„A bűnnek nincs térfogata, tömege, kizárólag súlya van.”

 Amikor végre a kezembe fogtam Hartay Csaba hónapok óta várt, új regényét, a borító nagyon mély emlékeket rezegtetett meg bennem. A szerző nevét és a könyv címét úgy írták fel, mintha egy retró címkenyomtatóval készült volna. Nekünk olajzöld volt belőle, és minden betű rányomásánál nagyon hangosan kattant. Nagy becsben volt tartva, nem is játszhattunk vele. Ezzel írtuk a postaládára a nevünket, meg hogy milyen újságokat dobjon be a postás, az egyik narancssárga műanyag tárolón innen jött a cukor, a másikon a só felirat. Többféle „ízt”, élményt és érzelmet rejt Hartay Csaba Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt című könyve is. A történet 1983-ban kezdődik,  gyilkosságért a tököli fiatalkorúak börtönébe kerül Nagy József és Kalmár Jenő, akiket az őrök rosszindulata cellatárssá tesz.

„Álmodni jó, olyankor nem piszkálnak az őrök, nem hallani a záraknak az örökös kattogását.”

Különböző közegből jönnek, de valahogy mégis összecsiszolódnak, és egyik éjjeli beszélgetésük, amely szokás szerint arról szólt, hogy mennyire szeretnének szabadok lenni és kikerülni a börtönből, csodálatos fordulatot vesz. Másnap egy istállóban ébrednek és innen kezdve folyamatosan jönnek-mennek térben és időbe. Fordulatos eseményeket élünk át a velük és naponta váltakozó útitársaikkal, akiket egy ismeretlen hatalom rendelt melléjük. Olvashatjuk kalandregényként vagy fejlődésregényként, vagy egészen egyszerűen átadjuk magunkat a történetnek és követjük Joe-t és Jent. A kamaszok eleinte kétségbeesve akarják tudni a dátumot és a földrajzi elhelyezkedésüket, majd, hogy miért vannak éppen ott. Az útitársaik történetei eleinte nem segítenek nekik, elveszetteknek és értetlennek érzik magukat, de lassacskán logikát kezdenek keresni a káoszban. A mellettük felbukkanó szereplők mindegyike telitalálat.

„Egy hatalmon lévő politikus majdnem minden döntésével megöl néhány embert. Akaratlanul is. Na ezt ne úgy értsétek, hogy bekopog Kovács Jánoshoz, és belevágja a bökőt a bordái közé. Elég egy törvény, ami hátrányos helyzetbe hoz egy csoportot, ami hajléktalanná, földönfutóvá tesz néhány lakost. Sokan belehalnak abba, amit a Magyar Közlönyben olvasnak, csak ezt így nem tartja a számon a Központi Statisztikai Hivatal.”

Nagyon jól megrajzolt alakok ezek a kísérők, a monológjaik alapján pontosan el tudjuk őket képzelni. Legnagyobb hatással Johann Hamerli volt rám (talán nem véletlen, hogy a középkori patkányfogó jutott róla az eszembe, aki elcsalja a gyerekeket). Bennfentes információként megtudtam, hogy a szerző már tavaly nyáron leadta a kéziratot, ennek szellemében különösen hátborzongató a háborús rész, ahol először találkozunk Hamerlivel. Mindemellett szívfacsaróan aktuális. Ahogy az oldalakat behálózó igazi 21. századi kiúttalanság és otthontalanság érzése is az. Ahogy a tűz jelenthet meleget, így az életet, vagy ha kontrollálhatatlan lesz, akkor a halált.

Nehéz a hagyományos műfaji korlátok közé beszorítani ezt a regényt, de igazából nem is kell. Nem annyira vicces, mint a Köszönöm a befogadást! de vannak benne jó poénok. Nem annyira nosztalgikus, mint a Rajongók voltunk, de azért megjelenik a rendszerváltás előtti időszak is. Kamaszokról is szól, de nem annyira realisztikus, mint A lerepül a hülye fejetek. Sokban hasonlít a szintén kedvenc Holtágra, de itt a fantázia nagyobb teret nyert. Hartay Csaba verseskötetei pedig a regény nyelvi leleményeiben köszönnek vissza, könnyű olvasni ezt szöveget, közben mindig összhangban van a felidézett korszakkal. 

„Ha innen kikerülünk, mi akkor is itt maradunk már.”

Így vagyok én is Joe és Jen csodálatos utazásával – hiába fejeztem be napok óta, sokszor eszembe jutnak a szereplők és folyamatosan drukkolok nekik, hogy hazaérjenek. Vajon otthonra találnak?

Körbe-körbe versek

Nagyon szeretem a Magvető Kiadó Időmérték című könyvsorozatát: kortárs magyar és külföldi szerzők verseit mutatják be. A vers, mint műfaj mintha háttérbe szorult volna az elmúlt években, és ezek a modern kivitelű, kistáskában vagy kabátzsebben is elférő kötetek megpróbálják újra divatossá tenni a versolvasást. Az egyes könyvek korszerű és igényes tartalma meg tudja szólítani a lírát nem sűrűn olvasókat is, a kortárs költők pedig minden kötetben meglepetéssel tudnak szolgálni. Ez jellemző Szálinger Balázsra is, ő pontosan olyan szerző, aki közöttünk él, ugyanezeket a hétköznapokat látja, de a művész szemszögéből. Az elmúlt két évtizedben folyamatosan az irodalommal foglalkozott - írt verseket, eposzt és verses színművet, vannak műfordításai és a Hévíz című folyóirat főszerkesztője volt. Ez utóbbi azért is fontos, mert jelzi, hogy Szálinger Balázsnak mennyire fontos a vidéki Magyarország. A 2016-ban megjelent, 360° című kötetébe válogatott versek körpanorámát adnak az ország természeti szépségeiről és ezzel együtt a társadalmi helyzetről is. Tekinthetjük érdekes és újszerű térképnek is a verseket, melyek számtalan további jelentésréteget hordoznak magukban. Körbenézünk térben és időben, földön és vízen, természetes közegben és az ember alkotta tájban. Az érzelmeink úgy tükröződnek a természetben, mint ahogy a Szerelem című vers lüktet:

„Tipe-topa lábbal a Galbina-szirtre fel,

A csúcson enyhe karsztba húzod össze magad,

Nem hagyod, hogy elfolyjanak az évek.

Bárcsak megállna, és állva maradva menne tovább a patak.”

Örök aktualitással bíró, sorokba rendezett érzelmek, történetek, sorsok.

Kosztolányi – három kötet, három forma, három korszak

 Mindig csodáltam az olyan irodalomi tehetségeket, akik egyaránt remekműveket alkotnak lírában és prózában is. Kosztolányi Dezső kiemelkedik közülük is, mert írt maradandó regényt, korát megelőző novellái vannak és újságíróként is megtalálta a hangját. 

Érdemes a legismertebb művei mellett azokat is elolvasni, amelyek nem voltak „kötelező olvasmányok”. Horoszkóp című kötetében például korai novelláit gyűjtötték össze. Mikor ezeket írta, már megjelent első, Négy fal között című verseskötete (1907), és rendszeresen publikált újságcikkei is a Budapesti Naplóban és a Hét című folyóiratban. Ezek a novellák sokfélék, van néhány könnyedebb, de általában valamilyen nehézséggel küzdenek a főhősök. Ami szerintem a legjobban jellemző rájuk, az Kosztolányi látásmódja - mintha ő pszichológus lenne, a szereplői pedig a páciensei. Megoldást a problémáikra nem tud ajánlani, de kristálytisztán láttatja a helyzetüket. Legyen szó sikertelen joghallgatóról, krónikus beteg gyerekről, akinek a betegsége irányítja az egész családot vagy öngyilkosságra készülő lezüllött pincérről, mind-mind tökéletesen rajzolt figurák. Az író már ilyen fiatalon is látta, hogy mit akar megörökíteni, az évek múlásával csak a stílusa finomodott tovább. Ami miatt még élményt jelentett a kötet olvasása, az az időtlensége. Eltelt több mint száz év, és ugyanazokat a bakikat követjük el, ugyanazokat a köröket futjuk és nem tanulunk a hibáinkból. Kosztolányi mintha tükröt állítana elénk ezekkel a novellákkal - jó lenne, ha nem csuknánk be a szemünket.

