Dávid és Góliát apostolok a Mississippi mellől

1835. november 30-án született Mark Twain, akinek a művei nélkül nehéz elképzelni egy ifjúsági könyvespolcot. Hiába száznegyvenegy éve írta a Tom Sawyer kalandjai című regényét, egy mai gyereknek is maximálisan élvezhető. Azt a fajta csibészséget és tiszta humort árasztja, mely azonnal hatással van egy olyan fiatalra is, aki nem látott még élő patkányt sem, nemhogy zsinóron lengetett döglöttet. A regény egyes történetei beépültek a köztudatba, azonnal mindenki tudja, hogy hogyan lehet úgy vonzóvá tenni a nemszeretem munkákat, hogy a végén az járjon jól, aki közvetíti a feladatot (ahogy a kerítésfestésnél történt). Az is közismert, amikor Tom cserélgetéssel begyűjti a színes cédulákat, melyet a bibliaismeretért lehet kapni (persze egy sort sem ismer az Írásból, nem hogy kétezret), így ő lesz a verseny nyertese. Arra a kérdésre, hogy nevezzen meg két apostolt, Dávidot és Góliátot sikerül mondania. J A történetek egy része bármikor és bárhol megtörténhet, de vannak bizarr vagy éppen ijesztő részei is. Mai fejjel nekem inkább rémisztő az a fejezet, ahol az eltűntnek hitt gyerekek megjelennek a saját temetésükön, de a Nagyobbik jól szórakozott rajta.

„A könyvben leírt kalandok nagy része valóban megtörtént, egyik- másik velem, a többi hajdani iskolatársaimmal. Huch Finnt, akárcsak Tom Sawyert, az életből lestem el, mégsem egy bizonyos fiúról mintáztam – három jól ismert gyerek vonásait egyesítettem benne a regényszerkesztés szabályai szerint. Az itt említett babonákat történetünk idejében – a harminc-negyven évvel ezelőtti Nyugaton – a gyerekek és a rabszolgák még nagyon komolyan vették. Noha könyvemet legfőképpen gyerekeknek szántam, remélem, a felnőttek sem teszik majd félre, hiszen szeretném bennük is gyengéden felidézni, milyenek voltak valamikor, hogyan éreztek, gondolkoztak és beszéltek, s olykor micsoda különös dolgokba keveredtek. „ Tom Sawyer kalandjai, előszó”

Idézzük fel Tom Sawyer története mellett Huckleberry Finnt és a Koldus és királyfit is - jó rádöbbenni, hogy vannak olyan klasszikusok, melyek tulajdonképpen modernek.

Rejtély az adventi kalendáriumban

Decemberben már szinte minden csak a kereskedelemről szól. A karácsony egyenlővé vált a vásárlással, a költekezéssel, pedig ha visszatekintünk az ünnep eredeti tartalmára és jelentésére, ez régebben nem így volt. Manapság a gyerekek körében népszerű adventi kalendáriumok is csokoládét vagy játékokat rejtenek, pedig van ennél izgalmasabb „varázskalendárium” is, melyben sokkal maradandóbb ajándék van: egy történet.

Jostein Gaarder Sofie világa című könyvével vált világhírűvé, az ott megismert egyedi írástechnikával és ötletekkel tölti meg azóta is minden regényét. A Karácsonyi rejtély először 1992-ben jelent meg, a magyar fordításra húsz évet kellett várni. A formailag is rendhagyó regény egy egyedi adventi kalendáriumról szól, melyet Joakim a könyvesboltban talál. Minden nap egy csodálatos kép tárul fel az ajtók mögött és egy kis papíron a hozzá tartozó szöveg olvasható. A kisfiú és családja az olvasottak alapján nyomozásba kezdenek, mert a papírokon és a képeken szereplő Elisabet eltűnése nagyon hasonlít egy helyi történetre, mikor a negyvenes években egy kislány tűnt el a városukból. Eközben folytatódik a virtuális utazás is – mind térben, mind visszafelé időben – Betlehem felé, ahol december 24-én megszületik Jézus. A történet fő motívumainak folyamatos ismételgetése hasznos a gyerekeknek, mert így sokkal jobban tudják követni a kalandokat, még akkor is, ha földrajzi és történelmi ismereteik hiányoznak. A 24. fejezetben, karácsony este mindenre fény derül, és az olvasó pedig maga döntheti el, hogy a regény lehetséges megoldásai közül melyikben hisz. (Talán az egyetlen, ami nem tetszett a könyvben, hogy az író politikai meggyőződését is belefogalmazta – mindig is támogatta a palesztinokat – de az életrajzának ismerete nélkül nem is biztos, hogy ez feltűnt volna.) Összességében nagyobb élményt ad a Karácsonyi rejtély fejezeteinek felolvasása a családi körben decemberben, mintha egy-egy kocka csokit rejtene az adventi kalendárium.

