„A bűnnek nincs térfogata, tömege, kizárólag súlya van.”

 Amikor végre a kezembe fogtam Hartay Csaba hónapok óta várt, új regényét, a borító nagyon mély emlékeket rezegtetett meg bennem. A szerző nevét és a könyv címét úgy írták fel, mintha egy retró címkenyomtatóval készült volna. Nekünk olajzöld volt belőle, és minden betű rányomásánál nagyon hangosan kattant. Nagy becsben volt tartva, nem is játszhattunk vele. Ezzel írtuk a postaládára a nevünket, meg hogy milyen újságokat dobjon be a postás, az egyik narancssárga műanyag tárolón innen jött a cukor, a másikon a só felirat. Többféle „ízt”, élményt és érzelmet rejt Hartay Csaba Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt című könyve is. A történet 1983-ban kezdődik,  gyilkosságért a tököli fiatalkorúak börtönébe kerül Nagy József és Kalmár Jenő, akiket az őrök rosszindulata cellatárssá tesz.

„Álmodni jó, olyankor nem piszkálnak az őrök, nem hallani a záraknak az örökös kattogását.”

Különböző közegből jönnek, de valahogy mégis összecsiszolódnak, és egyik éjjeli beszélgetésük, amely szokás szerint arról szólt, hogy mennyire szeretnének szabadok lenni és kikerülni a börtönből, csodálatos fordulatot vesz. Másnap egy istállóban ébrednek és innen kezdve folyamatosan jönnek-mennek térben és időbe. Fordulatos eseményeket élünk át a velük és naponta váltakozó útitársaikkal, akiket egy ismeretlen hatalom rendelt melléjük. Olvashatjuk kalandregényként vagy fejlődésregényként, vagy egészen egyszerűen átadjuk magunkat a történetnek és követjük Joe-t és Jent. A kamaszok eleinte kétségbeesve akarják tudni a dátumot és a földrajzi elhelyezkedésüket, majd, hogy miért vannak éppen ott. Az útitársaik történetei eleinte nem segítenek nekik, elveszetteknek és értetlennek érzik magukat, de lassacskán logikát kezdenek keresni a káoszban. A mellettük felbukkanó szereplők mindegyike telitalálat.

„Egy hatalmon lévő politikus majdnem minden döntésével megöl néhány embert. Akaratlanul is. Na ezt ne úgy értsétek, hogy bekopog Kovács Jánoshoz, és belevágja a bökőt a bordái közé. Elég egy törvény, ami hátrányos helyzetbe hoz egy csoportot, ami hajléktalanná, földönfutóvá tesz néhány lakost. Sokan belehalnak abba, amit a Magyar Közlönyben olvasnak, csak ezt így nem tartja a számon a Központi Statisztikai Hivatal.”

Nagyon jól megrajzolt alakok ezek a kísérők, a monológjaik alapján pontosan el tudjuk őket képzelni. Legnagyobb hatással Johann Hamerli volt rám (talán nem véletlen, hogy a középkori patkányfogó jutott róla az eszembe, aki elcsalja a gyerekeket). Bennfentes információként megtudtam, hogy a szerző már tavaly nyáron leadta a kéziratot, ennek szellemében különösen hátborzongató a háborús rész, ahol először találkozunk Hamerlivel. Mindemellett szívfacsaróan aktuális. Ahogy az oldalakat behálózó igazi 21. századi kiúttalanság és otthontalanság érzése is az. Ahogy a tűz jelenthet meleget, így az életet, vagy ha kontrollálhatatlan lesz, akkor a halált.

Nehéz a hagyományos műfaji korlátok közé beszorítani ezt a regényt, de igazából nem is kell. Nem annyira vicces, mint a Köszönöm a befogadást! de vannak benne jó poénok. Nem annyira nosztalgikus, mint a Rajongók voltunk, de azért megjelenik a rendszerváltás előtti időszak is. Kamaszokról is szól, de nem annyira realisztikus, mint A lerepül a hülye fejetek. Sokban hasonlít a szintén kedvenc Holtágra, de itt a fantázia nagyobb teret nyert. Hartay Csaba verseskötetei pedig a regény nyelvi leleményeiben köszönnek vissza, könnyű olvasni ezt szöveget, közben mindig összhangban van a felidézett korszakkal. 

