Csendes kiabálás

Vámos Miklós ma ünnepeli 68. születésnapját, isten éltesse sokáig! Egyik kedvenc kortárs íróm, mert nagyszerű stílusa van, kedvelem a jellegzetes fanyar humorát és minden műve nagyon míves – korrekt, pontos és igaz.

Anya csak egy van, Apák könyve, Bár, Márkez meg én, Sánta kutya, Félnóta, Utazások Erotikában, Zenga zének, Szitakötő – és ez még csak egy kis része a könyveinek (a Csók, Anyu forgatókönyvéért külön köszönet). Mostani ajánlónak mégsem ezek közül választok, hanem az 1988-ban megjelent Jaj című kisregényét szeretném bemutatni (egészen pontosan ez első felét). Annyira abszurd, hogy hiába harminc éve olvastam először, teljesen bevésődött, emlékszem minden fordulatára. Képzeljük el, hogy egyik este csöngetnek, és beállít egy régi rokonunk, akiről azt hittük, hogy rég halott. Csak a családi fényképekről és történetekből tudunk róla. Tudjuk, hogy Auschwitzban halt meg szinte az összes többi családtagunkkal együtt, és most valami csoda folytán egyszer csak megjelenik. Először Liza néni, majd lassanként jönnek a többiek is. Olt Pál, a főszereplő pedig újabb ágyakat szerez, bejelenti a lakásba a rokonait és megpróbálja a fizetéséből finanszírozni az új-régi családja költségeit. „A visszaúton Palikám lírai hangulatba zuhant, érzelmes vallomásokat tett. Tudatta Lina nénivel: rengetegszer káromolta a sorsot, amiért őneki nincsen semmiféle hozzátartozója, Micsoda kitolás, másoknak tizenkét személyes asztal is túl kicsi, ha szűk családi körben ünnepelnek születésnapot, hozzátok meg csak a Vera apja jön, ha nem felejti el a megbeszélt időpontot – valószínűbb, hogy elfelejti. Azért is váltatok annyira összekapaszkodó családdá, kizárólag saját magatokra számíthattok, nincs senki köröttetek, akivel megoszthatnátok a problémáitokat, akitől kérhetnétek – kaphatnátok – atyai tanácsokat.” Aztán az eufória lassanként zavarba és zavarodottságba fordul, túláradnak az érzelmek, Olt Pál dühös és fáradt lesz, aztán amikor egyik nap hazatérnek, nagy meglepetésben lesz részük.

Sokkal könnyebb úgy szembenézni saját sorsunkkal, hogy tudjuk, kitől mit kaptunk örökül. A történelem viszont nem kegyes hozzánk – főleg, ha nem is tanulunk belőle. 

(Vámos Miklós: Jaj; Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988)

Kutyavilág

Virginia Woolftól először a Flush című kisregényét olvastam, mert az irodalomelmélet tanárunk olyan elragadtatással beszélt róla, hogy azonnal meg kellett szereznem a vékony kis kötetet. Évekkel később nagy meglepetés volt az írónő többi műve és az életrajza is, én ezt a derűt és stílust vártam a regényeitől, de a Flush egyszeri és megismételhetetlen. Az Orlando és A világítótorony írójához inkább illik a mélabú és a legsokkolóbb választható halálnem: Virgina Woolf 1941-ben, 59 évesen kövekkel a zsebében besétált a sussexi birtokukhoz közeli folyóba.

A Flush-t viszont még 1933-ban írta, hatalmas sikert aratott, legnagyobb példányszámban eladott műve volt. A címszereplő spániel Elisabeth Barrett viktoriánus kori költőnő kutyájaként vonult be az irodalmi örökkévalóságba, mivel Elisabeth naplójában is gyakran említette az 1842-ben, barátnőjétől kapott ebet. A történetet Flush szemszögéből látjuk: imádott gazdáját, a Wimpole Street-i ház szolgálóit, a vendégeket és London XIX. századi társadalmi osztályait, a helyi szokásokat egyfajta bölcs kívülállással kommentálja. A stílus tökéletes, nem esik a negédes-egyszerűsített kutyamonológ hibájába. A számára fontos eseményeken és érzéseken kívül minden más történést is megtudunk a betegeskedő Elisabethről és nagyon is zárt világáról.

A képen Alex látható - én pont ilyennek képzeltem Flush-t is

„ – Ó, Flush! – mondta Miss Barrett,

Most látta először szemtől szembe Flusht. Flush most látta először szemtől szembe a kevereten fekvő hölgyet.

                Mindketten meglepődtek. Miss Barrett arcát hosszú hajfontok keresztezték: nagy szeme élénken csillogott; ajka mosolygott. Flush pofáját lompos fülek keretezték; az ő szeme is nagy volt és élénk: a szája is nagy volt. Hasonlítottak egymásra. Szemügyre vették egymást, s mindegyikük azt gondolta: „Lám, ott vagyok én!” – aztán: „Milyen különbség!” A lány arcán a napfénytől, levegőtől, tágas szabad terektől elzárt betegek fáradt sápadtsága. A kutya pofája: egészséget és ösztönös erőt sugárzó vöröses, nyers állatpofa. Különválasztva, elhatárolva egymástól, s mégis ugyanegy malom garatjába vetve: ki tudja, nem arra rendeltettek-e, hogy kölcsönösen kiegészítve egymást, kölcsönösen beteljesítsék, ami a másikban még csak titkon szunnyadt? Hogy sóvárgott minderre a lány; de ő, Flush: - nem, ő nem! Kettejük közt ott tántorgott az a legmélyebb szakadék, mely élőt élőtől elválaszthat. A lány tudott beszélni; a kutya néma volt. A lány nő volt, ember volt; Flush csak kutya. Így méregették egymást, közvetlen közelből és végtelen messzeségből. De Flush egyetlen ugrással a kereveten termett, s leheveredett oda, ahol ezután állandó helye lesz: a paplanra, Miss Barett lábához.”

Az egyhangú hétköznapokat egy látogató színesíti meg – Mr. Browning Flush számára eleinte ellenszenves, de miután elrabolják a kutyát egy sétánál és Elisabeth udvarlója segítségével szabadul ki a csőcselék karmai közül, megváltozik iránta való viszonya. A könyv legnagyobb fordulata maradjon titok – mindenképpen érdemes elolvasni Miss Barrett és érző szívű, kissé sznob, de végtelenül szerethető kutyájának történetét.

A körző és Kempelen

Gyerekkoromban is sokat olvastam, de felejthetetlen emlékeket idéz fel, amikor nyáron rádiójátékokat hallgattunk a nagymamámmal. Szólt a Sokol rádióból a Szabó család és a Szíriusz kapitány. Én maximálisan megértem azt a félmillió embert, aki rendszeresen hallgatta 2012-től az Időfutár című hangjátékot - tényleg nagyszerű volt. Ehhez hozzájárult mind a remek forgatókönyv, mind pedig a zseniális színészek. A rádiójáték harmadik ismétlése egyszer csak félbemaradt, a valós okokat sosem fogjuk megtudni, de terjedtek erről is pletykák (lásd: lenti cikk).

Aki anno lemaradt a hangjátékról, a Tilos az Á Könyvek sorozatban megjelent történetet elolvashatja hat kötetben. A tizenkét éven felülieknek szóló regényfolyam ötvözi a minőségi és a szórakoztató irodalmat, ráadásul olyan stílusban, melyet a fiatalok sem éreznek erőltetettek. Szerintem a hiteles karaktereken kívül azért is nagyszerű ez a sorozat, mert úgy tanít történelmet, hogy nem érezhető a direkt okítás, hanem szinte surranópályán érnek el az történelmi tények és adatok az olvasók fejébe.

A történet kezdetén Budapesten vagyunk, ahová Hanna Szegedről költözik fel családjával. Tizenháromévesen nem egyszerű folyamatosan újrakezdeni az életet, de szegény Hannának a sok költözés miatt volt benne része. Vele szemben Tibi sokkal visszafogottabb életet élt, nagymamája, Vali néni neveli, aki konyhásnéni a sulijukban. Barátságukat egy lomtalanításkor talált régi körző erősíti meg, mely révén hihetetlen kalandokba keverednek, és magukkal rántják az osztálytársakat és még néhány tanárt is. Nehéz anélkül ajánlani a könyvet, hogy ne lőjem le a poénokat, így csak annyit még, hogy akit érdekel az időutazás, és szeretné tudni, hogy mi köze volt Mozartnak Kempelen Farkashoz, mindenképpen olvassa el Jeli Viktória – Tasnádi István és Vészits Andrea (az első köteteknél még Gimesi Dóra is szerző volt) Időfutár-sorozatát.

http://nol.hu/kultura/hiaba-okozott-fuggoseget-1533887

"Soha már"

Ha szeretnénk bizonyítékot az időutazásra, olvassuk Edgar Allan Poe műveit. Szerintem vagy a jövőből jött, vagy egészen egyszerűen zseni volt.

