Tizenhét szótagos bölcsességek

 „Egy haiku annyira törékeny, annyira gyönge, annyira semekkora, hogy szinte soha nem veszed észre, amikor megváltoztatja az életedet.” (Andrassew Iván)

Kis túlzással rólam tényleg azt lehet mondani, hogy elolvasok mindet, ahol betűk állnak egymás mögött és számomra értelmes nyelven írták. Jöhet többkötetes családregény, kortárs novelláskötet, versek, újság, bookazin, de érdekelnek a laikusoknak írt blogok is, ahol a szerző mestere a szakmájának és érthetően és élvezetes stílusban ír erről. Évek óta figyelem Cservenyák Tamás coach munkáját is a blogján keresztül, sok hasznos információval gazdagodtam a Dunning-Kruger hatásról és igazán jó volt a dagonyázás a neurobiológia mocsarában is. Nemcsak rövid bejegyzésekben tud igazi tartalmat adni, hiszen írtam már ajánlót a „kakasos” és az „agyas” vagyis a tanításról szóló ekönyvéről is. A tavaly megjelent kiadványa viszont komoly meglepetést okozott – Egy szakajtó menedzsment haikut írt a saját szakterületéről. Első gondolat a „hogy kerül a csizma az asztalra” analógiájára, hogy lehet vezetéselméletről három sorban, öt-hét-öt szótagba sűrítve írni? A válasz pofonegyszerű: hát így. A feldolgozott tizenhárom téma nemcsak a vezetőkkel kapcsolatos munka során merül fel, hiszen mindannyiunkat érint a mindennapjainkban idővel, stresszel vagy akár bizalommal összefüggő kérdés. Ráadásul mennyivel könnyebb egy okosságot befogadni, ha ennyire rövid és frappáns.

Két füled, egy szád
nem véletlenül nőtt neked.
Eszerint használd.

 Sokszor találtam olyan bölcsességet is, melyet például egy kamasz nevelésekor is jól jött.

Ha a hibákért
letolod, sumákolni,
nem tanulni fog.
 
Hogyha ugyanúgy
folytatjuk, ugyanazt
az eredményt kapjuk.

 Ezekben a haikukban a Józan Paraszti Ész összefogott a témához kapcsolódó mély, Tapasztalati Tudással, de mivel bevették a Humort és az Öniróniát, igazán szuper buli kerekedett. A felhasználási módszer az olvasó személyiségétől függ – lehet egymás után, sorba menni, de én néha csak felcsapom valahol a pdf-et, és egyet-kettőt elolvasok. Mindig találok olyat, ami megérint, mert fontos témákat dolgoz fel, könnyen, érthetően. Lehetnének akár szerencsesütiben is, vagy némelyik akár sírfeliratként is megállná a helyét, de jók ezek így ebben a vékony kis virtuális könyvben.

Ezúton is gratulálok a szerzőnek, mivel:

Minősítgetni

könnyű. Kitalálni és

megcsinálni nem.

Etűdök kislányhangra

 Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című első kötete megosztó mű lett. Habitustól függően van, aki nagyon idegesítőnek találja, más pedig minden mondatával egyetért. Mert aki határozott véleménnyel van a világról és mindig érvényesíteni tudja az akaratát, az elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet folyamatos megfelelési kényszerben élni, mindenki előtt megalázkodni és csak arra koncentrálni, hogy elfogadjanak. A novellákban szereplő kislány és felnőtt nő változata folyamatosan szorong. Pedig a novellákból elénk táruló családi háttér átlagos: a gyerekek tanulására és különóráira odafigyelő szülők, közelben lakó nagyszülők, gondosan kiválasztott katolikus iskola, részvétel a misén minden héten a nagyapával. És mégsem érzi jól magát sem a kislány, sem a fiatal nő, aki egészen Milánóig menekül a rákényszerített szerepek ellen.

„Ez köt minket össze, mondta, a rengeteg szabály, a tiltások és parancsok okozta szorongás emléke, hogy ezt egyedül mi értjük, a tiltás természete, motivációja csak számunkra világos, holott régen, amikor itt rohangáltunk a folyamatos megfelelés közben, a legkevésbé sem értettük, és sokan azóta sem értették meg, vagyis azóta is betartanak minden szabályt, anélkül hogy akár egyszer is elgondolkodtak volna azon, minek.”

A novellákban megszólaló elbeszélő sokszor csak bemutatja az iskolai, családi konfliktusokat, de ettől a nyugodt hangnemtől (nagyon szerettem a stílusát, a sokszor hömpölygő mondatokat, és a választékos szóhasználatot) bennem mindig felébredt a vágy, hogy megvédjem ezt a kislányt, meg a felnőtt változatát is. Hogy elmondjam neki, hogy lehet, sőt kell is nemet mondani annak, aki rád akarja kényszeríteni az akaratát. Mert az nem úgy szeret, ahogy neked jó, hanem úgy, ahogy neki.

„Nem értettem, miért nem örülök annak, hogy az én drága anyám meglátogat a barátnőjével Milánóban, és hoz nekem túrórudit, amikor annyira szeretem azt a rohadt túrórudit és az anyámat, aki felnevelt, etetett, szeretett, én meg azt feleltem neki, ne gyere, kérlek szépen, édesanya, ne gyere, hogy miért, hát azért, mert nem vagyok éppen rózsás kedvemben, idegesít a csodálatos olasz barátom, de bizony, hogy idegesít, de, igenis lehet, mert a seggemben van, mert nem kapok tőle levegőt, és ez nem figyelmesség, édesanyám, nem vagyok nevetséges, igen, tudom, hogy régen szerettem, de az régen volt, most meg az van, hogy idegesít, a figyelmessége, a gondoskodása és az odaadása is, meg aztán régen a vattacukrot, sőt a kakasnyalókát is szerettem, de rendben van, hozzál nekem kakasnyalókát, csendben maradok, csak gyere.”

Az egyes novellák azért mutatják be remekül a kisvárosi mikróközeget és a világváros hangulatát, mert a benne lakó embereken keresztül teszik ezt. Vica néni, a tanítónő vagy Rosalia néni az olasz vőlegény rokona életszerűen varázsolja elénk az adott korszakot és földrajzi helyet, és közben nagyon fájón van benne a szerző magányossága, meg nem értettsége. Hasonlóan Gerlóczy Márton A katlan című regényéhez, itt is sokszor eszembe jutott, hogy a transzgenerációs traumák egyik legjobb feldolgozási módja, ha kiírják magukból az érintettek. Gerlóczy Mártont nem véletlenül említettem (példaként hozhattam volna ezt a témába vágó könyvet is), mivel A katlanban többször előkerül, hogy a barátnője első kötetét szerkeszti, vagyis ezt a novelláskötetet. 

Erős első könyvről van szó, és mivel már olvastam Czakó Zsófia második, Szívhang című kötetét is, bizton állítom, hogy ott ugyanez a tehetség jelenik meg, csak egy még szívbemarkolóbb témával.

Egyféleképpen történt dolgok

 Úgy éreztem magam Gerlóczy Márton Fikció 1. A katlan című regénye olvasásakor, mintha egy sötét utcában állnék, és belesek egy házba a függöny nélküli ablakon. Nagyon érdekel, hogy mi történik az ott lakókkal, de valahogy mégis udvariatlanságnak érzem betolakodni az életükbe. Pedig Gerlóczy Márton nem zavartatja magát, szinte kézen fog, behúz a nappalijukba, hellyel kínál és elénk tárul ez a többgenerációs történet. Hogy ez most valóban fikció-e, mint ahogy a címe sugallja, vagy valós családtörténet, annak eldöntése az olvasóra van bízva. Aki ismeri az író eddigi regényeit, sejtheti a választ, de akár így, akár úgy közelítünk hozzá, hatást fog gyakorolni ránk.

A negyven feletti korosztálynak valószínűleg inkább ismerős lehet ez a fajta identitáskeresés. Komoly kérdések onnan, hogy ki vagyok, miért így alakult az életem, egészen odáig, hogy el tudom-e fogadni vagy változtatni akarok rajta. Mert sokszor csak hátizsákként cipeljük elődeink problémáit, rossz döntéseit és szokásait – a transzgenerációs traumákkal nem véletlenül foglalkoznak egyre többen. A regényben pont egy ilyen sorsfordítóan fontos esemény előtt áll az író, karácsonykor a szokott thaiföldi utazása helyett egy szicíliai kisvárosban bérel egy házat és várja a DNS teszt eredményét, melyből kiderül a valódi származása. A családja iránti kutatás szinte mániákussá teszi, hónapokon keresztül nem is foglalkozik mással, és mintha nem véletlenül értek volna össze ezek a szálak ott és akkor nála. Időbeli ugrásokkal követjük a kutatómunkát és ismerjük meg az előtte levő generációk életét.

„A nagyszüleimre gondoltam, anyai és apai nagyszüleimre, és megpróbáltam odavetíteni őket abba a kirakatba, kényelmetlenül fészkelődtek, és hiába álltak közel egymáshoz és kulcsolták át egymás csuklóját, egy sötét szakadék tátongott közöttük, a szakadék mélyén a rendezetlenség, az összeférhetetlenség, a ki nem beszélt traumák és sérelmek áthatolhatatlan hulladékával, melyet a szeretet, a függés és a szorongás sűrűn benőtt indái tartottak össze, fel nem tett kérdésekre meg sem fogalmazott válaszok, átgondolatlan kijelentések, és a néma csend. Kelet-Európa.”

Egy ismerős azt mondta erről a könyvről, hogy neki nem tetszett, mert nem történik benne semmi. Értem - vagyis inkább érzem - hogy mire gondol, de engem elvarázsolt és annyira izgultam, mintha egy krimit olvasnék. A mindennapok történései, Scicili bemutatása, a szerző, ahogy barátnője első kötetét szerkeszti (amint pont ajándékba kaptam egy kedves barátnőmtől <3, miközben olvastam A katlant – nincsenek véletlenek) - mind keretbe foglalták és ellensúlyozták az identitáskeresésének hatalmas súlyát. Szerettem a városok, utcák, házak leírását, és jó volt a rég halott, de váratlanul élőként megjelenő kedves rokonnal (?) folytatott párbeszédeket is olvasni. Sokszor álltam meg egy-egy bekezdésnél és boldogan futottam át még egyszer az adott részt. Mert ez a regény azért is jó élmény, mert igazán jól volt megírva. Gerlóczy könyveit az Igazolt hiányzás óta olvasom, nagyon szépen látszik, hogy a saját hangja és a tehetsége már az elején is megvolt, de ez mostanra (na jó, az előző, Mikecs Anna: Altató című kötetre) érett be. Várom a következő részt, mert bár sejtem, hogy mi lesz a DNS tesz eredménye, nagyon drukkolok neki, hogy végre önmaga lehessen. De közben ugye azt is tudjuk, hogy „A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.”