„Ha innen kikerülünk, mi akkor is itt maradunk már.”

Így vagyok én is Joe és Jen csodálatos utazásával – hiába fejeztem be napok óta, sokszor eszembe jutnak a szereplők és folyamatosan drukkolok nekik, hogy hazaérjenek. Vajon otthonra találnak?

Körbe-körbe versek

Nagyon szeretem a Magvető Kiadó Időmérték című könyvsorozatát: kortárs magyar és külföldi szerzők verseit mutatják be. A vers, mint műfaj mintha háttérbe szorult volna az elmúlt években, és ezek a modern kivitelű, kistáskában vagy kabátzsebben is elférő kötetek megpróbálják újra divatossá tenni a versolvasást. Az egyes könyvek korszerű és igényes tartalma meg tudja szólítani a lírát nem sűrűn olvasókat is, a kortárs költők pedig minden kötetben meglepetéssel tudnak szolgálni. Ez jellemző Szálinger Balázsra is, ő pontosan olyan szerző, aki közöttünk él, ugyanezeket a hétköznapokat látja, de a művész szemszögéből. Az elmúlt két évtizedben folyamatosan az irodalommal foglalkozott - írt verseket, eposzt és verses színművet, vannak műfordításai és a Hévíz című folyóirat főszerkesztője volt. Ez utóbbi azért is fontos, mert jelzi, hogy Szálinger Balázsnak mennyire fontos a vidéki Magyarország. A 2016-ban megjelent, 360° című kötetébe válogatott versek körpanorámát adnak az ország természeti szépségeiről és ezzel együtt a társadalmi helyzetről is. Tekinthetjük érdekes és újszerű térképnek is a verseket, melyek számtalan további jelentésréteget hordoznak magukban. Körbenézünk térben és időben, földön és vízen, természetes közegben és az ember alkotta tájban. Az érzelmeink úgy tükröződnek a természetben, mint ahogy a Szerelem című vers lüktet:

„Tipe-topa lábbal a Galbina-szirtre fel,

A csúcson enyhe karsztba húzod össze magad,

Nem hagyod, hogy elfolyjanak az évek.

Bárcsak megállna, és állva maradva menne tovább a patak.”

Örök aktualitással bíró, sorokba rendezett érzelmek, történetek, sorsok.

Kosztolányi – három kötet, három forma, három korszak

 Mindig csodáltam az olyan irodalomi tehetségeket, akik egyaránt remekműveket alkotnak lírában és prózában is. Kosztolányi Dezső kiemelkedik közülük is, mert írt maradandó regényt, korát megelőző novellái vannak és újságíróként is megtalálta a hangját. 

Érdemes a legismertebb művei mellett azokat is elolvasni, amelyek nem voltak „kötelező olvasmányok”. Horoszkóp című kötetében például korai novelláit gyűjtötték össze. Mikor ezeket írta, már megjelent első, Négy fal között című verseskötete (1907), és rendszeresen publikált újságcikkei is a Budapesti Naplóban és a Hét című folyóiratban. Ezek a novellák sokfélék, van néhány könnyedebb, de általában valamilyen nehézséggel küzdenek a főhősök. Ami szerintem a legjobban jellemző rájuk, az Kosztolányi látásmódja - mintha ő pszichológus lenne, a szereplői pedig a páciensei. Megoldást a problémáikra nem tud ajánlani, de kristálytisztán láttatja a helyzetüket. Legyen szó sikertelen joghallgatóról, krónikus beteg gyerekről, akinek a betegsége irányítja az egész családot vagy öngyilkosságra készülő lezüllött pincérről, mind-mind tökéletesen rajzolt figurák. Az író már ilyen fiatalon is látta, hogy mit akar megörökíteni, az évek múlásával csak a stílusa finomodott tovább. Ami miatt még élményt jelentett a kötet olvasása, az az időtlensége. Eltelt több mint száz év, és ugyanazokat a bakikat követjük el, ugyanazokat a köröket futjuk és nem tanulunk a hibáinkból. Kosztolányi mintha tükröt állítana elénk ezekkel a novellákkal - jó lenne, ha nem csuknánk be a szemünket.

Az elmúlt hetekben három Kosztolányi kötetet olvastam el. A legnagyobb meglepetés az Elsüllyedt Európa volt – mert regényeit, novelláit kifejezetten szerettem, és mint lírikus is csodaszép műveket alkotott, most sikerült útirajzait és újságban megjelent írásait is megismerni. A rövidebb-hosszabb cikkekből egy igazi európai gondolkozó arcképe tűnik elő. Kosztolányi bármerre járt, észrevette az értékeket, látnivalókat, és az kifejezetten sokat árul el az íróról, hogy mit tartott kiemelésre érdemesnek. Attól, amit és ahogy szemügyre vett, őt magát is megismerhetjük a véleménye tükrében. Találkozott koronás főkkel és ott volt az utolsó Garibaldi leszármazott temetésén, megjelent a PEN Írószövetség találkozóján és egyszerű kávéházakban, ásatásokon, ismeretlen helyeken - bejárta Európa számtalan városát. Ahogy elsuhan előtte a vonatablakból a táj, mindig észrevett egy kicsi, de az adott országra vagy népre jellemző alakot, tárgyat vagy eseményt. Szeretettel ír, de azt is szépen fejezi ki, ha neki bármi miatt nem tetszik valami. Az emberek sokszor vannak megfigyelései középpontjában, empatikusan, de éles szemmel látja őket. Néha a jövőbe lát, mint például, amikor a telefon dicséretéről ír. Minden karca elegáns, visszarepít egy más értékrend közé. Milyen jó lenne, ha ma is itt lenne és meg tudná írni a véleményét Európáról – mit gondolna, tovább süllyedt?

Néha jó régi klasszikus szerzőket újra levenni a könyvespolcról, mert sokszor addig ismeretlen arcát látjuk meg a szerzőnek. Eddig is tiszteltem Kosztolányi stílusérzékét, a tökéletesen megtervezett műveit és a csodálatos nyelvezetet, amire most a már említett novelláskötet kapcsán is rácsodálkoztam, hogy mennyire jól látta és ábrázolta az emberi pszichét. Amikor a bécsi egyetemre járt, nemcsak filozófiát hallgatott, hanem lélektant is – persze hiába tanult volna erről bármennyit is, ha nincs benne a kíváncsiság és a rá jellemző látásmód. Első nagyepikai műve az 1921-ben megjelent Nero, a véres költő volt. Ez nem a szokásos történet az őrült uralkodóról, a főszerepben nem a keresztényüldözés és Róma felgyújtás áll (talán csak egy-két mondatban említik), hanem azt az ívet rajzolja meg, hogyan torzítja el a hatalom a személyiséget. Kosztolányi komoly kutatásokat végzett a korszakról, Suetonius és Tacitus műveiből sok részt felhasznált, éppen ezért van, aki történelmi regényként tekinti ezt a művét. Megértem őket is, mert tényleg elképesztő részletességgel mutat be az író olyan apró részleteket is, hogy mit és hogyan ettek, hogyan öltözködtek, hogy zajlottak a színházi előadások, de szerintem Nero megőrülésének ábrázolása teszi egyedivé ezt a regényt. Tökéletesen mutatja be az anyát és a családi hátteret, Seneca hatását, és hogy és mikor kezd kisiklani a normalitásból. Különösen tanulságos a megjelenés után 101 évvel olvasni, mikor sajnos több, hasonló lelkületű politikus van hatalmi pozícióban szerte a világon.

