A megidézett hős

Szeretem Nógrádi Gábor gyerekkönyveit. Vagy inkább ifjúsági regényt írjak? Nagyobb gyerekeknek szóló történetek ezek, amiből felnőttek is tanulhatnának. Igazán, a mai felnőttek is olvashatnának gyerekkönyveket. Én, ha tehetem, elolvasom a gyerekeim könyveit, sokszor jó ismerni a kötetet, még mielőtt ők olvassák. Nem felesleges szülői előrelátás ez, emellett tegyük hozzá, sokszor kellemes meglepetések érik az embert.
Nógrádi könyveiről szólva a „Pete Pitével” kezdtük-kezdtem a sort, majd jött „Az Anyu én vagyok” (!), a „Gyerekrablás a Palánk utcában” (ugye-ugye, azt is ő írta), a „Gyerünk haza!”, és most „A mi Kinizsink, Reszkess Garai!”.
Mindegyik említett regényében gyerekek a főszereplők. Kicsit idealizált gyerekek ezek, okosak és rendesek általában. Inkább a felnőtt karakterek között találunk irigy, számító vagy komisz személyeket, akik persze majd pórul járnak, hiszen a kalandok végén ott a megérdemelt happy end. Főhőseink valóban megérdemlik a boldog befejezést, mert minden esetben megküzdenek érte, pontosabban szólva: harcolnak és fejlődnek. A családok újra össze-vagy helyreállnak, a helyi kisközösség megszabadul egy elnyomótól, a gyerekek hazatalálnak - mindez főleg a gyerekszereplők érdeme.
Az is tetszik, hogy egy-egy esetben a tudományt hívják segítségül, és ezek a különleges találmányok nem is hangzanak túl bonyolultan, mintha egy okos gyerek is meg tudná csinálni. Ez szinte felhívás a játékra, miért is ne. 
„A mi Kinizsink” is ilyen történet. A főszereplő srácok egy híres magyar történelmi személyt, egy HŐST szeretnének megidézni, de nem csak a szellemét, hanem testét-lelkét életre hívják csudaokos szuperszámítógépükkel. Teszik mindazért, hogy városkájukat megmenthessék a kutyabegyűjtő, parkot leromboló, mindenkit zsebben tartó polgármestertől, aki mindenképpen egy hatalmas (és felesleges) irodaházat akar építtetni a játszótér helyére. De miért pont Kinizsit, a nagy törökverőt? Miért nem valaki mást? – Ez derüljön ki a regényből. Kinizsi Pál, miután a fizika laboratóriumban alakot ölt, igen furcsán érzi magát a XXI. században. Más az öltözet, más a beszéd, de főleg a szokások mások. A sikeres életre-keltés után a hús-vér Kinizsit át kell öltöztetni, sőt, etetni kell, és fedél kell a feje fölé. Beletörődik a nagy vitéz a gyerekek irányításába? Együttműködik velük, vagy saját feje után megy? Mindent ugye nem mesélhetek el itt, nem is illene, el kell olvasni a könyvet, hogy kiderüljön. Nem fognak-fogtok csalódni. 
Néhány szót a szerzőről: Nógrádi Gábor Pete Pite c. könyvét az Év gyerekkönyvének választották 2000-ben, 2002-ben Nemzetközi IBBY-díjat kapott. A gyerekrablás a Palánk utcában c. történet filmadaptációja (készült 1985-ben) ma is megállja a helyét. Számos könyvének jópofa történetmesélése nem direkten, szájbarágósan üzen a gyerek és nem-gyerek olvasóknak: így is lehetne élni, létezni. A fantázia és a valóság határán egyensúlyozva a történetek megoldása végül mindig valós, megléphetően emberi. Csak egy kitekert, nagyon MÁS szempontra volt szükség, hogy észrevegyük, ami régóta az orrunk előtt van. Nógrádi az állatok nevében is szólt olvasóihoz, „Segítség, ember!” c. könyvének lapjain.

Termékeny, humánus szerző, szívből ajánlom mindenkinek.

(Világos Klári)

Keszköszeital és a foltos Ferrari-csigák

 Kislány koromban három dologra vágytam: hogy akkora bajuszom nőjön, hogy lehessen pödörni, szerettem volna belsőzsebet a ruháimba, és varázserőre is vágytam. Az első két kívánságot édesapám ihlette, és igazából mára már nem akarom olyan nagyon 😊, viszont a varázserő fájón hiányzik azóta is. Amikor elolvastam Rádai Andrea Tündérek a tajgán című meseregényét, kicsit irigy lettem, mert igazából pont ilyen helyen szeretnék lakni, ahol így keveredik a valóság a varázslattal. Amíg megtalálom a varázspálcám vagy a kristálygömböm, nincs más megoldás, csak olvasok róla.

A Tündérek a tajgán főhőse Mimi, aki családjával éppen a tündérkeresztanyja, Kvaterka néni esküvőjére indul Oroszországba. Mimi nem büszkélkedhet túl nagy varázserővel, a regény első lapjain egy félresikerült varázsige hatására pont a szomszéd kiteregetett alsógatyáját gyújtja fel, de csupaszív, kalandéhes és talpraesett kislány. Miután sikeresen útnak indulnak (megnyugodhatunk, a majdnem hétköznapi ötfős családnál pont ugyanúgy zajlik egy hosszú utazás, mint másoknál), bár Teusz, a beszélő és orosz klasszikusokat olvasó ékszerteknős azért valóban nem tekinthető átlagos útitársnak.

„Kvaterka Oroszországban, a tajgaerdő közepén lakott, harminc kilométerre egy Krumpligovo nevű falucskától. Krumpligovo viszont nem volt messze Jekatyerinburgtól, ahol a transzszibériai vasútvonal is áthalad (bár a nem messze egészen mást jelent egy olyan felfoghatatlanul nagy országban, mint Oroszország. Mimi kicsi kora óta szeretett volna a Transzszibériai expresszel utazni, ami a világ leghosszabb vasútvonala és átszeli egész Oroszországot.”

Az esküvő azonban meghiúsul, mikor egy váratlan átok hatására az egész násznép kővé válik, de a véletlenül megmenekült Mimi önként vállalja a bűnös felkutatását és az „átoktalanítást”. A hosszú úton igazi segítői akadnak, akikre valóban szüksége is van, mert az Oroszországon keresztülhaladó expressz szigorú kalauznőjétől tankot vezető gengszterekig sokan próbálják megakadályozni a küldetését. Éppen ennyien próbálnak neki segíteni is - a regény egyik erőssége a remekül megrajzolt figurák sokasága. Mindenkinek fontos szerepe van, és a kötet végére minden történetelem a helyére kerül. A kitűnően szerkesztett regényben a kedvenceim a beszélő nevek voltak és az, hogy úgy tudott valódi ismereteket átadni az utazásról, hogy közben nem volt erőltetett vagy szájbarágós. Azok a részek még jobbak, amikor a valódi tartalom és a fantázia keveredik.

„Él itt egy bizonyos csigafaj, a foltos Ferrari-csiga. Az a hír járja, hogy ha ez a csiga megnyalint egy szál szőrkukacmohát, akkor óriási táltoscsigává változik. Mivel egy Szibériában élő csiga és egy Budai-hegységben előforduló moha találkozására kicsi az esély, kevés adat áll rendelkezésünkre a táltos csigákkal kapcsolatba.”

Baranyai B. András illusztrációi jól illenek a történethez (a gyermekem rápillantott a borítóra és rögtön lelkendezni kezdett, hogy ő rajzolta a Csoda és Kószát is!), ugyanazt a kedves hangulatot biztosítja, mint a szöveg. A mese a Pagony Kiadó Zseblámpás Könyvek sorozatában jelent meg, és külön öröm, hogy a címe és a témája ellenére - saját tapasztalatom alapján - a fiúk is élvezettel olvassák. Tökéletes szünidei olvasmány alsósoknak.

