Miért olvasunk verseket? Tóth
Krisztina legújabb, Világadapter című verseskötetét lapozgatva egyértelmű a
válasz. Mert választ adnak olyan kérdésekre, melyek mindenkit foglalkoztatnak.
A varázslat az, hogy mindehhez milyen formát talál: egyszerű verssorok, de
olyan finoman csiszolt szavakat tesz egymás mellé, hogy az olvasó lelkének
legmélyebben levő húrjait is eléri, és igazi zenét játszik rajta. Bár ezek a
versek leginkább melankolikus hangvételűek, mégis képesek vigaszt is nyújtani:
mikor elhagy a szerelmünk, vagy beteg az édesapánk, vagy keressük a helyünket a
világban, vagy éppen rátalálunk magunkra, de még barátkozni kell az
eredménnyel. Otthonosak ezek a versek, mintha egy rég ismert helyre
látogatnánk. Négy fejezetbe gyűjtötte a szerző a műveket. Az egyikben az idő a
főszereplő, a másodikban az utazás, a harmadik, a Tanítvány című tisztelgés a
„régi nagyok” előtt. Mindamellett, hogy tökéletesen eltalálta az adott költő
stílusát, formailag is ugyanolyanok az írások, mint Weöres, Kosztolányi és a
többiek művei. Ezek a versek a hagyományos stílus kedvelőinek bizonyítják, hogy
manapság nem azért hiányoznak a rímek a versekből, mert költők nem tudnak írni
– csak mostanában más formát használnak. A negyedik fejezetében vannak a leginkább
filozofikus darabok, itt olvasható a kötet címadó verse is, a Világadapter. A
története egyszerű és bármelyikünkkel előfordulhat: egy elszalasztott alkalom
sok évig kísért még, és nem tudhatjuk, hogy ott és akkor jól döntöttünk-e. A
történet átlagos, de csak Tóth Krisztina tudta ennyire szépen leírni.
(Tóth Krisztina: Világadapter;
Magvető 2016; 2990 Ft)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése