A tükörjáró

 Tartós tejet már ne vegyél, hosszú könyvbe már ne kezdjél – szoktuk viccesen mondani, ha valaki nincs jó bőrben. Két éve személyesen is átéltem, milyen kegyetlen ez a képletes mondás. Milyen az, ha valaki úgy távozik közülünk, hogy ott van mellette egy vastag regény, melyben örökre ott maradt a könyvjelző a 329. oldalon. 

Ahogy az igazán fontos dolgokban az életemben, nekem az anyósommal is hatalmas szerencsém volt. Nagyon jó kapcsolatunk volt az első perctől fogva, pedig keresve sem találhattam volna nálam különbözőbb embert. De két dolog összekötött minket: családunk ugyanazon férfitagjait szerettük, és mindketten imádtunk olvasni. Minden találkozásunkra vittem egy nagy adag könyvet, melyekről utána sokat beszélgettünk. Így volt ez két éve karácsonykor is. Tudtam, hogy Christelle Dabos A tél jegyesei című könyve neki is tetszeni fog, hiszen szereti az ennyire jól felépített fantáziavilágokat, az olyan kissé esetlen, de nagyon szimpatikus és szeretni való hősnőket, mint Ophélie, akinek a sálja mozgása és a szemüvege színe követi a hangulatát. Tudtam, hogy nem akad fent azon, ha valaki a tükrökön keresztül tud közlekedni és ha van egy olyan szuperképessége is, hogyha hozzáér egy tárgyhoz, látja annak múltját. Biztos voltam benne, hogy nem gond, hogy egy olyan ifjúsági könyvet viszek neki, amely Franciaország legjobb regénye lett 2016-ban ebben a kategóriában, mert annak, aki nyitottan nézi a világot, belefér egy kis varázslat is. Aztán már nem tudtuk megbeszélni, hogy milyen nehéz lehetett Ophélie-nek elfogadni, hogy egy előre megszervezett esküvő miatt el kell hagynia nemzetségét, az Animistákat és a távoli és hideg Sarkra kell kötöznie egy ismeretlen férjjelölt miatt. És már nem volt időnk arról sem beszélni, hogy melyik a kedvenc mellékszereplőnk, és hogy a Sarkon levő nemzetségek közötti diplomáciai és mindenféle más kavarások valahogy gyanúsan hasonlítanak napjaink társadalmára. Mára már elfogadtam, hogy nincs annál szebb és kegyesebb halál, hogy egy szempillantás alatt távozol ebből a világból, ahol ott van melletted még egy jó könyv is - de ő még mindig nagyon hiányzik. Időközben megjelent a sorozat második, harmadik, sőt most már a negyedik része is, és mivel én már nem tudom vinni hozzá ezeket a köteteket, csak abban bízom, hogy a túlvilágon van egy jó nagy könyvtárszoba, ahol a könyvmolyok kedvükre olvashatnak a világ végezetéig.

A Konyhai Messiás

 Tavaly októberben voltam Dragomán György felolvasó estjén, és az első kérdés a résztvevőktől az volt, hogy mikor jelenik már meg a várva várt szakácskönyve. A szerző akkor azt mondta, hogy egy év múlva szerinte már kapható lesz, és valóban így történt, idén a könyvesboltok év végi sikerlistáján előkelő helyen szerepel a Főzőskönyv. Mert itt nemcsak recepteket olvashatunk néhány novellával vagy regényrészlettel elegyítve, hanem ez a könyv a megtestesült életöröm. Mert csak az tud ilyen boldogan élni, aki ennyire szereti az ízeket, akinek boldogságot okoz egy falat eper, a zabkása, a sós citrom vagy a „fuszulykaleves”. A hagyományos „végy két tojást” jellegű receptek helyett történeteket kapunk utazásokról, olyan családi eseményekről, melyek ismerősek nekünk is, hiába éltünk máshol és máskor. Otthonos ez a könyv, szeretetreméltó és az is Dragomán rajongó lesz, aki eddig még nem volt.(Én az első Mozgó Világban megjelent novellája óta az vagyok, bizonyíték itt vagy itt.)  „Kevés olyan jó dolog van a világon, mint leülni egy púpozott nagy tál aranyszínűre sült, porcukorral megszórt szalagos fánk elé. A legjobb az, amikor a fánkok még langyosak, de már lecsöpögött róluk az olaj, a bőrük ropogó, a belsejük foszlós és puha, de ezt persze nem tudjuk: csak sejtjük, csak reméljük. … Az asztalon természetesen a legropogósabb, legszebb ünnepi damasztabrosz. Rajta a kis porcelántálkában házi baracklekvár, a lekvárban a dédnagymamánktól ránk maradt utolsó ezüst kiskanál, amit szigorúan csak ilyen alkalmakra veszünk elő. Vagyis nem mi vesszük elő, hanem anyánk szúrta bele a lekvárba, mert hát a fánkot sem mi sütöttük, anyánk sütötte. Igazából nem is annyira nekünk, mint a gyerekeinknek, vagyis az unokáinak, merthogy a fánksütés a mi családunkban a nagymamák dicsőséges reszortja. Anyánk is akkor kezdte igazán haladó vagy szuperhaladó szinten művelni, amikor nagymama lett, és a mi nagy fánksütési-segédkezési-emlékeink is a nagymamáinkhoz kapcsolódnak. Erről majd még később, most térjünk szépen vissza a fánkos tál elé. Ja persze, a tál maga se akármilyen, ez egy hatalmas nagy porcelántál, egykori huszonnégy személyes készlet utolsó darabja, ez van csak meg, és az a másik kicsi, amelyikben a lekvár van. A társaikat szétzúzta a történelem, az idő, a balszerencse, no meg talán a felmenőink haragja.” A Főzőskönyvvel kapcsolatban az egy nagyon komoly kérdés, hogy hol legyen a helye. Mert olyan szépirodalmi értékekkel bír, hogy a nappali könyvespolcán kellene laknia, de a rendes szakácskönyvek a konyhában vannak, és azoknál nem bánjuk, hogy egyre több folt, morzsa és paca kerül rájuk. Így lesz ez nálam is. Már látom magam, ahogy egy pohárral kitámasztva áll a könyv a konyhapulton, és miközben várom, hogy piruljon a hagyma vagy rotyogjon a leves, elkezdem olvasni és csak a rutin szakít el a lapoktól. Ennél jobb karácsonyi ajándék idén nem érkezhetett volna, személy szerint én tényleg annyira vártam, mint a Messiást.

