Milyen könyvek kerüljenek a karácsonyfa alá? 2025

 A következő néhány napban még van idő a hiányzó karácsonyi ajándékokat beszerezni – ezeket a könyveket ajánlom hozzá.

 Az idei Jolly Joker – nagyszülőknek, szülőknek, történelem iránt érdeklődő kamaszoknak

Buda & Pest – egy város zivataros századaiból (Buda & Pest 1

Kicsit kételkedtem benne, amikor kézbe fogtam (két kézbe, mert 642 oldal és igen nehéz), de nagyon kellemes meglepetés volt. Milyen lehet egy évszázadokon keresztül tartó krimi és nyomozás két család összefonódó életéről és egy kincsvadászatról, melyet 16 szerző írt? Jó és izgalmas. A történet minden időszakot jól és hitelesen mutat be és egységes marad a stílus és a hangulat, hiába írt minden fejezetet más. Idén megjelent az előzménykötet is (Buda & Pest – ahogy kezdődött), biztos elolvasom majd azt is.

 X generáció

Üdv mindenkinek a szendvicsgenerációban! Mivel foglalkozik minimális szabadidejében egy középkorú, dolgozó, gyereket nevelő és a szüleinek is segítő ember? Hát traumafeldolgozással. Ha nem a sajátjait próbálja megoldani, olvas a többiekéről. Ebben a témában nagyon nagy a felhozatal, idén talán a legnagyobb hatással Babarczy Eszter Apám meghal című írása (vallomása?) volt rám. Olyan kérdéskört dolgoz fel, mely sokakat érint és szinte senki nem mer róla beszélni. Egyre többet tudunk magunkról, testünkről és lelkünkről, de vannak tabuk, melyek a közvélekedés szerint kimondhatatlanok. Pedig itt vannak, fájdalmat okoznak, de az érintettek mégsem akarnak/mernek róla beszélni. Viszont Babarczy Eszter teljes nyíltsággal írt róla. (Bár ő is csak a vonal alatt.) Helyzetében egy olyan haldokló apáról írt, akitől nemcsak azt a szülői odafigyelést nem kapta meg, amire szüksége volt és amire vágyott, hanem egy közismert művészemberről, aki a tehetsége révén mintha felülemelkedhetett volna az általános erkölcsi normákon is.

„Nagyon gazdag a választéka annak, amivel egy szülő fájdalmat tud okozni. És akkor még nem is vizsgáltuk azt, amikor azzal okoz fájdalmat, hogy nem figyel oda.”

Az írónő több szempontból is kiemelkedőt alkotott. Fontos volt az írása őszintesége, a mélysége, a bátorsága. Fontos volt, ahogy az apja iránt érzett haragból el tudod jutni más érzésekig. Példamutató volt ez a szembenézés. Fontos ez az írás (vallomás?), mert hátha segít megszüntetni azt a sok kritikában is megjelenő hozzáállást, miszerint „halottról jót vagy semmit” illetve a „szülőkkel kapcsolatban csak a szépre emlékezünk”. Jó lenne eljutni oda, hogy egyáltalán felismerjük, ha nem jól szeretnek minket és jó lenne hibáztatás nélkül kimondani, ha valaki fájdalmat okozott nekünk. Akkor is, ha az apánk. Akkor is, ha Kossuth-díjas

 Kamaszoknak (inkább lányoknak)

Frida imád rajzolni, az apukájával él együtt, aki Skóciában kapott munkát, így kiköltöznek egy tanévre. Így kezdődik Győri Katalin Nem festek álmokat című regénye. A kamaszlány nagyon szerethető főhős, a helyszín tökéletes és jó olvasni a skót szokásokról, történelemről és persze a Frida körül kialakuló szerelemekről. A családi tragédia lassan tárul fel az olvasók előtt, de érzékenyen jelenik meg a történetben, elgondolkoztat és nem ítélkezik senki felett. Mivel ez a Flow sorozat 1. része, remélem, hamarosan megjelenik a következő rész is.

 Kisebbeknek

Idén már a harmadik Rókazsolt kötet jelent meg! Nincs még egy róka, aki ennyire szeretné a sajtos párizsit, és nincs olyan sem, aki a Margitszigeten lakik a strand alatt. De ennyire jó fej és érzékeny főhőssel is ritkán találkozunk. Rádai Andrea sorozata szerintem az alsósoknak remek ajándék, akár egyéni olvasásra is, de családi programnak is ideális.

1. Rádai Andrea: Rókazsolt a Margitszigeten

2. Rádai Andrea: Rókazsolt és a különleges kedd

3. Rádai Andrea: Rókazsolt és a csőposta

 

További javasolt könyvek az idei olvasmányaim közül:

Berkesi Zsuzsa: Vigyél fánkot Gyurikának!

A könyv nyitó jelenete megtörtént egy távoli ismerőssel is, szinte ugyanígy. Hatalmas sokk lehet, amikor az eddigi életedről kiderül, hogy mennyi elhallgatott titok van benne és rengeteg erőfeszítés kell, hogy ezeket feldolgozd. A Vigyél fánkot Gyurikának című regény második fele erről szól, és ezért is különleges a holokausztot feldolgozó művek között.

A történet egy átlagos családról szól, aki egyszer csak ott találja magát az elképzelhetetlenben. A nagyobbik gyerek, Judit szemszögéből látjuk az eseményeket, de eredeti a hangnem, pont azokat a dolgokat emeli ki, amiket ez a korosztály észrevesz és semmi olyan nincs benne, ami művivé tenné. Sok a hétköznapi esemény, miket ettek, hogyan bántak velük a szomszédok, és éppen ezért érint meg. A szereplőket ítélkezés nélkül mutatja be, volt aljas házmester is, aki alig várta, hogy megszabaduljon a zsidó lakóktól és volt olyan emberséges is, aki mindenben segített nekik. A könyv második felében az egyik leszármazott traumafeldolgozását követhetjük, és hitelesen és őszintén írja le az egész folyamatot, mellyel szembe tud nézni a családját ért tragédiával. Ebben a részben az a szinte mániákus koncentráció fogott meg, amellyel az elveszett rokont keresi és megpróbálja kideríteni, hogy mi történhetett. Ezt a valahonnan nagyon mélyről jövő sürgető akaratot magam is átéltem egy családi titok kapcsán, és tényleg így működik, hogy addig nem nyugszol, amíg meg nem találod a választ a kérdésekre. Amely kérdések eredetileg nem is a tieid voltak.

Sokszor felkavaró, de fontos és szép olvasmány, mindenkinek ajánlom. Még akkor is, ha a történelemkönyvből ismert tények olyan történetté válnak, amely azonnal hatnak rád, belemásznak a lelked mélyébe és azt érzed, hogy fáj, egyfolytában fáj. Viszont a szembenézéssel és a titkok kiderítésével van megoldás, van feloldás is.

Keömley-Horváth Boglárka: Naspolya, elipszilonnal

Mint egy arcról leolvadó mosoly. Pedig egyébként minden rendben, csak azért mégsem lehet örülni semminek. Ilyen érzés volt Keömley-Horváth Boglárka Naspolya elipszilonnal című regényét olvasni – idősebbek biztos azt mondják, hogy ezek a fiatalok jó dolgukban nem tudják, hogy mit csináljanak. A saját korosztálya csak megvonja a vállát, hogy „first world problem”. De az állandó elégedetlenség, az útkeresés a felnőttek világában sok huszon-harmincas férfit és nőt érint és ezt nagyon jól tükrözi vissza a történet. A főhős bizonytalansága minden döntésénél megjelenik, sőt igazából a döntésképtelensége a rá leginkább jellemző tulajdonsága. A megfelelési kényszer akár a család felé, a katolikus vallás felé, a multis munkahely és az anyukás csoportok felé folyamatosan jelen van, de közben küzd is ellene. A mindennapi helyzeteket sokszor humorral kezeli, de ez nem a könyv reklámjában idézet Bridget Jones-i harsánysággal jelenik meg, hanem egy sajátos, keserédes hozzáállással. Üditően friss hang a kortárs magyar irodalomban, szerettem olvasni.

 Czakó Zsófia: Távoli rokonok

Három generációnyi sérült nő. Volt, akit nem szerettek, volt, akit túlszerettek, volt, akit nem úgy szerettek, ahogy jó lett volna neki. Mindegyiken nyomott hagyott, hogy nem szerette saját magát, mert megpróbáltak a külvilág elvárásai szerint élni, de ez persze szöges ellentétben állt azzal, ami nekik lett volna jó. Czakó Zsófia látja a nőket, de nem átlát rajtuk, hanem érzékeli, honnan jön az önbántás, melyek azok a nemzedékről nemzedékre átadott fájdalmak, melyek tovább rombolják az egyéni életét. Czakó Zsófia akkor is szereti ezeket a nőket, amikor ők nem szeretik saját maguk. Olyan finoman mutatja be, hogy ki mit élt át és ez mit okozott. Nem ítélkezik és nem minősít. Sokszor megjelennek a transzgenerációs traumák a közbeszédben, de ha valaki meg akarja érteni, miről is van szó, elég elolvasni ezt az egy regényt. Szívfájdító a nagymama félárvasága és ma már egyértelmű, hogy miért és hogyan lett parentifikált gyerek. Az anya a szendvics-generáció tökéletes megtestesítője, egyszerre próbálja szorosan magához kötni a lányát és élni az ő életét és kiszolgálni a demenciával küzdő édesanyját. A fiatal lány pedig megpróbál kitörni egy rákényszerített életformából. Mindhármuknak gondja van a testiséggel, a kapcsolatokkal, az evéssel. Végül is csak azokkal a dolgokkal, melyek az élethez kellenek. Bármennyire is szívfacsaró ez az egész történet, azért felvillan a végén a remény. Ez nem csak Margitnak, Jankának és Zsuzsikának fontos, hanem nekünk is.

 Száraz Miklós György: Tibeti szél

Vadregény – írja az alcím, pedig a természeti képeken kívül nincs benne vadság. Sokkal inkább a vágyakozás regénye ez, az elvágyódásé, a kíváncsiságé, az álmoké, a nemzedékekről nemzedékekre átadott tudásé, amit a könyvek mellett a génjeinkben is hordozunk. Elindul egy vándor Erdélyből Ázsia ismeretlen belső részei felé és a külvilág mellett saját magát is felfedezi.

„Azt hittem, soha nem engedem sodortatni magam. Célom volt. Ha egyszer kitűztem, semmi el nem téríthetett, meg nem ingathatott. Szabad választásaimmal magam vertem béklyóba magam.”

A vándor, akit Manszúr bégnek hívnak (bár sehol nincs leírva, de Körösi Csoma Sándor alakját mintázta meg az író), különös, titokzatos alak. De elkötelezetten megy a célja után, viszont engedi, hogy hasson rá a számunkra különleges keleti életvitel, szemlélet és nézőpont. Lehet, hogy a kultúrák különböznek, de az értékek nem. A regény olvasása közben egyszerre élveztem a szöveg líraiságát és a gondolatok bölcsességét. A varázslat több síkon is működött: Dönkar meséje, a különböző csodák (a vemhes öszvér, a kisfiú álmában szereplő delfin, Dzsampal Gyaco álma) elkalauzolt Tibetbe, ahol mindent beborít a jakvaj illata (vagy talán szaga). Mégis otthonos volt ez a világ, a szelídségével és az egyszerre ismeretlen és ismerős történeteivel.

„Nincs biztos tudás. Bizonytalan a múlt és a jövő is. Semmi sem bizonyos, csak a most. Gyakran megtörténik, hogy igaznak bizonyul a hihetetlen, és hamisnak, ami nyilvánvaló.”

1956

 Szeretem a történelmi regényeket, a tényeken kívül segít megismerni az adott korszakot, az embereket, szokásokat, nézeteket.

Az 1956-os forradalom nem volt olyan régen, a környezetünkben sokan élnek, akik ott voltak, látták, emlékeznek rá. Két regényt olvastam erről a témáról, mindkettő teljesen más, más korosztálynak szól, de pont ezért volt jó – ajánlom őket az ünnep után is.