Észvesztő

 Schein Gábornak nem a legújabb regénye a Megleszünk itt, de most is aktuális - sajnos a megjelenés óta elmúlt három évben nem lett kiegyensúlyozottabb a világ, sőt. A történetben hétköznapi emberek sorsa vesz különös fordulatokat, a szereplők összekapcsolódnak, hatással vannak egymásra, a regény vége pedig többféle választ is ad a lehetséges befejezésekre. Az ötvenkét éves Kiefer, az egykor tehetséges matematikus elvonul egy kisvárosba középiskolai tanárnak, könyvtáros nővérével él együtt annak haláláig. Miután kirúgják az iskolából, elköltözik a város szélére egy kis házba, ahol egyre mániákusabban foglalkoztatja két dolog. Az egyik, hogy leírja eszmefuttatásait a legkülönbözőbb dolgokról, közben különböző beadványokkal bombázza a hatóságokat, melyekre sosem kap választ. A másik, titkos rajongása az ideiglenesen a szomszédba költöző asszony, Ágnes iránt. A nő kiskamasz fiával az apósánál húzza meg magát, amíg férje, az érzelemmentes Zoltán megpróbálja megoldani a jogászi karrierjében megjelenő problémákat. Kiefer és a többi szereplő is lehetne a szomszédunk, csupa átlagos sors, unásig ismert élethelyzet, mégis olvasmányos a Megleszünk itt. A regény erősségét a cselekmény fordulatai mellett a szöveg leíró részei adják: ahogy Schein bemutatja egy rákos ember betegségének stációit, kihűlő házasságáról gondolkozó negyvenes nőt, vagy az őrület határán álló tanár gondolatait, az igazán egyedülálló. „Mennyi mindent kitalálunk, hogy több időhöz jussunk, vagyis hogy több időnk maradjon a sietségre, és emiatt elveszítjük a pillanatokat. Pedig a leghétköznapibb pillanat is mennyi szépséges bonyodalmat rejt. De mi ebből semmit sem veszünk észre.”

A szocialista Bond elvtárs

 Amikor meglátom a vékony, sárga könyvet montázzsal az elején, érzem a napolaj, a lángos és a sült hekk illatát, hallom a strand tipikus zsongását. A ’70-es években a családi, balatoni nyaralásokhoz hozzátartoztak a Hód könyvek, édesapám nagyon kedvelte a sorozatot. Amikor később már én is olvashattam egy-egy részt, lenyűgözött ez a fajta krimi. Hód, a titkosügynök mindig tudta a megfelelő reakciót, vágott az esze, mint a borotva, és könyörtelenül elkapta a kémeket és egyéb gonosz bűnözőket, akik a hazánk ellen akartak cselekedni. Maga volt a megtestesült rejtély. Sose lehetett tudni, hogy melyik szereplő bőrébe bújt az adott nyomozáskor. Csak Bana ezredes, aki a kapcsolattartója volt ismerte őt, és mindig a regény végén derült ki, hogy a lehetséges két-három szereplő közül éppen melyik az elhárítótiszt. Nemrég újraolvastam Mattyasovszky Jenő regényét, és már teljesen más érzéseket keltett bennem ez a könyv. Erős hatást gyakorolt, egészen nosztalgikus hangulatba kerültem - minden elvtárs presszókávét és konyakot iszik, bármikor, bárhol rágyújtanak, és a technika csúcsát a golyóstollba rejtett mikrofilmes fényképező jelenti. Emlékeztem a vastag talpú cipőkre, hogy milyen menő volt egy Opel és hogy nem csak Lada taxik voltak0, és hogy örült, akinek volt telefonja (bár néha nem kapott vonalat). A korszak technikai újdonságai ma már avíttnak számítanak, de az, ahogy a nyomozók a fejüket használva rájönnek a bűnügyek megoldására, tiszteletre méltó. A szereplőket jól választotta ki az író, néha sablonosak az alakok, de könnyű azonosulni a jókkal és utálni a rosszakat. A történet mindig megfelelő számú csavart tartalmaz, és jók a párbeszédek is. 

"A zseblámpa fénye azután a mellékhelyiséget pásztázta át, végül az előszobából nyíló fürdőszobaajtóhoz ért. A kilincs könnyen engedelmeskedett a nyomásnak. A falat borító csempe visszaverte a fénysugarat. A kíváncsi idegen megtorpant, a lámpát a csordultig telt fürdőkádra szegezte. A meglepetéstől szinte kővé dermedt.

A víz felszínén szétterülve sötét hajtömeg lebegett."  

