Karanténnapló

 Egyik kedvenc kortárs magyar íróm Háy János. Már tavaly ősz óta meg akartam venni egyik legújabb, Ne haragudj, véletlen volt című kötetét. Erre végül idén tavasszal került sor, és így abba a különleges helyzetbe kerültem, hogy a keletkezése után pont egy évvel olvastam a „szükségnapló” alcímű kötetet. Naplóként kezdtem bele, de közben elbizonytalanodtam, hogy tényleg csak Háy 2020 márciusáról és áprilisáról szól?

„A napló mint műfaj azt a látszatot kelt, hogy közelebb áll az igazsághoz, mint egy regény vagy egy novella, holott dehogy. Az író, amikor elkezd valamit írni, önkéntelenül figyelembe veszi a szöveg belső igazságait, amely igazságok nem a valóság direkt megjelenítésének szabályait követik. Minden megnyitott szöveg fikció, az is, amely azzal kérkedik, hogy már a műfajmegjelöléssel a valóságkövetést emeli olvasói fókuszba. A bizalom megteremtése, a hitelesség fenntartása mindenekelőtti követelmény, de minden író pontosan tudja, hogy mindez nem tartható fenn, ha nem a szöveg belső elvárásait követi, s nem törekszik arra, hogy a valóság mélyebb feltárását érje el. A napló elhallgat, szelektál az események között.”

Az ehhez hasonló elmélkedések miatt akár olvashatnánk filozófiai műnek, de aztán néhány lappal később már arról ír, hogy mit főzött, hogy egyre több mindent elfelejt, majd gyerekkori emlékeket idéz meg. (Ez utóbbiak sokszor hasonlóak voltak A gyerek című regényében leírtakra, de még Borbély Nincstelenek-je is eszembe jutott.) Néhány lap után már nem töprengtem azon, hogy mi a kötet műfaja, egyszerűen csak olvastam. Viszont ez nem ment a szokásos tempómmal, csak sokkal lassabban. Mintha a karantén miatt bezárt világban megállt volna az idő, és ezek a gondolatokhoz megfelelő rákészülés és ráhangolódás is szükséges lenne. Ennek ellenére (vagy pont éppen ezért?) lapról lapra jobban érdekelt, hogy mi lesz ennek a történetnek? helyzetnek? a vége. Ez pedig teljesen más lett, mint amire gondoltam, vagy amire számítottam. Véletlenül sem akarom megfosztani a jövőbeli olvasókat ettől az úttól, így erről nem írok többet. Sokféle érzést életre keltett bennem ez mű, szomorúságot, fájdalmat, búskomorságot, de ott volt a szeretet ereje, az életigenlés, és a világ egy sajátos szempontú megfigyelése is. Mindezt szívbemarkolóan.

Nincstelenek - a magyar nyomorultak

 

Van abban valami sorsszerűség, hogy melyik könyv mikor kerül hozzánk. A Nincsteleneket három éve vettem meg, akkor hallottam Borbély Szilárdról először – máig nem értem, miért nem hamarabb. Azt mondták róla, hogy Borbély zseniálisan ír és a Nincsteleneket el kell olvasni. Biztos voltam benne, hogy ez igaz, de valami miatt mégsem kezdtem bele. Tudtam, hogy nem könnyű olvasmány, de azt nem hittem volna, hogy nemcsak egy kiváló irodalmi alkotásba rejtett szociológiai és történelmi tükröt kapok, hanem mintha a családom egyik ágának világát is látnám. A regény lapjain az a szegény, örökké dolgozó és küzdő paraszti réteg jelenik meg, akiket mindig a vesztesek oldalára sodort a történelem.

A regény története a főhős kisfiún keresztül tárul elénk. Borbély Szilárd tökéletesen szólaltatja meg a gyereket, hiteles a hangja. Pont azokat a dolgokat veszi észre, amely egy gyereknek fontos, de a reflexiókból a teljes kép az olvasó elé tárul. Ez a teljes kép pedig szívbe markolóan szomorú. A szegénységnek és nélkülözésnek olyan vetületeit mutatja be, amit először nem tudtam időben elhelyezni. Gondoltam a két világháború közötti időszakra, majd az ötvenes évekre, de aztán rájöttem (és ez nem kis sokkot okozott), hogy bizony a hatvanas-hetvenes években vagyunk. A család sok szempontból kívülálló az ország keleti felében levő isten háta mögötti kis faluban, mindennapi küzdelmük tényleg az életben maradásról szól. A történet a távolabbi családtagok, a falusiak, munkatársak megjelenésével egyre több rétegben mutatja be a sorsukat. Zsidóüldözés, erőszakos téeszesítés, disszidálás, maradás – mindenki küzd a múlt és a jelen fájdalmaival. Ezt a fájdalmat pedig nagyon közel éreztem magamhoz, mert sok szempontból akár az édesapám felmenőiről is szólhatott volna ez a könyv. Én ismerem ezt a házat, vagy egy pont ugyanilyet, édesapám szülőháza volt. Szoba, tisztaszoba, középen kis konyha, abból nyílt a kamra. Egy ajtó, két kis ablak. Vályogház nádtetővel. Előtte tornác, befuttatva szőlővel, ott száradt a tészta kiterítve, mindig került bele fűszál, meg ki tudja még mi. Orromban a dohos illat, látom a falvédővel betakart, de alatta töredezett falakat. Őt ugyanúgy verték, mint Borbély szereplőit, talán beáztatott kötéllel nem, de ki tudja, mi minden mással.

„Apánk módszeresen ver, ahogy a férfiak szoktak. A zsákolástól nagyon erős a keze, a szívlapáttól megkeményedett. Kézzel ritkán üt. Nadrágszíjjal ver vagy ostorral. Apánktól félünk. Anyánk verése csak hisztéria. Nem fáj igazán. Közben nagyon kell sírni és kiabálni. Anyám veszekedve üt. Erőtlenül csapkod, mert sír. A többi fiú is azt mondja, hogy az asszonyok nem tudnak verni. Azt csak ki kell bírni. Húzni az időt, hogy elszálljon a mérgük. Mindig elszáll, mindig megbocsátanak. Az apák verése más. Annak kiszabott mennyisége van. Előbb nem hagyják abba, megvárják, hogy nagyon fájjon. Akkor jön meg hozzá a kedvük. Addig vernek, amíg már nem csak a félelemtől sírunk, hanem a fájdalomtól. Hogy megemlegessük. Tudják, mikor jön el az a pillanat. Addig csinálják. „Anyánk keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet, amikor simogat”, mondja mindig anyám. Mert megbánja utólag és akkor meg azért sír. Olyankor mi szoktuk vigasztalni. Meg azt mondjuk, hogy nem fájt. De ez nem igaz.”

Fogalmam sincs, milyen lehet szalmazsákon aludni négyen egy szobában. A regény sorai közül nekem párolgott az a tipikus rossz bor, karcos pálinka, mosdatlanság és dohszag. Ugyanígy kézen fogható a reménytelenség, az elvágyódás és a maradás keserűsége. Na és a családi titkok. Mindenhol, mindenkinél vannak, és addig mérgezik az újabb és újabb generációkat, amíg szembe nem nézünk vele. A Nincstelenek olvasása közben rájöttem, hogy miért van ilyen állapotban ez az ország. A regény olvasása és a szembenézés talán segít. Akármennyire nehéz olvasmány, fontos. Ez egy fontos könyv. („Az egy nem osztható mással, csak saját magával.”)