Az elmúlt hetekben három Kosztolányi kötetet olvastam el. A legnagyobb meglepetés az Elsüllyedt Európa volt – mert regényeit, novelláit kifejezetten szerettem, és mint lírikus is csodaszép műveket alkotott, most sikerült útirajzait és újságban megjelent írásait is megismerni. A rövidebb-hosszabb cikkekből egy igazi európai gondolkozó arcképe tűnik elő. Kosztolányi bármerre járt, észrevette az értékeket, látnivalókat, és az kifejezetten sokat árul el az íróról, hogy mit tartott kiemelésre érdemesnek. Attól, amit és ahogy szemügyre vett, őt magát is megismerhetjük a véleménye tükrében. Találkozott koronás főkkel és ott volt az utolsó Garibaldi leszármazott temetésén, megjelent a PEN Írószövetség találkozóján és egyszerű kávéházakban, ásatásokon, ismeretlen helyeken - bejárta Európa számtalan városát. Ahogy elsuhan előtte a vonatablakból a táj, mindig észrevett egy kicsi, de az adott országra vagy népre jellemző alakot, tárgyat vagy eseményt. Szeretettel ír, de azt is szépen fejezi ki, ha neki bármi miatt nem tetszik valami. Az emberek sokszor vannak megfigyelései középpontjában, empatikusan, de éles szemmel látja őket. Néha a jövőbe lát, mint például, amikor a telefon dicséretéről ír. Minden karca elegáns, visszarepít egy más értékrend közé. Milyen jó lenne, ha ma is itt lenne és meg tudná írni a véleményét Európáról – mit gondolna, tovább süllyedt?

Néha jó régi klasszikus szerzőket újra levenni a könyvespolcról, mert sokszor addig ismeretlen arcát látjuk meg a szerzőnek. Eddig is tiszteltem Kosztolányi stílusérzékét, a tökéletesen megtervezett műveit és a csodálatos nyelvezetet, amire most a már említett novelláskötet kapcsán is rácsodálkoztam, hogy mennyire jól látta és ábrázolta az emberi pszichét. Amikor a bécsi egyetemre járt, nemcsak filozófiát hallgatott, hanem lélektant is – persze hiába tanult volna erről bármennyit is, ha nincs benne a kíváncsiság és a rá jellemző látásmód. Első nagyepikai műve az 1921-ben megjelent Nero, a véres költő volt. Ez nem a szokásos történet az őrült uralkodóról, a főszerepben nem a keresztényüldözés és Róma felgyújtás áll (talán csak egy-két mondatban említik), hanem azt az ívet rajzolja meg, hogyan torzítja el a hatalom a személyiséget. Kosztolányi komoly kutatásokat végzett a korszakról, Suetonius és Tacitus műveiből sok részt felhasznált, éppen ezért van, aki történelmi regényként tekinti ezt a művét. Megértem őket is, mert tényleg elképesztő részletességgel mutat be az író olyan apró részleteket is, hogy mit és hogyan ettek, hogyan öltözködtek, hogy zajlottak a színházi előadások, de szerintem Nero megőrülésének ábrázolása teszi egyedivé ezt a regényt. Tökéletesen mutatja be az anyát és a családi hátteret, Seneca hatását, és hogy és mikor kezd kisiklani a normalitásból. Különösen tanulságos a megjelenés után 101 évvel olvasni, mikor sajnos több, hasonló lelkületű politikus van hatalmi pozícióban szerte a világon.