Ha az „utca emberének” felteszik
a kérdést, hogy mit tud Afganisztánról, valószínűleg csak néhány, nem túl
fontos dolog jut eszébe. Talán az ott készült szőnyegek, egy kutyafaj meg
mintha lett volna háború is nemrég?
Nem csoda, hogy az egész világon hatalmas
sikert aratott Khaled Hosseini Papírsárkányok című könyve, mely fellebbenti a
titkot erről a távoli és számunkra idegen világról. Az eddig húszmillió
példányban eladott regény főhőse a félárva Amir, aki elmeséli gyermekkorát,
hogy miért szakadt meg Haszannal, a szolgálójuk fiával a barátsága, hogyan
menekültek el az oroszok bevonulásakor Amerikába és miért ment vissza
felnőttként az akkor már a tálibok uralta országba. Amir gyerekkora a hatvanas
évek végén, hetvenes évek elején számára idillikus volt Afganisztánban,
jólétben éltek gazdag és felvilágosult édesapjával, Babával. Ezzel ellentétben
az iskolában elkezdik sulykolni, hogy a hazarák, akik síita vallásúak
alacsonyabb rendűek a pastuknál, akik szunnita muzulmánok. Amir pastu, de
édesapja nem követi a bigott vallási előírásokat, fogyaszt alkoholt,
családtagként bánik hazara szolgálóikkal és egyetlen bűn létezik szerinte, a
lopás.
A politikai változások nem kedveznek a család liberális felfogásának, az
orosz megszálláskor Amerikába vándorolnak ki. Az emigráció évei alatt Amir és
édesapja között sokkal szorosabb érzelmi kapcsolat alakul ki és talán ez is
szerepet játszik abban, hogy mikor családjuk legfontosabb barátja telefonál
Afganisztánból, Amir útra kell, hogy megpróbálja jóvátenni azt a bűnt, mely
évek óta nyomja a lelkét. A regény utolsó része a legmegrázóbb: a főhős
utazásakor olyan dolgokat él át, mely egy nyugatabbra élő embernek
elképzelhetetlen. „Nagyon sok gyerek van Afganisztánban, de nagyon kevés gyerekkor.”
Csak remélhetjük, hogy sok valódi Amir is megpróbál ezen változtatni.
(Khaled Hosseini:
Papírsárkányok; Libri Kiadó, 2013)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése