„Gluténmentes rozéfröccs”

 Komoly hagyománya van a magyar irodalomban a humoreszknek, karcolatoknak, általában véve a vicces írásoknak. Sokszor a gúny és az irónia a szerző keserűségét leplezi, vagy így próbál olyan témákat bemutatni, amelyet csak görbe tükrön keresztül lehet, mert ugye egy király se szereti hallani, hogy meztelen.

Hartay Csaba Köszönöm a befogadást! című kötete pillanatkép mindennapjainkról, leginkább azoknak, akik sokat mozognak az online felületeken és határozott véleménnyel rendelkeznek az eléjük kerülő sablonemberekről. Kinek ne lenne ismerős a lepukkant autóból menőző ficsúr, a pletykás és manipulatív szomszédnéni, a dagadt fogyókúrázó és a nyaraláskor előkerülő egyencsaládok? Én olvasás közben folyamatosan vigyorogtam a felvázolt alakokon és sűrűn bólogattam a wellness népén vagy a nyaralók különböző fajtáin is. Szinte minden korosztály, népcsoport, foglalkozás megkapja a magáét, például szegény meteorológusok sem ússzák meg szárazon (bocs, ez az én „humorom” volt, haha). 

„– Szia, mit mutat a prognózisod, hogy leszel?

– Köszi, túlnyomóan jól, hosszabb-rövidebb időre kisüt bennem a boldogság, de van, hogy egy antipatikus ember hatására északnyugat felől megnövekszik a bánatom. És veled mi van?

– Ne is mondd, sarkvidéki levegő hatására megfáztam, de már felszakadozik a tüdőmben a lerakódás, és előreláthatólag a hét vége felé enyhül, végül eláll majd az orrfolyásom is.”

Mondanám, hogy ez a könyv remek strandolvasmány, de igazából bármelyik évszakban jó élmény olvasni. Már karakterek és az egyedi hangnem miatt is élvezetes, de mindenképpen szeretném kiemelni a minden oldalon előbukkanó, sajátos nyelvi humort. A felkészültebbek, akik rendszeresen olvassák a Facebookon a Viharsarki Kattintós oldalt, tudják mire számíthatnak, akik nem, azok vagy rajongók lesznek vagy sikítva menekülnek. Én őszintén remélem, hogy inkább az előbbi.

 

Kamaszkor Turbo rágóval, hamburgerrel és Körös-átúszással

 Hartay Csabától először a Holtág című könyvét olvastam, már akkor bekerült kedvenc kortárs magyar szerzőim közé. Aztán jött a Köszönöm a befogadást! és a Rajongók voltunk, a többi még várólistán (de jön, az biztos). 

Szeretem a sokoldalú írókat, akik ugyanolyan jól tudnak verseket, novellát vagy regényt írni. Hartay Csabának emellett kifejezetten jó a humora (mármint aki szereti ezt a fajta kitekert nyelvi viccözönt, Monty Pythonba mártott, modern Örkény egyperceseket). A Rajongók voltunk több szempontból is kedves a szívemnek. Az egyik, hogy aki a hetvenes-nyolcvanas években született, mint ahogy én is, nagyon otthonosnak érezheti a történeteket. Persze én sok mindent máshogy láttam fővárosi lányként, de a hangulat, az életérzés, maga az élet küszöbe előtti izgatottság az teljesen ugyanez volt. Nagyon jól összefoglalja a cím – mi akkor tényleg rajongók voltunk. A kamaszkori hormoningadozások és a lassanként széteső szocializmus csak hátteret adott ehhez hatalmas, minden iránti nyitottsághoz. Az egyes szám első személyben beszélő főhősben is minden ott van, ami egyszerre teszi nagyon szerethetővé és idegesítővé a kiskamaszokat. Ahogy próbál minél inkább felnőttnek tűnni, mindenáron menőzni (első kocsmázás, első tinidiszkó az Úttörőházban), ahogy folyamatosan értetlenkedik és hülyének nézi a felnőtteket, mindez nagyon ismerős. Aztán ott van az első egyedül kipecázott hal (bodorka), az első, otthon kikotort videós pornófilm, az első szerelem, az első csók, az első csalódás a nőkben. 

„A horgászat sokkal megbízhatóbb, mint ez a csajozósdi. Bár az sem, ott meg van úgy, hogy egyáltalán nincs kapás. Szar ez az egész világ.” 

Minden novella felhozott nekem egy-egy korabeli emléket az emtívi, a csalamádés hamburger és a Donald vagy Turbo rágó világából. De átéreztem azt is, amikor egyedül utazott a nagymamához elbúcsúzni a régi házuktól, hogy sajnálta a levágott disznót és azt a részeg anyukát, aki elküldi őket egy üveg pálinkáért. Most, hogy már a főhős szüleinek korosztálya vagyok, bízom benne, hogy sikerült teljesítenem a felnőttekkel kapcsolatos elvárását. 

„Lényeg, hogy ne legyünk balfékek, ha felnövünk. Ne ilyen hosszú kabátban, kalapban járó bajszos bácsik legyünk, hanem pólós, farmeros srácok, akik negyvenévesen is húsznak néznek ki.” 

Remélem, inkább az előbbi idézet illik rám, nem a következő: 

„De miért nem lehet apuval többet ökörködni? Örökké csak mérges arccal fegyelmez, mint valami katonatiszt. Baromira unom. Nem igaz, hogy nem lehet néha lazítani.” 

Én tuti nagyon laza vagyok. Sok Hartayt olvasok és mindig lájkolom a ViharsarkiKattintós bejegyzéseit. 😊

 

Életem legutolsó sakkórája

 Szokásomtól eltérően mostanában sok novellát olvasok. Nem mintha eddig nem szerettem volna ezt a műfajt, de számomra sokkal megnyugtatóbb egy nagyregénynek nekiállni, mert akkor reménykedhetem abban, hogy tovább tart az új világ megismerésének élménye. A novelláknál meg csak néhány oldalon épít fel a szerző egy teljes történetet (közben az is igaz, hogy ezek tömörségének ugyanolyan hatása lehet, mint egy háromszázötven oldalas műnek). Vida Gáborról (már többször említettem, hogy ő az egyik kedvenc kortárs szerzőm) eddig is tudtam, hogy nagyon jó regényeket ír (régebbi ajánlók itt és itt), de a Kétely meg a hiába című kötetével már azt is biztosan tudom, hogy remek novellista. Nem tudok egy fő okot kiemelni, hogy miért öröm olvasni a műveit. Csodaszép stílus, izgalmas történetek, melyek lehetnek fájók vagy esetleg ismerősek-otthonosak. Nekem befészkelték magukat a memóriámba, vagy oda, ahol az olvasmányaink emlékét őrizzük. Vida ugyanúgy játszik a szavakkal, mint az idővel és a helyszínekkel. Erdélyben vagyunk, néha a közelmúltban, vagy régebben, de nem is ez a lényeges, hanem a felvázolt emberi viselkedések, reakciók. Egyik kedvenc történetemben egy magyar tanítónőbe szeret bele egy román rendőr. „Kellemes hegyi falu volt ez, nyíltszívű, őszinte, egyenes emberek, akik mindig a véleményüket mondják, és mindig pontosan azt gondolják, amit éppen gondolnak, és ha pokolba kívánnak valakit, egyszerűen leszúrják, vagy lecsapják a fejét az erdőn, ha nem akarnak felesleges tanút. Iordǎnescu Nicolae tizedes betartotta azt a szabályt, amit a hegyvidéki falvakban a fiatal rendőr megtanul a feljebbvalójától: amíg vér nem folyik, verekedésbe ne avatkozzék. Azt viszont Sârbu őrmester vagy elfelejtette vagy nem is tartotta érdemesnek mondani, hogy helyi lánnyal ne próbálkozzon, mert sem a pisztolya, sem a román trikolór, se Ceauşescu elvtárs mindkét fülét mutató arcképe nem védi meg.”

A szabályok és szokásrendszerek erősebbek, mint a lapról lapra feltűnő medvék és farkasok fogai. Akarattól függetlenül beleterel egy mederbe, és nehéz, vagy akár lehetetlen onnan kiszabadulni. Forog a film, pattog a focilabda, eltörik egy bögre, eldőlnek a sakkbábúk, pörög a bicikli kereke – a történetek különbözők, mégis rokonságban állnak egymással. Mindenre jellemző egyfajta balladai homály, mely ránk, olvasókra bízza a történetek kiegészítését. Ezek a kimondatlan szavak pedig sokkal többet érnek, mintha minden részt megkapnánk.

Nagyon örültem, amikor Vida Gábor idén elnyerte a Merítés-díjat: az elmúlt évtized legjobb magyar szépirodalmi prózakötete az Egy dadogás története lett. Akkor leszek még boldogabb, ha a szakma mellett még több olvasó is megismeri Vida Gábor írásait.