Mindenki tudja, melyik utcáról van szó, régen Ságvárinak
hívták, most Radnóti, de a környékbeliek csak Görbe utcának hívják. A
szomszédok ismerik egymást, tudják, hogy kit hagyott el a felesége, ki van
haragba az anyósával és ki melyik zugkocsmában milyen alkoholt iszik. Tar
Sándor A mi utcánk című novelláskötete 1995-ben jelent meg először, de fájóan
aktuális ma is. Az író úgy mutatta be a kiszolgáltatott emberi sorsokat, ahogy
nem sokan képesek rá. Olvassuk Hesz Jancsi, Harap Sanyi, Piroska néni vagy Mérő
Lajos történetét, hiába próbálunk eltávolodni tőlük, nem sikerül.
Reménytelen hely ez, ahol alig van valakinek munkája, sosem fejezték be a nagy házakat, amelyek hirdetik, hogy régebben minden jobb volt.
De közben figyelnek egymásra,
talicskával mennek a vonatsínre fekvő, halni készülő anyósért és Bélának hívják
az akácfát. „Álmos és unalmas ez az utca nappal, az is lehet, hogy alszik,
éjszaka viszont nyugtalan, van, aki kiabál, kutyák ugatnak, zajok neszeznek,
ajtók, ablakok nyílnak, csukódnak csendben, néha egy-egy szürke alak imbolyog a
kerítés mellett, ha koppan, talált, nincs jelentősége. A mi fiunk, Dezső is
eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan
mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiunk, mert senki sem tudja,
hogy ki az apja.” Sajnáljuk őket, együtt érzünk, néha még dühösek is vagyunk
rájuk, mert ők nem idegenek egy kelet-magyarországi faluból, közel negyed
századdal ezelőttről, hanem a mi szomszédaink, rokonaink, ismerőseink. Szívszorító
Tar Sándor realizmusa.
(Tar Sándor: A mi utcánk, Magvető, 2017; 1999 Ft)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése