„A szabadságnak ára van”

Az interneten számos fotógyűjtemény kering, amelyek különleges helyzeteket, híres embereket mutatnak be, ezek közül az egyik sok-sok évvel ezelőtt megragadta a figyelmemet. A képen egy nagyon csinos fiatal, fürdőruhás nőt fényképeztek le a tengerparton. Ez magában nem lenne érdekes, de a felirat szerint a kép Iránban készült a hatvanas években. Akkor kezdett érdekelni, hogy jutott el ez az ország a felvilágosodott szabadságtól a feketébe burkolt vallási fanatizmusig.

 https://www.reddit.com/r/TheWayWeWere/comments/63uceu/iranian_woman_hanging_out_on_the_beach_before_the/

Elkezdtem irodalmi műveket keresni erről a témáról és hamar rátaláltam Marjane Satrapi Persepolis című felnőtt képregényére. Illetve csak hallottam róla, de nem tudtam megszerezni, mígnem a Libri tavaly végre újra kiadta. Az első oldaltól magával ragadóak és teljesen egyéniek a fekete-fehér rajzok és a hozzá illeszkedő rövid szövegek, melyek nem pusztán  pár kockás képregény történetek. Mardzsi saját életének leírásán, lerajzolásán keresztül mutatja meg, hogyan hat a politika egy országra, hogyan változnak meg emberi, családi sorsok. A kislány egy francia nyelvű, világi iskolába járt, majd 1980-ban tízévesen, egy évvel a forradalom után fejkendő viselésére kötelezik, bezárják a kétnyelvű iskolákat, és elkezdődik az a fajta iráni élet, amit a mai napig láthatunk a híradásokból. A családja hiába élt addig modern, nyugati színvonalú és jellegű életet, muszájból mindannyian követni kezdik az új szokásokat. Mardzsi egy-egy hétköznapi esemény feltüntetésével nagyon hatásosan érzékelteti, hogyan változott meg az életük. Mit jelentett számukra a háború, amikor folyamatosan bombázták őket, hogyan érték az utcán atrocitások, ha edzőcipőben és farmerdzsekiben ment ki és hogyan készítettek otthon bort a titkos házibulikhoz. A szülei látva a reménytelen helyzetet, egy ismerősükhöz küldik őt Bécsbe, egy ottani francia iskolába. 

A könyv innen kezdve újabb tartalmi rétegekkel bővül, Mardzsinak nemcsak a kamaszkor nehéz időszakát kell átélnie, hanem mindez egy idegen kultúrában, egyedül, segítség nélkül szakad a nyakába. A sokasodó problémái, többek között egy becsődölt kapcsolat miatt végül majdnem meghal, ezért az utolsó pillanatban a hazatérés mellett dönt. Az utolsó részben depressziója, majd gyógyulása, grafikus szakon végzett egyetemi tanulmányai és tönkrement házassága után újra elhagyja Iránt és visszatér Európába. A szabadság ára viszont óriási – ahogy a utolsó lapokon írja.

Marjane Satrapi – képletesen és valójában is - két világ között él, éppen ezért látja ilyen élesen a kultúrák és életformák közötti különbséget és éppen ezért találja meg nehezen a helyét a világban. Ezzel a művével (és az ez alapján készült rajzfilmmel) elmondhatatlanul sokat tett az előítéletek megszüntetéséért.

Egy utolsó vallomás

A halállal kezdődik és egy szakítás történetével ér véget Carolina Setterwall könyve, a Reméljük a legjobbakat. A fülszöveg szerint a könyv szerzője a fiával él egyedül Stockholmban, ezek alapján nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a regényfőhős Carolina, egyben a mű írója is.

A szerző önterápiának is beillő részletességgel dolgozza fel élettársa halálát, és a simának egyáltalán nem nevezhető újrakezdését. A regényben párkapcsolatuk kezdetétől kalauzolja végig az olvasót, és már a könyv elején kíméletlenül, részletekbe menően taglalja a társa, a gyerekének apja halálát. A bőrünkön és a bensőnkben érezzük Aksel elvesztése miatt érzett kétségbeesést, önvádat, ami szép lassan kialakul a kezdeti sokkból felocsúdó Carolinában.

Ha ez még nem lenne elég, a regényben a jelen és a múlt között ugrálva meséli el ezt a különös, hullámvölgyekkel tarkított szerelmi történetet. A visszahúzódó, döntéseit alaposan megfontoló, realista Aksel a tűzről pattant, az életét minden tekintetben kézben tartó, céltudatos Carolinát választja. Összeköltöznek, és bár a férfi nem volt rá lelkileg felkészülve, mégis bevállalja, hogy legyen közös gyerekük. A baba megszületése után nem sokkal azonban végzetes fordulatot vesz az életük, és Carolina magára marad a pár hónapos Ivánnal.

A lebilincselő részletességgel leírt érdekes pártörténet azonban néhol megbicsaklik. Olykor jelentéktelennek tűnő, ám a szerzőnek minden bizonnyal fontos eseményeket taglal hosszan és érdektelen módon. A könyv nagy erénye viszont a felépítése. A kétharmadáig az idősíkok változtatásával, a még élő Aksellel közös élményeikkel, majd Ivant egyedül nevelő Carolina édes-bús történeteivel teszi izgalmassá a regényt. Az új párkapcsolat sztoriját viszont már végig a jelenben, lineáris idősíkon követhetjük nyomon, ami szintén olyan hullámzó, amilyen gyerekének apjával közös életük volt.

Bár Carolina végül szerencsésen kihátrál egy manipulatív, passzív-agresszív párkapcsolatból, az életének Aksellel közös fejezete nem zárul le. Nemcsak azért mert ott van Ivan, aki minduntalan emlékezteti a férfira, hanem mert szép lassan feldereng, hogy talán az igazit vesztette el azon a 2014-es őszi reggelen.

Olvasóként nem kívánhatunk mást a kommunikációs szakemberként dolgozó Carolinának, mint azt, hogy tegye teljessé az életét. Ahogy Aksel is írta az utolsó levelében: „Reméljük a legjobbakat”.

(Metz Edina vendégszerző ajánlója!) 

Nővérek életre-halálra

Ha jelzőt kellene keresnem Miriam Toews Minden kis nyamvadt bánatom című regényére, biztos, hogy a megosztó lenne az. A téma érzékenysége miatt sokan inkább nem is foglalkoznak sem a témával, sem a könyvvel, pedig a depresszió világviszonylatban 300 millió embert érint a WHO szerint. Most nem a „depi vagyok, öngyi leszek” modoros manírra gondoljunk, hanem a tényleg súlyos lelki betegségről, melytől nemcsak a beteg szenved, hanem a tehetetlen környezete is, mert úgy érezhetjük, képtelenek vagyunk rajtuk segíteni.

Ebben a helyzetben vannak a regény főszereplői is. Az idősebbik nővér, Elfreida sikeres, elismert, világhírű zongoraművész, a fiatalabb Yolanda egy szabadelvű, gyermekkönyveket író hippi. Az egyik tökéletes férjével él egy lakberendezési magazinba illő házban, a másik két gyereke különböző apáktól van és képtelen egy hosszútávú kapcsolatot kialakítani. Sokkal több dologban különböznek, mint amiben hasonlítanak egymásra, de ami közös bennük az az egymás iránt érzett szeretet és a generációk óta magukkal hurcolt történelmi teher. A transzgenerációs hatásokról egyre többet olvashatunk (írtam már róla én is ajánlót), de ennyire személetesen ritkán lehet megérteni, hogy ez miről is szól tulajdonképpen. „Valóban gyógyíthatatlan beteg volt Elf? Genetikailag volt megátkozva azzal, hogy születése első napjától fogva meg akart halni? Múltjának minden látszólag boldog pillanata, minden mosoly, minden dal, mindegyik szívből jövő ölelés és nevetés és önfeledt ökölrázás csak időleges kitérő volt a megszabadulásra és a felejtésre való belső vágyakozástól?” Az egyik mindenáron meg akar halni, a másik életben akarja tartani, és mindketten a szeretetre hivatkoznak a céljuk eléréséhez. Ebben a szituációban nincs nyertes, viszont a drámai téma ellenére mégsem csak a szomorúság jellemzi a könyvet. Igazából a könnyeket sokszor a nevetés váltja, sok a vicces rész is, bármilyen furcsa is. Miriam Toews saját életét feldolgozó regénye igazi érzelmi hullámvasút, de mindenképpen megéri elolvasni.

Akit érdekel a téma, ezen a linken olvashat egy régebben, általam cikket róla.