„Szóról szóra ökölbe szoruló kéz”

 Hiába két külön terület az újságírás és az irodalom, a tehetséges szerző megtalálja helyét mindkét szakmában. Nem minden jó zsurnaliszta képes irodalmi értéket teremteni, ahogy egy kiváló író sem biztosan tud emlékezetes riportot írni, de sok az átfedés. Az elmúlt évtizedekből, évszázadokból hosszan tudnánk sorolni a neveket, mindkét terület kiemelkedő alkotói voltak többek között: Mikszáth, Kosztolányi, Ady, Márai, Esterházy, Moldova, Bächer vagy a jelenből Pető Péter. Én nyíltan elfogult vagyok az irodalmár újságírókkal szemben, szeretem a regényeiket. Egyrészt mesterei a magyar nyelvnek, ez nem csoda, ez a foglalkozásuk. Emellett éles világlátásuk és az emberi természet és környezet ismerete is a sajátjuk, hiszen az általuk látottak szavakba öntése a munkájuk része. Az idei könyvheti listám igen szűkös volt a jelen gazdasági helyzet miatt (meg tényleg nem tudunk több könyvespolcot felszerelni), az egyik beszerzett kötet Dévényi István Egy vérből valók című regénye volt. 

Kortárs szerző (eddig inkább újságíróként ismerhettük) kortárs témája, pedig mennyivel jobb lenne, ha disztópiáról lenne szó, vagy múltbeli eseményt dolgozna fel, de nem, ez a magyar jelen sajnos. A történetben két férfi főszereplő élete fut eleinte párhuzamosan, fejezetenként váltogatva ismerjük meg őket egészen a tragikus végkifejletig. Egyikőjük János, valamelyik isten háta mögötti kis faluban él egyedül, a papíron közmunkásként kapott éhbér elég neki a célnélküli vegetálásához. A másik főhős Tarján Kristóf sztár publicista, aki az élet császáraként menőzik a pesti éjszakában, egy este alatt combos összegeket iszik vagy szív el, de kijózanodása után olyan szuggesztíven tud írni, hogy százezrek követik munkásságát. A történetet az a hír robbantja be, hogy kivonul az összes német autógyár Magyarországról, és Tarján Kristóf egészen a legfelsőbb politikai körökből kap megbízást ennek tálalására, ezzel a közvélemény formálásra. János a megszürkült, horgolt függönyökkel sötétített konyhájában ül a jobb napokat látott rádiója előtt és egyet ért Tarján minden szavával. Az egyik hergel, a másik feldühödik és végre látja az ellenséget, akire rá lehet önteni minden dühét. A két férfi sorsa száguld egymás felé, majd összefonódik, anélkül, hogy ennek tudatában lennének. 

A főszereplők bemutatása pillanatkép Magyarország mentális és fizikai állapotáról. Sok az ellentét: vidék és főváros, szegénység és jómód, iskolázottság és tanulatlanság. De sok az azonosság is - alkoholizmus, kiégés és reménytelenség. A májzsugornak mindegy, hogy vacak szilvapálinka okozza vagy a legjobb minőségű Courvoisier, a regény szereplői nem jöttek rá, hogy a boldogtalanság nem oldódik alkoholban.

„Kegyetlen a kísértés, hogy a ki tudja, milyen jövővel kecsegtető múltat frissen csapolt, felső erjesztésű jelenre cseréljem.”

A szerző nagyon érzékletesen ír - olvasás közben érezni lehet a dohos szobabelsőt és a mosdatlan férfiszagot, ott vagyunk mi is a luxusvilla teraszán, ahonnan látjuk a budai panorámát és betekinthetünk a kormányülések informális részére. Nekem néha sok volt a jelző, de az biztos, hogy a hangulatteremtéshez minden eszközt remekül használt. A téma keménysége és a szereplők ábrázolásának érzékenysége szöges ellentétben áll egymással. Dévényi István nem ítélkezik, csak megmutatja az embereket gyarlóságukkal és erényeikkel. Olyanok ezek a képek, mint a szerző vidéki útjain készített tájfotói: történetük van és esendőségükkel együtt is szerethetőek, vagy legalább érteni véljük, mitől váltak ilyenné. A regény utolsó része nagyon kiforrott, a vége katartikus minden szempontból. Remélem, hogy az írástudók és a mindenkori politikusok felismerik hatásukat az ökölbe szoruló kezekre.