avatják. Habár marasztalták a zürichi klinikán, hazatért Magyarországra, ahol évtizedes küzdelem várt rá, hogy elfogadtassa diplomáját. A politikusok a nőket alsóbbrendűeknek tartották, és nem engedték, hogy a tudományos életben tevékenykedjenek – Hugonnay Vilma bába oklevelet szerzett, hogy hivatalosan is praktizálhasson (nem ő volt az utolsó, aki ezt az utat választotta). A magyar diplomáját végül 1897-ben kapta meg, de addig sok akadályt kellett az első magyar orvosnőnek leküzdenie. Kertész Erzsébet stílusa letehetetlenné teszi a regényt, a történelmi tényeket élettel tölti meg. Az utókor hálás lehet az első orvosnő úttörő munkájának és Kertész Erzsébetnek is, hogy történetét ismertté tette.