Fekete Tristan és fehér Isolda

Kevés unalmasabb társadalmi réteg van az amerikai protestáns, fehér, jómódú, kisvárosban élő középosztálynál - gondolhattuk, aztán jött John Updike és olyan módon mutatta be őket, amely felejthetetlenné tette az írót is, és a főhőseit is. Nálunk főleg a nyolcvanas években volt nagy divat olvasni a regényeit, de a mai napig elismert és kedvelt az összes műve. Sokat gondolkoztam azon, hogy melyik könyvéről írjak most: a Nyúl-sorozatról vagy a Bech trilógiáról? Az eastwicki boszorkányokról, amellyel kapcsolatban az a ritka eset áll fent, hogy a regényt és a filmet is szeretem? De ott van a régiek közül a Kentaur, a Párok, vagy az S. az újak közül például a Terrorista. Aztán maradtam a Brazília című művénél.

Bár mindegyik könyve hatással volt rám: megbotránkoztatott, megnevettetett, sírtam miatta és örökre megmaradtak az olvasmányemlékeim között, de a Brazília utolsó mondata az, amit a mai napig fel tudok idézni, és összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut. A mű egy különleges szerelemről szól: Rio tengerpartján megismerkedik egymással két fiatal, akiknek semmi közös nincs az életükben. A fiú fekete bőrű, a nyomornegyedben lakik, lopásokból tartja el magát és prostituált anyját. A lány gazdag, szőke és fehér, az apja vezető politikus. A közöttük szövődő szerelem egyik családnak sem tetszik, de az ellenállás még jobban felkorbácsolja az érzelmeiket, és megszöknek a világ elől. A történet egy ideig realistán mutatja be Brazília közelmúltjának nyomorát és gazdagságát, a nagyvárosokat és az őserdők titkos világát. Aztán Isabel segítséget kér egy sámántól, és a varázslat megváltoztatja az életüket.

„Isabel nagy szívfájdalommal lehúzta a feliratos gyűrűt, és beletette a sámán csészét formáló tenyerébe. A tenyér forró volt, mint gyermekeinek tenyere, amikor beléjük hatoltak a meghűlés, a kanyaró vagy a szamárköhögés baktériumai, és testük sejtjei hadba indultak. Mintha kivertek volna egy fogat a szájából, tudta, hogy sohasem kapja vissza azt, amit most átnyújtott. Az élet apránként megrabol minket önmagunktól. Ami végül megmarad, az már valaki más.”

A misztikum átveszi a realizmus helyét, de közben az Updike-ra jellemző nyílt és szókimondó stílus (akár szexről, akár politikáról van szó) ugyanúgy minden lapról sugárzik. A történet végén rájövünk, hogy Trisztánnak és Izoldának soha, semelyik korban nem lehet része a boldogságban.

Az Elektromos Szerzetes és Dirk Gently (akinek holisztikus nyomozóirodája van)

Douglas Adams irodalmi alkotásaiban hozzájárult az emberiséget leginkább foglalkoztató kérdés megoldásához: a Galaxis útikalauz stopposoknak megjelenése óta tudjuk az választ az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő végső kérdésre (mint tudjuk, az eredmény 42). Az író nemcsak a világ egyetlen ötrészes trilógiájáról híres, hasonlóan vicces, eredeti és felejthetetlen mű a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája. Sci-fi paródiaként szerepel a borítón, de sokkal több annál. Szerintem nem sci-fi, inkább egy hatalmas fantáziával megáldott író nagyszerű regénye. A történet kibontakozásához és a cselekményszálak összefonódásához kell némi idő, de szinte minden lapon van egy olyan vicces mondat, amiért érdemes kivárni a megoldást. Az Elektromos Szerzetes és a lova belecsöppen Richard MacDuff, barátnője Susan életébe, közben Gordon, aki Richard főnöke és Susan bátyja rejtélyesen életét veszti. Egy tipikus angol egyetemi kollégium professzora, Reg csak bonyolítja a történetet, melyet végül Dirk Gently, a kedvesen simlis életművész old meg. A történet folyamán többször előbukkanó lépcsőházban ragadt díványt minden költözésünkkor szoktuk emlegetni, de több hasonló, felejthetetlen részlet van a könyvben. Nem egy hagyományos regényről van szó, olvasásához és élvezéséhez szükséges humorérzék, nyitottság és Douglas Adams néha kissé cinikus stílusának kedvelése. Ha valakiben ezek megvannak, nagyon fogja élvezni a művet.

(Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája, Gabó Kiadó, 1992)

Hajótörés a hűtőszekrények miatt

Aki olyan irodalmi örökséget hagyott maga után, mint a Száz év magány, a Szerelem a kolera idején vagy akár az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, annál hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy volt polgári foglalkozása is, ahol szintén maradandót alkotott. Gabriel García Márquez újságíróként még 1955-ben kezdett foglalkozni egy kolumbiai hadihajó elsüllyedése után az egyetlen túlélő történetével. Nagy sikere volt a több részletben megjelent cikkeknek, és komoly hatása lett mindannyiójuk életére – Luis Alejandro Velasco története fennmaradt, a kolumbiai diktatúra az El Espectador című újságot bezáratta, majd García Márquez egy újabb nagyszerű könyvvel gyarapította a világirodalmat. A történet főszereplője egy tengerész, aki nyolc hónapot töltött az Egyesült Államokban egy kikötőben társaival együtt arra várva, hogy megjavítsák a hajójukat. Amikor megkapták az indulási parancsot, mindenki vitte magával az ajándékba szánt hűtőszekrényeket és egyéb háztartási gépeket, pedig tudták, hogy hadihajón nem lehet árut szállítani. Már közel jártak Kolumbiához, mikor a hullámverés felborította a hajót, és egyedül Alejandronak sikerült egy mentőcsónakba másznia. Tíz napot töltött étlen-szomjan a nyílt vízen várva a mentőalakulatokra, és ennek a tíz napnak a történetét mesélik el ebben a könyvben. Az fizikai fájdalmak és pszichés megterhelés mellett végig tudatánál volt és mindent megtett az életben maradásért, még akkor is, amikor minden nap délután ötkor megjelentek a cápák a mentőcsónak körül. Az írásnak nemcsak a tartalma felkavaró, hanem a stílusa is erős hatást ér el – szinte letehetetlen a könyv. „ A második éjszakát töltöttem a tengeren. Az éhség, a szomjúság és a reményvesztettség éjszakáját. Kiábrándult voltam, mert csalatkoznom kellett abban, hogy majd a repülőgépek kimentenek, pedig olyan makacsul bíztam bennünk. Aznap éjjel aztán rájöttem, hogy ha meg akarok menekülni, csakis saját magamra, az akaratomra és a maradék erőmre számíthatok.” García Marquez itt inkább újságíróként mutatkozik meg, mint regényíróként, de ugyanolyan értékes az Egy hajótörött története, mint az Nobel-díjas szerző többi munkája.

(Gabriel García Márquez: Egy hajótörött története, Magvető, 2018; 2699 Ft)

Macska csíkos cilinderben

Bármilyen hihetetlen, de 114 éve született Dr. Seuss író, forgatókönyvíró, karikaturista. Nagy öröm, hogy Szabó T. Anna fordításban folyamatosan jelennek meg magyarul is a könyvei, melyekről tényleg elmondható, hogy kicsik és nagyok egyaránt szeretik. Eredetileg reklámszakemberként dolgozott Theodor Seuss Geisel (a művésznévként felvett Seuss az édesanyja neve), de hamar pályát módosított, miután egy oktatókönyvekkel foglalkozó kiadó felkérte, hogy írjon egy 220 alapszót tartalmazó könyvet. Az olvasni tanulóknak segített a The Cat in a Hat (Kalapos macska) kötet és olyannyira kedvet csinált az olvasáshoz a gyerekeknek, hogy több mint egymillió példányban adták el világszerte a könyvet. Az első sikert még közel ötven kötet követte. Nekem a Kalapos macska a kedvencem, így erről írok, bár a kisebbik gyerek a Ha lenne egy cirkuszom miatt lobbizott. J

Otthon ül egy testvérpár és várja, hogy hazamenjen édesanyjuk a munkából (mondjuk én ezen mindig fennakadok, mert hogy lehet két ilyen kis gyereket egyedül otthon hagyni, de mindegy). Végtelen unalmuknak egy fura szerzet vet véget.

„Csak nem egy szörnyeteg?

Kancsal és kacska?

Nem bizony! Ez csak a

Kalapos Macska!

- Azt a csütörtökit!

Mit ücsörögtök itt?

Esős és szeles,

és borús az ég?

Attól még játszani

kellene rég!

- Tudok pár trükköt –

így szólt a macska.

Jó vicc és jó hecc,

hát talpra meg mancsra!

Csuda jó móka! Tartsatok velem!

Ennek még anya is örülne – nem?”

Aztán a kezdeti móka egyre vadabb lesz, ráadásul megjelenik Izé 1 és Izé 2, akik elhozzák a teljes káoszt és anarchiát (kisgyerekes szülők biztos, hogy láttak ilyet Kalapos Macska és az Izék nélkül is). A történet végül teljes erkölcsi győzelemmel ér véget. Az egyik, amiért nagyon kedvelem ezt a mesét, hogy úgy tud tanulságokat mondani, hogy nem lesz erőltetett. A kisebbik gyerekem is kijelentette, hogy „tényleg igaza van a Kalapos Macskának, mert játék után össze kell pakolni.” A nagyobbik gyerek is talált benne izgalmas kérdést, de nem akarok spoilerezni, így csak annyit, hogy az utolsó négy sorról szintén sokat lehet beszélgetni. A szöveghez tökéletesen illeszkednek a kicsit fura, de nagyon kedves rajzok, melyeket Dr. Seuss rajzolt. Megunhatatlan, de tényleg!

Dr. Seuss: Kalapos Macska, Kolibri, 2016; 2499 Ft

Forrás: moziru.com

Kilenc kitépett noteszlap

Számvetés, visszatekintés, vallomás – mindegyik igaz Per Olov Enquist Példázatok könyve című regényére. Nem idegen a svéd író előtt ez a műfaj, Egy másik élet című könyvében tíz évvel ezelőtt már szinte mindet elmondott magáról: vallásos környezetben töltött gyermekkoráról, falujuk lakóiról, majd felnőttkori alkoholizmusáról. Ott is a történet egyik fontos eleme volt egy notesz, melyet még édesapja írt tele, de halála után édesanyja elégette. Most viszont eljuttatják hozzá ezt a jegyzettömböt, melynek csak a szélei égtek meg, viszont hiányzik belőle kilenc lap. „Igen, ott, az el nem égett, de hamarosan megsemmisülő lapokon van a titok, ami lassan kirajzolódik.” A rejtély sok régi emléket felidéz benne. Miközben készül egy beszédre, melyet a Gyülekezet Házában akar elmondani, átgondolja az életét, a vele történteket és sok mindent máshogy lát, mint eddig. A tapasztalat és korra együtt járó bölcsesség mellett az új információk is más megvilágításba helyezik az életét. Elmondható-e az első szerelmi tapasztalata, melyről megeskette a nő, hogy sose beszél róla? Enquist elmondja, mert: „De most már annyi év telt el azóta. És ilyenkor már mindegy.” Pedig nem mindegy, az írónak főleg nem. Sokan ajánlják neki, hogy szerelmes regényt kellene írnia, de úgy gondolja, nem képes rá. Inkább kilenc példázaton keresztül írja meg az új nézőpontból szemlélt élettörténetét, melyben a szerelem sokkal mélyebben benne van, mint ahogy ő azt gondolja.

Per Olov Enquist: Példázatok könyve, Szerelmes regény; Magvető, 2017; 2999 Ft

Karma és birkák a Tafoya birtokon

A múlt században még teljesen máshogy ment az egyetemi/főiskolai felvételi, mint manapság. Például magyarból akkoriban feladatsor adtak az írásbeli felvételin – az egyik feladatra kristálytisztán emlékszem: könyvajánlót kellett írni a kedvenc irodalmi alkotásunkról. Én Richard Bradford Oly távol az ég című regényéről írtam és maximális pontot kaptam rá. Arra már nem emlékszem, hogy konkrétan mit írtam, de az biztos, hogy nagyon lelkes voltam. Hogy mi fogott meg ebben a regényben még kamaszként, nem egészen értem, tulajdonképpen ez az idősebb korosztálynak íródott (ellentétben Bradford másik könyvével, a Lángoló hajnali ég cíművel – igazi szívfájdalmam, hogy csak ezt a két könyvet írta). A történet szerint David A. Reed élete elrontott üzlete után egyéves luxus Mercedes-ével száguld Texasból Új-Mexikó felé, mikor hajnalban elalszik, és kisebb balesetet szenved. Pont arra jár Cruz Tafoya, ő hívja mentőket. Ez a véletlen találkozás után összefonódik a két ember sorsa, bár elsőre semmi közös nincs bennük. Az „angló” és a spanyol eredetű „bennszülött” életében, életvitelében nagyítóval sem lehetne azonos eseményeket találni, de az alap emberi értékek közül mindkettőjüknek ugyanazok fontosak. David ott marad Cruz birtokán és megpróbálja hasznossá tenni magát – az állatok terelésétől a könyvelés rendbetételéig mindennel foglalkozik, míg lehetőséget kapnak a Tafoya birtok egy olyan részéhez hozzájutni, mely régen a családé volt, de elcsalták tőlük. Az események érdekes fordulatot vesznek, de most ne krimiszerű izgalmakra gondoljunk, hanem a mindennapok hol fent, hol lent tragédiáira. Bradford sajátos stílusa mellett - melyre leginkább a fanyar humor és a tűéles leírások jellemzők – mindenképpen szeretném megemlíteni a kiváló jellemábrázolásokat: orvosból lett gazdálkodó, alkoholista pap, törtető ügyvéd, megalkuvó politikus, balek fiú- és talpraesett lánygyermek, mind-mind összetett alakok, akiket szeretünk, sajnálunk vagy éppen undorodunk tőlük. A regény eredetileg 1971-ben jelent meg (magyarul 1977-ben adták ki), de a hatvanas évek Amerikáját vetíti elénk: még ott van egy csapat félrecsúszott hippi és a gazdasági élet hiénái is. Új–Mexikó nem tipikusan az amerikai álom színhelye, mégis szerethetően ábrázolja az író. Kíváncsi vagyok erre az ajánlóra hány pontot kapnék. Konkrét válasz helyett annak is örülök, ha elolvassák a könyvet. J

A Tizenkétker pokla

Karácsony után akartam írni Zoltán Gábor Orgia című könyvéről, de első gondolatom az volt, hogy az ünnep utáni időszakban nem kellene a II. világháború szörnyűségeiről írni. Aztán mélységesen elszégyelltem magam – a nyilas rémtettek megtörténhettek 1944 őszén és telén, de a beigli és a halászlé mellett szóba inkább ne hozzuk? Beszélni kell róla, mert az a tragédia, ami ott és akkor történt, még mindig nem került feldolgozásra egyik fél - sem az áldozatok, sem a bűnösök oldaláról sem.

Az olyan könyvek, mint az Orgia, pedig a maga nyers és brutális őszinteségével sokkal többet tesznek a megismerésért, feldolgozásért és megbocsátásért (bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt valaha meg lehet-e bocsátani), mint körülöttünk bármelyik oktatási vagy állami intézmény.

A regényben legtöbbször Renner, a vasgyáros szemszögéből látjuk az eseményeket. A vasgyárost zsidó feleségével együtt vitték be a nyilasok a XII. kerületi központjukba, majd utána hozták szeretőjét és több munkatársát is, amikor elfoglalták és kifosztották a gyárát. A válogatott kínzások, verések és megalázások után használható embernek tartották, főleg, mert árja volt, beléptették maguk közé, majd elkezdték sofőrként használni, meg a halottak eltakarítására. Halottból pedig egyre több lett. Akiket megöltek a nyilasok, bedobtak vagy behajtották a Dunába (például az Erzsébet hídról) vagy megásatták velük a sírjukat Buda környező terein és belelőtték őket.

„- Na Robi, hova lettek a zsidók? – kérdezi az egyik őr, amikor visszaérnek a Városmajor-utca 37. elé, és kiszállnak.

-Erzsi nénihez vittük őket. ő dajkálja őket mostantul.

Elégedett nevetés fogadja a választ.„

A háború végnapjain mindenki érezte, hogy közel a vég, az oroszok már Budapest határánál voltak, aki tudott, menekült. A nyilasok viszont kihasználják a hatalmukat és olyan borzasztó dolgokat művelnek, ami emberi ésszel felfoghatatlan. Nemcsak a zsidókkal szemben, hanem mindenkivel: a gazdagabbakkal, a kommunistákkal, a boltossal, akire azt mondják, hogy árdrágító. A Városmajor-utca 37., a nyilasközpont falai között pedig megelevenedik a pokol. A regényben a nyilasok saját nevükkel szerepelnek, mint például a hírhedt Kun Páter, de áldozatok nem beazonosíthatók. A szerző levéltári kutatásokból és túlélők emlékeiből rekonstruálta az eseményeket, melyek tényleg borzasztóak. Mégis el kell olvasni ezt a könyvet, mert ez soha többé nem történhet meg. A kötet 2016-ban jelent meg és nem értem, hogy miért nem lett ismertebb – akármennyire is felkavaró, muszáj elolvasni.

(Zoltán Gábor: Orgia; Kalligram 2016; 3490)

A lebombázott Erzsébet híd 1945, Fotó: Fortepan