Sokszor finoman, máshol direktebben van benne az szocializmus, mint államforma dicsérete. A világrendek közül egyértelműen erre tette le a szerző a voksát, valószínű ez volt a megjelenés feltétele. A szerző, Mattyasovszky Jenő legalább annyira titokzatos figura, mint kreálmánya, Hód. Egy blogbejegyzésben találtam róla néhány sort, egyébként sehol semmit, pedig többféle módon kerestem még az Arcanum Digitális Tudománytárban is. Mattyasovszky rendőrként kezdte pályafutását, majd nyomozó lett, végül a hatvanas években újságíróként dolgozott a Magyar Rendőr hetilapnál. Tapasztalatait felhasználva, fiatal nyugdíjasként egyre többet írt, az olvasóknak kifejezett igénye volt a „szocialista krimikre”. Kötetenként százezres példányszámban is elfogytak a regények, állítólag összesen közel kétmillió példányt vettek meg a műveiből! Noha egy interjút sem találtam vele, de a Képes Újság például részletekben közölte a regényeit, mindig volt hozzá rajz is. Sőt, megjelentek képregény formában is. Ha valakit nemcsak egy krimi érdekel, hanem a 40-50 évvel ezelőtti Magyarország kémei és a hajsza utánuk, ajánlom Hód történeteit.

Képes Újság, 1972. április 29.

Pesti újságíróból bakonyi betyár

 Ha egy könyv alcíme „Millennium, Füred, szerelem”, sejthetjük, hogy mi a fő téma, de én nagyon örültem, hogy Tóth Gábor Ákos Balatoni Futár című regényében ennél sokkal több van. A borító alapján biztos nem vettem volna meg a könyvet, de a 21. Század Kiadó könyvheti akciójában ez is szerepelt a csomagban, és végül kellemes élmény volt olvasni. Eleinte kellett egy kis idő, hogy ráhangolódjak a stílusára, mert nehezen azonosultam a 19. század végén Balatonfüredre száműzött újságíróval, de aztán egy gőzmozdony vagy egy lovasszán gyorsaságával beindult a regény. A helyi sztorikra vadászó fiatalember lakhatásért elvállalja a frissen gazdát cserélt Jókai-villában, az író által otthagyott tárgyak kategorizálását. Így főállásban a helyi előkelőségek és egyszerűbb lakosok érdekes történeteit táviratozza főnökének, Tsa-nak, közben pedig a pletykákban is szereplő pikáns Jókai leveleket keresi, melyeket állítólag a gyámlányának írt. A mozgalmas nyári hónapok után mindenki (közte a saját) meglepetésére ott marad füredi lakosként és egyre jobban beilleszkedik a helyiek közé. A kanyargós történetszövés mellett a szeretném kiemelni a nagyon jól eltalált szereplőket. Szerethetőek vagy éppen bosszantóak vagy jószívűek, szóval nagyon emberiek.

„– Frissen zöldesfehér, majd később zöldessárga gyönyörű fényű, és diszkrét illatokkal jellemezhető, harmonikus ízösszetételű, testes bor. Illatában, zamatában a keserű mandulára emlékeztető jelleg a meghatározó. Új korában a fiatalos élénkség a savak finomságától, majd hordóban vagy palackban érlelve az előbbiek lekerekedése, finomodása következtében a nyugodt óízeknek és zamatoknak e bor a legjobb megtestesítője. – Kinyitotta véreres szemét, majd rámkacsintott. – Ilyesmi szövegekkel szoktuk bolondítani a külföldieket. Nehogy azt higgye, hogy csak maguk újságírók tudják a valóságot felcicomázni! Na, egészségére, aztán gyorsan árulja el, mi a fenét keres itt!”

A szerző emellett remekül mutatta be, hogyan éltek akkoriban, a fürdőszobahasználattól kezdve a marhák balatoni fürdőztetéséig számtalan apróbb életképet felvillant. A kedvencem azok a „kikacsintások” voltak, amikor a korabeli események közé a mai kor problémáit vagy jellemzőit írta be. Azt, hogy ki vagy mi a Balatoni Futár, nem árulom el – érdemes elolvasni Tóth Gábor Ákos könyvét.