Forrás: Életképek IX.19, 2019. X. 17.

Szúrás a teknősbéka páncélja alá

 Huszonévesként két meghatározó élményem volt a homoszexualitás témájával kapcsolatban: az egyik Szilágyi Gyula Melegfront című könyvének könyvfesztiválos bemutatójához kötődik. Ifjú marketingesként a könyv kiadójában dolgoztam, és én feladatom volt Lady Dömpert kísérgetni, aki a beszélgetés után a műsort adta (felejthetetlen volt). Maga a könyv is nagyon érdekes - mai napig aktuális, ajánlom mindenkinek -, és őszintén megdöbbentett az egyik interjúalany, aki elmesélte a helyszínen, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában milyen kegyetlen helyzetben voltak azok a homoszexuálisok, akikről ez kiderült. A másik történet egy novella volt, melyet valamelyik irodalmi lapban olvastam, nem emlékeztem sem a szerzőre, sem a címre, de részletesen megmaradt a történet, amelyben két gimnazista fiú szereti egymást, de küzdenek a beismeréssel, a társadalmi megítéléssel, az elfogadással. Mikor nyáron megvettem Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című kötetét, az első novella az Angolkeringő volt – és rögtön felismertem Dénest és Lajost. (Azóta már azt is tudom, hogy a 2000 folyóiratban olvastam.) Nádasdy írásait nagyon kedvelem, legyen szó műfordításról, versekről, újságcikkekről vagy tankönyvekről. Nyilatkozatai alapján egy nagyon értelmes, érzékeny és jó humorú ember jelenik meg, és ugyanez jellemző az írásaira. Nem titkolta, hogy meleg, de nekem ez hozzá sem adott és el sem vett irodalmi munkásságához – mint ahogy ennek nem is kellene témának lenni. A szakállas Neptun mégis ezt választotta központi témájának: férfiszerelmek javarészt a szocializmus ideje alatt, a hozzá kapcsolódó érzelmekkel, félelmekkel és néha boldogsággal. A szerelem sokszor fájdalmas, de a kötet szereplői mintha ólomcipőben indulnának maratont futni, sokkal-sokkal nehezebb helyzetben vannak. A vidéki barátok, akiknél ez egyik szülőpár mintha várná, hogy színt valljon a gyerekük, de végül ők is részt vesznek az elhallgatási színjátékban. A tanító és a fogorvos, akik a társadalmi osztálykülönbségük miatt sem tudják feltétel nélkül szeretni egymást, vagy az Olaszországig futó szerelmes, aki kiakad, amikor rájön, hogy valószínűleg egy családos emberbe habarodott bele. Ebben a kötetben a Trevi-kútban nem Anita Ekberg fürdik a Trevi-kútban, hanem három meleg férfi: egy magyar egy japánnal és egy spanyollal, akiket egy amerikai fotózik. „A páncél, az a rohadt páncél, gondolta keserűen. Amit Patsynek magyarázott. Hogy aki melegként nő fel, páncélt kell növesszen maga köré: az védi, mint a teknősbékát, de be is zárja, visszatartja a könnyelmű feltárulkozástól. Azt már nem mondta Patsynek, hogy ha egy szúrás betalál a páncél alá, a teknősbékának vége. Hát most betalált. Feltárulkozott. Látványosan, mint aki a trambulinról pisál a medencébe. (Vár a századosom) Nádasdy minden írásának örülök, csak azt sajnálom, hogy a 21. században a homoszexualitás még mindig téma, és sokaknál esélye sincs az elfogadásnak.

(Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun; Magvető, 2020; 3299 Ft)