(Jostein Gaarder: Karácsonyi rejtély, Noran Libro Kft., 2012; 3999 Ft)

Özönvíz a másik Oxfordban

Nemrégiben volt Philip Pullman születésnapja (a 71-ik), de azért késtem a róla szóló ajánlóval, hogy egyszerű születésnapi köszöntés és az igen gazdag életműve áttekintése helyett inkább legújabb könyve, a La Belle Sauvage című regényével ünnepeljük őt.

Bár YA (Young Adult), vagyis ifjúsági szerzőkét kategorizálják (vagy fantasy íróként is láttam már említeni), a világra kíváncsi és szívben fiatal idősebbek is bátran olvashatják a regényeit, főleg az Északi fény trilógiát. Magyarul Északi fény trilógiának hívják Az arany iránytű, A titokzatos kés és A borostyán látcső eddig megjelent köteteit (eredetileg angolul Az Úr Sötét Anyagai – His Dark Materials néven futott a sorozat – egyébként ez a cím sokkal kifejezőbb). Pullman zseniálisan oldotta meg, hogy újra Lyra legyen egy, a már előző könyvekben befejezett történet főszereplője – időben előre ugrott és a La Belle Sauvage-ban Lyra még csak csecsemő. Ettől függetlenül ő van a középpontban, bár Malcolm, a kocsmárosék tizenegyéves fia és Alice, a mosogatólány tekinthető az aktív szereplőknek. 

Oxfordban vagyunk, de nem a mi világunkban, hanem egy másikban. 

Aki már olvasta a három előző kötetet, minden ért, aki viszont most találkozik először a Pullman teremtette zseniális univerzummal, annak lehet, hogy nem elegendő az új regényben adott magyarázat. Lyra valósága csak egy a sok ezer közül, Oxford földrajzi helye sok más fejlődésű világnak is helyt ad ugyanabban a pillanatban. Éppen ezért más filozófia és más vallás uralkodik a regényben szereplő világban, de az érzelmek és az alap erkölcsi normák (és az emberi gyengeségek) ugyanazok. La Belle Sauvage Malcolm kenuja, mellyel menekülnek üldözőik elől, és az utazás alatt megszerzett tapasztalataik gyökeresen átalakítják a világról addig alkotott képüket. Pullman ismét a szó jó értelmében vett kalandregényt írt, letehetetlen a mű.

Sokat gondolkoztam, hogy milyen sorrendben érdemes olvasni a könyveket, de nem tudok bölcs lenni: lehet ezzel kezdeni annak, aki most találkozik vele először. Az eddigi három kötet tökéletes, a mostani szerintem hozza ugyanazt a szintet. Az író ezen kívül még két kötetet ígért, a következő részben Lyra húszéves lesz, a harmadikkal kapcsolatban pedig mindent titokban tart – én meg megint ott tartok, mint tizenöt éve: amint megjelenik a következő rész, az eredetit fogom elolvasni, mert nem tudom kivárni a magyar fordítás megjelenését.

(Philip Pullman: A Por könyve 1. La Belle Sauvage; Ciceró Könyvkiadó, 2017; 3990 Ft)

Rugalmas szögmérő a hegyen

Daniel Kehlmann még csak negyvenes éveinek elején jár, de ismert és elismert szerző német nyelvterületen és szerte a világon. Már írtam F című regényéről 2015 elején, az a műve is remek volt. 

Tavaly megjelent El kellett volna menned című kisregényét már magyarul is olvashatjuk, majd gondolkozhatunk rajta, esetleg félhetünk tőle. Az alaptörténet már más is feldolgozta, ismerős lehet: egy forgatókönyvíró kibérel egy vidéki házat és családjával odaköltözik, hogy nyugodtan tudjon írni. 