2021 – harmincezer oldal

Idén nem írtam túl sok ajánlót, pedig elolvastam 105 könyvet, mely összesen 30.192 oldalt tett ki (kösz Moly a pontos statisztikát!). Az írás folyamatosan jelen volt a mindennapjaimban, ha valaki kíváncsi, hogy mi minden mást írtam, elolvashatja itt.

De vissza a könyvekhez és az ajánlókhoz – 2021-ben csak 17 ajánlót posztoltam, de a többi 88 könyv között is sok említésre méltó volt. A teljes lista helyett álljon itt néhány különleges kötet.

A legrégebben a könyvespolcomon álló és olvasásra váró könyvem

A kilencvenes években a körúton sétáltunk egy barátommal, és betértünk egy alagsori könyvlerakatba. Nagyon sok jó vételhez lehetett hozzájutni fillérekért, érdemes volt böngészni a sorok között. Akkor az egyik szerzeményem Örley Istvántól A Flocsek bukása volt. Hiába érdekelt az a szerző, akiről Ottlik Medve alakját mintázta Az iskola a határon-ban, de évekig (vagyis inkább évtizedekig) nem kezdtem hozzá. Idén végre levettem a polcról, és nem is értettem, hogy eddig miért nem olvastam el. A kötet két részből áll, a fiatalon elhunyt író nagyon kevés fennmaradt novelláját újságokban megjelent kritikái követik. A novellák között van néhány tényleg zseniális, például a kötet címadója, de több másiknál is olyan szereplőket vagy hangulat teremtett, ami olvasás után is veled marad. A kritikáit olvasva még jobban sajnáltam, hogy ennyire fiatalon és tragikusan veszítette életét. Az általa kiválasztott szerzők fele ma már klasszikus (Kosztolányi, Babits, Márai), néhányan nem kerültek a magyar irodalom csúcsára, de ez nem Örley-n múlott. Nagyon szépen állít nekik emléket. Van néhány telitalálat jellemzése, például Máraival kapcsolatban, hogy „Ő, aki nemrég még a lázadás volt, lassan már-már divatos íróvá válik; ennek az állapotnak a veszélyeivel is meg kell ismerkednie.” Elismeréssel ír Kaffka Margitról, bár mint női író kezeli, ez a hozzáállás ma már kicsit furcsa. Nagyon széleslátókörű, megemlíti Pirandellót és Fauknert is egy-egy elemzésében. Könnyen és jól írt, bármi is volt a témája. Annyira jó lett volna, ha nem ott és akkor robban a bomba, és Örley is bekerül az irodalom tankönyvekbe. Bár van egy olyan érzésem, hogy ő az egyenes és nem megalkuvó természetével nem csatlakozott volna a kormányon levő hatalomhoz, de legalább az asztalfióknak írt volna.

A legvastagabb elolvasott könyv

Két könyvet említenék: 718 oldalas Carsten Jensen Mi, vízbefúltak című regénye és Donna Tarttól Az Aranypinty ami 798 oldal volt. Mivel az Aranypinty sokkal ismertebb, inkább az előbbiről írok. Eddig nem sokat tudtam sem Dániáról, sem a tengerészetről, de igazából nem is erről szólt a könyv, hanem az emberi lélekről. A 19. századtól induló történet egy család életét követi végig, mondhatni hét tengeren át. A szegénység és elnyomottság, a remény és a tudni vágyás sajátos elegye mutatkozik meg a szereplők sorsában, a technikai fejlődés aranykorában és a történelmi viharok között.

Sorozatok

Ebből több is volt, eleve szeretem a regényeket, ha egy történet több kötetben folytatódik, az még jobb. Elena Ferrante A nápolyi regények négy kötete jól megírt történet, de nekem nagyon szomorú volt, hogy nem is olyan rég még teljesen természetes volt, hogy ilyen élete volt a nőknek. A gyerekeknek/kamaszoknak szóló könyvek közül Rick Riordan Percy Jackson és az olimposziak, majd az Olimposz hősei öt-öt kötetét faltam ki. Miután elolvastam, megértem, hogy miért unalmas a mai gyerekeknek Karl May vagy más, pár évtizede még kedvelt szerző. Riordan remek módon szövi a történeteket, pont jól használja a görög és a római mitológia alakjait és történeteit, jól keveri a mai kor tinijeinek életével. Minden regény nagyon pörgős, mintha eleve filmforgatókönyveket írt volna.