Kiss Judit Ágnes Kórház az osztályteremben című regénye a Pagony Abszolút töri sorozatában jelent meg, ez már eleve jelzi az értékeit. Sok szempontból kiemelkedő regény, de szerintem az a legnagyobb erénye, hogy közel tudja hozni a tizenéveseknek az ötvenes évek világát. Az időutazó társaság teljesen máshogy éli meg a forradalom napjait, amikor benne vannak, mint amikor tanulnak róla (ez utóbbi eleve nagyon hiányos ismeretanyag). De még olyanokban is megmutatja az akkori és a mai világ közötti különbséget, hogy az egyik lány véletlenül azt mondja, hogy az angol a kedvenc tantárgya, vagy milyen összetett volt akkoriban a vallással kapcsolatos viszony.

Lóri a dédapjával akar találkozni, ezért mennek vissza egy titkos alagúton az időben. Annyit tud róla, hogy a Corvin köziekkel harcolt, aztán elmenekült külföldre. Disszidált. Csak pár fénykép maradt róla, meg néhány családi történet.

„A faterom börtönben van – folytatta a férfi. – Ennek a rendszernek ő ellenség. Rajta keresztül mi is. A tizenhárom éves öcsém meg én. Nem tanulhattam tovább. Az öcsém se mehet majd egyetemre. Az anyám a diplomájával egy gyárban dolgozik szalag mellett, két műszakban. Akit én feleségül veszek, az is ellenség lesz. A gyerekem is. Én ebben a rendszerben nem házasodhatok. Mikor teszek jobbat a lányomnak? Ha dolgozom fillérekért ebben a nyomorban, vagy ha az életem árán is jobb világba nőhet bele?”

Az írónő nagyon jól mutatja be a korabeli világot, leginkább azokra a különbségekre fókuszál, amik megérinti a négy kamasz időutazót. Hanna például nem tudja elképzelni, hogy ne utazzon át a határon meglátogatni egy rokonát. De nem hallottak a tanácsról, hogy kiutalják a túl nagy lakások egy részét társbérlőknek, és azt sem tudják, kik voltak az ávósok.

„Itt tizenegy éve még háború volt – számolgatta Hanna magában. – Ők még emlékeznek rá, főleg az idősebbek. Én biztos nem tudnám, mint kell ilyen helyzetben csinálnom.”

A történelmi események mellett a kamaszoknak a szereplők közötti viszonyok és a fiatalok otthoni helyzete is érdekes lehet. Rékának Lóri tetszik, de elviseli Sanyit, aki fülig szerelmes a lányba. Sanyi titkolja, hogy milyen beteg volt, de azt tudják róla, hogy zongorázik és hogy az anyukájával él. Hanna kicsit kívülálló, mivel nincs okostelefonja, de van négy testvére.

A regényben megjelenik sok ismert történet és szereplő (például Mansfeld Péter) de a kitaláltak között is sokan szerethetőek, élükön Karcsi papával. 

A másik könyv Moldova Györgytől volt a Magányos pavilon. Moldova György a társadalmi folyamatokkal kapcsolatos érzékenysége itt is megjelenik, de a szokott szatirikus hangnem sokkal visszafogottabb (talán egyedül Englisch főorvos képviseli ezt a stílust, lehet, hogy ezért, de ő volt a kedvenc szereplőm). Két szempontból örültem, hogy elolvastam az évek óta a polcomon álló könyvet: az egyik, hogy ez a szerző egyik legendák övezte írása és kíváncsi voltam, miért. A másik ok, hogy sokkal közelebb hozta ezt az időszakot – eddig is ki tudtam számolni, hogy ez a forradalom 11 évvel a II. világháború befejezése után zajlott, de valahogy most nemcsak megértettem, hanem éreztem is, hogy mennyire közel voltak és hogy mi minden történt ebben az évtizedben, ami miatt fellázadtak.

A könyvben a forradalom szinte csak mellékszál, a történelmi események csak villanásszerűen jelennek meg. Olyan, mintha egy szerelmi történet lenne, melynek az indikátora a felkelés. A nővér és a volt elitélt kapcsolata mintha eleve kudarcra lenne ítélve, de lehet, hogy pont ezért lesz ennyire fontos nekik. Moldova megélte ezt az időszakot, nemcsak az események voltak pont úgy, hanem a korszellemet is meg tudta jeleníteni. Ami leginkább megfogott, hogy az emberi erények és gyarlóságok bemutatása mellett azt is jól érzékeltette, hogy ki miért viselkedett önfeláldozó vagy éppen alávaló módon.

Attól tartok, ma sem lenne ez másképp.

"Az élet valójában apró drámák sorozata"

 Más szemében a szálkát is látja, sajátjában a gerendát se – tartja a bibliai mondás és ez gyakran eszembe jutott Agatha Christie által, de álnéven írt romantikus kategóriába sorolt regényének olvasásakor. Bevallom eddig fogalmam sem volt arról, hogy Mary Westmacott szerzői néven írt hat regényt a krimi királynője. A Távol telt tőled tavaszom nem krimi, de az az igazság, hogy mégis egy nyomozásról szól – a főszereplő lelkében és gondolataiban keressük egy eddig szembenézések nélkül töltött élet valós eseményeit. Lenyűgözőnek tartottam, mind a témaválasztása, mind a stílusa miatt.

„Három nap alatt írtam meg azt a könyvet... Egyhuzamban... Nem hiszem, hogy valaha is voltam ennyire fáradt... Nem akartam egyetlen szót sem megváltoztatni, és bár természetesen magam sem tudom, hogy valójában milyen, úgy írtam meg, ahogyan meg akartam írni, és ez a legnagyobb öröm, amit egy író érezhet.” Agatha Christie honlapján találtam ezt az idézetet, ezt nyilatkozta erről a regényéről. Egyértelműen érezhető volt ez a lelkesedés és kiforrottság akkor is, mikor olvastam, megértettem, miért volt ez az írónő véleménye.

A lánya, Rosalind Hicks a művet „keserédes szerelmi történeteknek” írja le, szerintem inkább a keserű, mint az édes jellemző a Távol telt…-re. Egy háromgyerekes, jómódú családanya meglátogatja betegségből lábadozó lányát Bagdadban, de hazafelé nem tud felszállni arra a vonatra, mely hazavitte volna, így a török határ mellett reked a semmi szélén egy szegényes fogadóban és egy héten keresztül várja a következő járatot. A fogadóson és a szakácson kívül nincs más ember körülötte, a nála levő könyveket hamar kiolvassa, kézimunkát nem vitt, így kényszerűségből az életén kezd gondolkozni és szembenéz olyan eseményekkel, melyeket addig a hétköznapok rutinjában messze elkerül.

Saját magát és az életét is tökéletesnek tartja, meghökkentik volt iskolatársának – akivel előtte véletlenül futott össze - kritikus és kicsit lenéző megjegyzései. Aztán a homokdűnék között sétálva egyre nehezebb helyzetbe kerül: szembe kell néznie saját magával, eddigi élethazugságaival.

„Hol az igazság? Ott?

Vagy itt?”

Nehéz ez a folyamat. Főleg, hogy évtizedes alapvetéseket kérdőjelez meg saját magában. Azért is nehéz, mert egyedül van és nincs hozzá segítsége, aki irányítaná az önismeret rögös útján. Egy ilyen folyamat még pszichológusi segítséggel is nagyon megerőltető, de egyedül rájönni, különösen drámai lehet.

„…ő Joan pedig csak egy vidéki ügyvéd jelentéktelen, középosztálybeli felesége”

Aki eddig nagyon határozottan tudta, hogy kinek mi a legjobb, mire van szüksége és a legnagyobb jóindulatával és segíteni akarásával oda sem figyelt szeretteire, azok valós szükségleteire. Így költözött el a világ távoli tájaira mindhárom gyereke és így foglalkozott titokban a számára kedves gazdálkodással az ügyvédi életbe általa belekényszerített férje.

Nagyon finom eszközökkel, folyamatosan mutatja be Christie a család életét, sehol egy gyilkos, nem folyik a vér, de mégis drámai a hangulat.

„Az ember olykor ideges lesz, sőt agyrémek prédája.”

Amikor megérkezik a vonat, kimenekül a kényszerű helyzetéből a nő, de a regény feszültsége mégsem csökken. A visszaúton az útitársa, majd pedig a legvégén a férje is újabb megvilágításba helyezi Joant, eddigi életét és döntéseit, majd pedig következik egy igazi, parádés Agatha Christie-féle lezárás. Jó volt megismerkedni egy legendás szerző új oldalával, igazi meglepetés volt, hogy a krimin kívül a lélektanhoz is ért.

Az antinagymama tizenegy rémmeséje

 A rendszerváltás zűrzavaros időszakában Győző, aki a tanács alkalmazásában hordja az időseknek az ebédet, elrabolja a Kamillát, hogy legyen a nagymamája és meséljen neki. Kamilla gyorsan alkalmazkodik a helyzethez, mint ahogy élete kilencven esztendeje alatt szinte mindenhez, de a kis padlásszoba, ahol onnan kezdve rabként tengeti napjait, nem várt események helyszíne lesz. Mártonffy András 11 éjszaka című regényében semmi sem szokványos.

Kezdjük a főszereplőkkel: Győzőt születésekor problémás gyereknek gondolták, a szülei lemondtak róla, így a nagymamája vette magához. A fizikai ereje sokkal jelentősebb volt, mint a szellemi képességei, de így is megtalálta a helyét a világban – amikor már nem bírta a komoly fizikai munkát, ebédkihordó lett az önkormányzatnál. (Vagy még a tanácsnál?) Itt találkozott Kamillával, akinél minden nap a szükségesnél egy kicsit hosszabban időzött, mert élvezte a számára nosztalgikus hangulatot (és helyszínt, az illatokat), melyet a kedvesnek látszó idős hölgynél talált. Kamilla a századfordulón született, nagyon fiatalon ment férjhez a nála sokkal idősebb férjéhez, de a házasságuk hamar rémálommá vált, mivel férje mai kifejezéssel élve poszttraumás stresszel küzdött az első világháborúban szerzett traumáitól. Kamilla életének az egyik legfontosabb eseménye Brenner Józseffel, vagyis Csáth Gázával való megismerkedése volt, több szempontból is meghatározóvá vált rövidke kapcsolatuk.

Kamilla és Győző is szeretethiányos és traumatizált, de ez nem meglepő a XX. század eseményeinek tükrében. Bár Győző az „emberrabló”, mégis Kamilla irányítja a kettejük közötti furcsa dinamikát. A kikövetelt mesék pedig elképesztőek – némelyik csak nyomasztó, de van amelyik horrorisztikus, mások pedig hideglelősen egyediek.

„A valóság az valóság, mesélni pedig kitalált történetet kell. A kettőt nem jó összekeverni.”

Az idézetnek ellentmond és lehet, hogy belemagyarázás részemről, de mintha az idős hölgy életeseményei ihlették volna a szürreális meséket. Na és a narrátor – az ő alakja külön dicséretet érdemel, bár még inkább nem adnám át neki személyesen, valamikor úgy is elkerülhetetlen lesz a találkozásunk. 😊

A fantáziadús történet mellett két okból is jó volt olvasni Mártonffy regényét. Az egyik az időskorral kapcsolatos gondolatok: finoman, de őszintén fogalmazott meg igazságokat, de elkerülte, hogy falvédőre hímzett közhelyek legyenek belőlük.

„A nagyon hosszú idő nagyon megváltoztatja a dolgokat. Olyan módon, amit a fiatalok egyáltalán nem értenek meg. Ahhoz, hogy felfogjuk az öregséget, öregnek kell lennünk. Furcsa érzés az ilyesmi.”

A másik, hogy nagyon szép, választékos nyelvezettel írta meg a szöveget. Az egyik kedvenc, a családunkban gyakran használt szóval is többször találkoztam - pedig a hepciáskodás nem túl gyakori kifejezés. A fiacskám néha sok volt, de megvolt a helye a szövegben.

„Hogyhogy milyen lesz? Hát mi lesz a fénnyel, amikor lekapcsolod a lámpát? Nem lesz semmi. Vége van, és kész.”

Ennek ellentmondanék, mert szerintem ez tipikusan az a regény, aminek hiába van vége, még jó ideig motoszkál bennünk egy-egy erősebb jelenete.