Legalább kétszáz évvel megelőzte korát. Olyan hatást gyakorolt az irodalmárok utána következő nemzedékeire, mely még ma is érezhető. Az első amerikai író volt, aki hivatásának tekintette írói munkáját, és ebből a megélhetését is fedezni akarta. Nagyon rövid időszak, negyven év adatott neki, de ez a négy évtized nagyon kalandos és termékeny volt. Szülei korán meghaltak, nevelőszüleivel ambivalens viszonya volt (tőlük származik középső neve). Egyetemi tanulmányait félbehagyta, katonáskodott, majd újságíró volt több lapnál. Versek mellett novellákat írt, a forma nem annyira számít neki, mint a tartalom – amelyről azonnal felismerhetővé válik. Misztikus és félelmetes, néha horrorisztikus, némi gunyoros humorral megspékelve. Vádolták alkoholizmussal, őrültséggel, különböző betegségekkel – de nem lehet tudni, hogy ezek hatására írt ennyire zseniálisan, vagy a meglévő tehetségét próbálta pótszerekkel kezelni. A kút és az inga című novellájában a főhőst halálra ítéli az inkvizíció a spanyol Toledóban. Egy kútszerű helyen ébred, és rettegés tölti el a közeledő haláltól. Lassanként felfedezi a helyet, és egyik hátborzongatóbb helyzetből kerül a másikba. Annyira tényszerűen írja le a földöntúli félelem és az életerő összecsapásának minden stációját, hogy összeszorult gyomorral olvassuk a novellát, és minden erőnkkel drukkolunk a főhősnek, akiről semmit sem tudunk: se a nevét, sem azt, hogy mit követett el. A patkányos rész után azt hittem, hogy ennél durvábbat nem tud kitalálni, de igen, tud. Ráadásul annyira arányosan, jól adagolva írta meg Poe, hogy most is ugyanolyan libabőrős hatást gyakorolt rám, mint mikor gimnazistaként olvastam. „Nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e.” Poe-t olvasva eldőlt.

Poe művei ingyen letölthetőek az MEK OSZK oldaláról: http://mek.oszk.hu/03500/03575/

Zarándoklat japán módra

Ha a gyerekeim meglátják a könyvborítón a nevét, mindig kuncogni kezdenek. Nem azért, mintha vicceseket írna, hanem mert a mi fülünknek annyira idegen hangzású a neve. Murakami Haruki az egyik kedvenc kortárs íróm, de gondolkoztam rajta, hogy írjak-e ajánlót róla vagy sem, mert annyira más, mint általában a körülöttünk levő irodalom. Aki már egy-két regényét olvasta és tetszett neki, ajánlanám a Norvég erdőt és a Kafka a tengerpartont, haladóknak mehet az 1Q84 és A kurblimadár krónikája, kezdőknek talán A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei az ideális választás.

Murakami Haruki neve évek óta felmerül az irodalmi Nobel-díj esélyes nyertesei között, de eddig még nem kapta meg a kitüntetést. A japán szerzőnek hatalmas rajongótábora van mind a hazájában, mind az egész világon. Közkedveltsége abból adódik, hogy a keleti és a nyugati világ gondolkodásmódját különleges és élvezhető módon tudja elegyíteni. (A japán bírálói sokszor pont ezt vetik a szemére: túl amerikai az ő ízlésüknek.) „A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei” című új regénye ismét olyan témát vet fel, mely bármely táján a világnak érthető és érdekes. A regény címében is szereplő főhős harmincas évei közepén jár, Tokióban él és vasúti állomásokat tervez. Visszahúzódó, magának való, átlagos férfi, aki megismerkedik Szalával, és kölcsönös szimpátia alakul ki közöttük. A lány, mielőtt komolyra fordul a kapcsolatuk, azt kéri Cukurutól, hogy derítse ki, mi történhetett köztük középiskolás barátaival, akik húsz évvel azelőtt váratlanul megszakították vele a kapcsolatot. Cukuru maga is rájön, hogy ez az az esemény, mely teljességgel befolyásolta az életét, emiatt a sokk miatt él elszigetelődve a mai napig. Elindul és felkeresi egykori barátait, két fiút és két lányt, akiknek mindegyikőjüknek szerepel szín a nevében (a fordító nagyon jól megoldotta ezt a nehéz feladatot). Az utazás szülővárosába, majd onnan Európába vezet, de nem a megtett kilométerek jelentik az igazi zarándoklatot, hanem a belsejében zajló, a saját békéjéhez vezető út. Az emberi kapcsolatok, a felnőtté válás, magunk elfogadása vagy éppen el nem fogadása – sok nehéz, megoldandó feladat, melyet Cukuru kissé késve, de elkezd feldolgozni. Murakami Haruki ezen regénye az eddigiekhez képest kevesebb misztikus szálat és történetet tartalmaz, de pont eleget ahhoz, hogy a szokásos hangulatot megteremtse. A főszereplő kérdéseire eldönthetjük, hogy megkaptuk-e a választ, de sikerül elérni a szerzőnek, hogy a regény elolvasása után még napokig motoszkál a fejünkben, hogy vajon a saját életünkben vannak-e ilyen elfojtott traumák, meg nem válaszolt kérdések. Erre pedig csak az igazán jó írók képesek. A leendő Nobel-díjasok.

(Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei; Geopen Kiadó, 2013, 3990 Ft)

A trombitáló örökség

Vannak olyan írók, akiktől nemcsak irodalmi élményt kapunk, hanem annál sokkal többet. Az 1925. január 7-én született Gerald Durrell nagyszerű, humoros és letehetetlen könyveiből én a környezetvédelem fontosságát tanultam meg. Akár Korfun töltött gyerekkoráról szóltak a regényei, akár a felnőttkori egzotikus vidékeken történt állatgyűjtő expedícióiról, mindig a természet volt a központi téma. Olyan egyszerűen és érthetően írt az élővilág harmóniájáról, hogy bármennyire is viccesek voltak a történetek, mindig volt egy kis torokszorító érzés, hogy miért kell tönkre tennünk a saját környezetünket. 

Az ötvenes évektől kezdett írással is foglalkozni, hogy bevételeiből megvalósíthassa álmát - egy saját állatkert létrehozását. A Családom és egyéb állatfajták című könyv 1956-ban hatalmas sikert aratott az olvasók körében, egyre-másra követték az újabb történetek a folyamatos pénzzavarban lévő természettudóst. Ahogy írásaiból kiderült, neki mindig fontosabb volt, hogy az állatok, akikről gondoskodott, megfelelő élelmiszerhez jussanak, minthogy rezsit fizessen. Szerethető és életvidám személyisége átsugárzik minden könyvén. Az összes írását szeretem, de leginkább két regény áll közel a szívemhez: az egyik A hahagáj, a másik pedig a Rokonom, Rosy. (Mindkét történet fiktív regény, nem a saját életéből vette hozzá az történeteket.) Először a Rokonom, Rosy-t olvastam, így most ezt ajánlanám. A könyv címszereplője egy cirkuszi elefánt, „aki” egy nap gyökerestül felforgatja Adrian Rookwhistle életét. A fiatalember szürke életében csak a kalandot várta, de fogalma sem volt róla, hogy ez egy sörissza elefánthölgy képében trombitál be az alakon. Nagybácsija, akivel nem tartotta a kapcsolatot, örökül hagyta rá Rosyt, és mivel Adrian a lehető leghamarabb szeretne megszabadulni a súlyos örökségtől, elindul vele a tengerpartra, hogy eladja egy cirkusznak. Az út folyamán különc, fura, de nagyon szerethető figurákkal találkozik, akik egyik mulatságos kalandból a másikig kísérik. Az angol humor és a remek jellemábrázolások miatt letehetetlen könyv, már aki szereti ezt a stílust. Bár a bírósági tárgyalás rész a végén kissé lelassítja a történetfolyást, de a végén minden a helyére kerül – Adrian élete (melyben megjelenik a szerelem is), Rosy sorsa és az egész világmindenség. A bakancslistámon pedig szerepel a Jersey Állatkert – egyszer biztos elmegyek Durrell nem papírra nyomtatott örökségét megnézni.

(Gerald Durrell: Rokonom, Rosy)

A Mesék Ura

John Ronald Reuel – sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen neveket rejtenek a Tolkien keresztneveinek rövidítései, így kiírva egy igazi angol úriember képe jelenik meg előttem. Valóban az volt, bár a mai Dél-Afrika területén jött világra, angol szülők gyermekeként. Hároméves korában költöztek vissza Angliába, ahol szülei korai halála miatt nem volt könnyű gyerekkora. Már ekkor érdekelték a mesék és a varázslatos történetek, valószínű ez is közre játszott, hogy végül angol nyelv- és irodalomtörténész, filológus, egyetemi tanár lett. Legismertebb műve a közel húsz éven keresztül írt A gyűrűk ura, de a Hobbit, a Szilmarinok is ugyanabban a mesterien kidolgozott fantáziabirodalomban, Középföldén játszódik. Ha valaki még csak most ismerkedik Tolkien műveivel, én első olvasásra A sonkádi Egyed gazda című regénykét ajánlanám. Sokkal viccesebb és könnyedebb, mint a nagyregényei, a karaktereit igazi angol humorral jeleníti meg. Brittania szigetén a régmúlt időkben megfértek egymás mellett a királyok, a gazdálkodók, az óriások és a sárkányok egyaránt. Ők mind szerepet játszanak ebben a mesében, ahol Egyed gazda vonakodó hősként, szinte véletlenül kerül az események körforgásába, és kerül ki belőle végül győztesként. Az emberi karakterek mellett mindenképpen említésre méltó Kormi, Egyed gazda kutyája (nekem kedvenc szereplőm), és Fenevad a sárkány is. Boldog születésnapot 126. kívánok J.R.R.Tolkiennak, a Mesék Urának.

                                                     (Fotó: amazon.com)