A legjobb elsők

Vannak olyan szerzők, akiket illik ismerni, de én most először találkoztam velük. Ilyen például Charles Bukowski. Tőle idén a Ponyvát olvastam, de biztos sorra kerül a többi könyve is, nagyon tetszett. Veres Attila Éjféli iskolák című kötete pedig a weird irodalomból volt az első olvasmányom, mint mondjak, beszerzem a többi könyvét is.

 A legszomorúbb könyv

Többen is versenyeznek ezért a „győzelemért”. Az erős mezőnyben szerepel például Fredrik Backman: A hazafelé vezető út minden reggel egyre hosszabb – elolvashatjuk, hogyan rombol szét egy embert a demencia, és ezt hogyan tudja rengeteg szeretettel kezelni az unokája. Jászberényi Sándor A varjúkirály című kötete is letaglóz, de mégis muszáj elolvasni, ha szembe akarunk nézni a jelen leginkább eltakart és szőnyeg alá söpört problémáival. Ha külön jelezném, hogy melyik kötet olvasásakor sírtam a legtöbbet, az biztos, hogy F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye lenne. Egyébként meg a legszomorúbb általam olvasott könyv idén Borbély Szilárd: Nincstelenek című regénye volt.

 A legvidámabb könyv

Ha már volt a legszomorúbb, kiválasztom a legvidámabbat is. Hartay Csabától idén három könyvet olvastam: a Rajongók voltunk, A lerepül a hülye fejetek és a Nem boci. (Egy tavalyi olvasásról meg végre megírtam az ajánlót.) Kortársaként nekem nagyon jó olvasni a kamaszkorunk időszakáról, otthonosak a Lerepül… történetei, ismerősek a ruhák, az autók, ételek, az életérzés, szinte minden. A Nem boci egy tehenészet vezetőjének „szösszenetei” a munkatársaktól a napi problémákig mindenféle témában, olvasás közben volt, hogy annyira nevettem, hogy folytak a könnyeim. Közben ott van Mélymagyarország is a lapokon, ott van a szüleinkkel való kapcsolatunk, a munkás hétköznapok és a szorongós ünnepek is.

 Egy újra felfedezett műfaj

Az esszé. Ebben nagyon szerepe volt Spiró Györgynek, aki szerintem az egyik legsokoldalúbb kortárs szerző. A Mikor szabad ölni? című kötet sok érdekes és magával ragadó történetet mutat be, a stílusa néha olyan, mintha a szerző ülne velünk szemben és kötetlenül beszélgetnénk a témáról, néha pedig mintha egy egyetemi előadást hallgatnánk.

 A legjobb ismeretterjesztő könyv

Ebben a kategóriában nem túl sokat olvastam, de Giulia Enders: Bélügyek című könyve mindenképpen nyert. Komoly dolgokról ír a szerző, könnyen emészthetően. Erre a kötetre senki sem mondhatja, hogy sz.rt sem ér. 😊

 Kamaszoknak szóló könyvek

Ezek közül bezzeg többet is olvastam, a nyertes pedig Mészöly Ágnestől a Fekete nyár. Nagyon tanulságos szülőként is betekinteni a kamaszok zártnak tűnő világába.

A kedvenc angol nyelvű olvasmányom

Melinda Leigh Right Behind Her vagyis a Bree Taggert sorozat 4. kötete volt talán. Az írónőtől kedvelem a She Can szériát is. Nem túl bonyolult nyelvezettel írt krimikről van szó, szerethető szereplőkkel és megfelelő számú csavarral a történetben.

 Mi mást kívánhatnék jövőre, mint jó egészséget, sok boldogságot, és hogy olvassatok mindennap! 😊