A hegy tetején álló házban kísérteties események történnek, és a falusi boltos hiába figyelmezteti az írót, hogy menjenek el, mire menekülne, már késő. 

„És bár minden erőmet összeszedtem, hogy eltoljam magamtól a gondolatot, mégis az járt az eszemben, hogy ez az egész olyan, mintha belecsöppentem volna valamelyik filmembe. De ettől nem lett jobb. A filmben vicces, ha derékba törik egy élet, mert a szereplők közben okos szentenciákat mondanak, a valóság azonban szomorú és undorító.” Az éppen írt forgatókönyv története és az író élete, a kimondott és a leírt mondatok összefonódnak és a múlt árnyai mindent elborítanak. A boltostól kapott szögmérő már csak a kizökkent világot mutatja, de segíteni nem tud. Különös és misztikus ez a történet, tele befejezetlen mondattal, és feltett, de meg nem válaszolt kérdéssel. A válaszokat az olvasóknak kell kitalálni, hogy nehogy úgy járjanak, mint a regény főszereplője. Daniel Kehlmann magyarországi népszerűségét bizonyítja, hogy ő lesz a budapesti Könyvfesztivál díszvendége 2018-ban.

(Daniel Kehlmann: El kellett volna menned; Magvető, 2017; 2499 Ft)

Szingli a hatvanas évekből

Már akkor sem volt divatos olvasmány, amikor húsz évvel ezelőtt megkaptam, ma pedig már teljesen anakronisztikusnak hat. Pedig nem ez az irodalmi alkotás változott meg, hanem a világunk gyorsult fel elképesztő módon. Deák Tamás Egy agglegény emlékezései című könyvének témája akár még divatos is lehetne ma: egy negyvenes középiskolai németnyelv-tanár eldönti, hogy egyedülállóként fog élni, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy magányosan. A regényben megismerkedhetünk a főhős szinte mindegyik hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatával, és a lányokon-asszonyokon keresztül a világával és a világlátásával. A nők mellett nagy szerep jut a német és a francia irodalomnak és a megírni szándékozott filozófiai művének, a "A méltóságát vesztett világ"-nak is.

Azt, hogy mennyire más ma élni, abból is látszik, hogy Antal több oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért „nőtlen”. Manapság a szingliség mindkét nemnél elfogadott, sőt divatos. Nekem a legfurcsább élmény a mostani újraolvasáskor, hogy ezt a könyvet nem lehet gyorsan olvasni. Folyamatosan kényszeríteni kellett magam, hogy lassítsak a tempón, mert itt nem elég átfutni a sorokon. Meg kell adni az időt az elmélyülésre, a mondatok, gondolatok ízlelgetésére. Ez nem azt jelenti, hogy nehéz vagy értelmezhetetlen lenne a szöveg – nagyon jó olvasni, humoros és komoly részek váltogatják egymást. Csak éppen meg kell adni a módját az olvasásnak és hagynunk kell, hogy a szöveg ritmusában haladjunk.

Amikor ajándékba kaptam Antal történetét, a harmadik fejezetben megjelenő hosszú hajú diáklányhoz álltam közel korban. Ma inkább a főhős az én korosztályom, de akkor is, és most is sokat jelentett nekem ez a regény. Deák Tamás sajnos egyik munkájáért sem kapta meg soha azt az elismerést, ami járt volna neki.

(Deák Tamás: Egy agglegény emlékezései; Magvető, 1981)

A cuki kóbor kutyák

Egy könyvtári látogatáskor találkoztunk először Tom Watson Pálcikakutya könyveivel. A könyvek külalakja alapján úgy gondoltam, inkább a hatévesnek való, de először a tízéves csapott le rá, és utána teljes egyetértésben olvasták a történeteket. A vonalas füzetet imitáló könyvek egyszerű, de kedves rajzokkal vannak tele, melyek feldobják az öt kutyáról szóló történeteket. A szöveg egyébként eléggé megosztó - hogy őszinte legyek, én nem kedvelem olyan nagyon, de amióta jelen van az életünkben, azóta a gyerekek édesapjukkal olvasnak este mesét és mindhárman nagyon élvezik. (Lehet, hogy fiúknak jobban bejön?) 

 Megihlette a nagyobb gyerekem,

meg a kisebbiket is.

A Pálcikakutya és a spagettiben – meg a többi általunk olvasott könyvben is – a történet arról szól, hogy az öt kutya: Pálcikakutya, Csíkos, Pindur, Nelli és Blöki nagyon éhes és valamilyen furfangos módon ennivalót szereznek. „Pindur suttogva folytatta: - Az evés élvezetének a felét a szagolgatás adja. Mindenki tudja. De az emberi lények evés közben sohasem használják az orrukat. Mi sokkal okosabban, örömtelibben csináljuk. A mi orrunk beleér az ételbe, miközben eszünk. A szaglást és a rágást pedig egy mindent magába foglaló, szuperérzékeny, különleges evési gyönyörben egyesítjük.” A kutyák jelleme szépen ábrázolt és jól kidolgozott, minden helyzetben ki-ki a saját vehemenciája szerint reagál. Ami miatt ajánlom a könyveket, hogy olyan témát választott, mely a koruknak megfelelően érzékenyíti a gyerekeket. A felelős állattartás, a kóbor állatok és általában az otthontalanság is sokkal fontosabb téma lett nálunk és a gyerekek máshogy értékelik ezeket a helyzeteket. Pluszpontot ér az író személye: Tom Watson Ohio kormányzójának írt szövegeket, de dolgozott marketing és hirdetési területen is, majd rájött, hogy inkább gyerekkönyveket szeretne írni választási beszédek helyett. Véleménye szerint a gyerekek okosabbak a felnőtteknél.

(Tom Watson: Pálcikakutya és a spagetti; Maxim Könyvkiadó; 2499 Ft)

Az élet zsákutcája

Mindenki tudja, melyik utcáról van szó, régen Ságvárinak hívták, most Radnóti, de a környékbeliek csak Görbe utcának hívják. A szomszédok ismerik egymást, tudják, hogy kit hagyott el a felesége, ki van haragba az anyósával és ki melyik zugkocsmában milyen alkoholt iszik. Tar Sándor A mi utcánk című novelláskötete 1995-ben jelent meg először, de fájóan aktuális ma is. Az író úgy mutatta be a kiszolgáltatott emberi sorsokat, ahogy nem sokan képesek rá. Olvassuk Hesz Jancsi, Harap Sanyi, Piroska néni vagy Mérő Lajos történetét, hiába próbálunk eltávolodni tőlük, nem sikerül. 

Reménytelen hely ez, ahol alig van valakinek munkája, sosem fejezték be a nagy házakat, amelyek hirdetik, hogy régebben minden jobb volt. 

De közben figyelnek egymásra, talicskával mennek a vonatsínre fekvő, halni készülő anyósért és Bélának hívják az akácfát. „Álmos és unalmas ez az utca nappal, az is lehet, hogy alszik, éjszaka viszont nyugtalan, van, aki kiabál, kutyák ugatnak, zajok neszeznek, ajtók, ablakok nyílnak, csukódnak csendben, néha egy-egy szürke alak imbolyog a kerítés mellett, ha koppan, talált, nincs jelentősége. A mi fiunk, Dezső is eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiunk, mert senki sem tudja, hogy ki az apja.” Sajnáljuk őket, együtt érzünk, néha még dühösek is vagyunk rájuk, mert ők nem idegenek egy kelet-magyarországi faluból, közel negyed századdal ezelőttről, hanem a mi szomszédaink, rokonaink, ismerőseink. Szívszorító Tar Sándor realizmusa.

(Tar Sándor: A mi utcánk, Magvető, 2017; 1999 Ft)

115 éve született Illyés Gyula

A háromszoros Kossuth-díjas költő, író, műfordító száztizenöt éve, 1902. november 2-án született.

Ritkaság, hogy a rendszerváltás után sem változott meg a róla kialakult kép. Elismert tagja maradt a magyar irodalomnak, maradandót alkotott A puszták népe szociográfiai művével, drámáival, költeményeivel és műfordításaival. Egy versével szeretnék emlékezni róla, melyet bár 1950-ben írt, csak 1956-ban jelenhetett meg, majd a forradalom után évtizedekre betiltották. 

Elemzést nem igényel, elegendő elolvasni. 

Fotó: Vahl Ottó, 1972, Petőfi Irodalmi Múzeum

ILLYÉS GYULA: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben, 

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott - "vigyázz!"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban:

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget:

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves,
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog:
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.