1956

 Szeretem a történelmi regényeket, a tényeken kívül segít megismerni az adott korszakot, az embereket, szokásokat, nézeteket.

Az 1956-os forradalom nem volt olyan régen, a környezetünkben sokan élnek, akik ott voltak, látták, emlékeznek rá. Két regényt olvastam erről a témáról, mindkettő teljesen más, más korosztálynak szól, de pont ezért volt jó – ajánlom őket az ünnep után is.

Kiss Judit Ágnes Kórház az osztályteremben című regénye a Pagony Abszolút töri sorozatában jelent meg, ez már eleve jelzi az értékeit. Sok szempontból kiemelkedő regény, de szerintem az a legnagyobb erénye, hogy közel tudja hozni a tizenéveseknek az ötvenes évek világát. Az időutazó társaság teljesen máshogy éli meg a forradalom napjait, amikor benne vannak, mint amikor tanulnak róla (ez utóbbi eleve nagyon hiányos ismeretanyag). De még olyanokban is megmutatja az akkori és a mai világ közötti különbséget, hogy az egyik lány véletlenül azt mondja, hogy az angol a kedvenc tantárgya, vagy milyen összetett volt akkoriban a vallással kapcsolatos viszony.

Lóri a dédapjával akar találkozni, ezért mennek vissza egy titkos alagúton az időben. Annyit tud róla, hogy a Corvin köziekkel harcolt, aztán elmenekült külföldre. Disszidált. Csak pár fénykép maradt róla, meg néhány családi történet.

„A faterom börtönben van – folytatta a férfi. – Ennek a rendszernek ő ellenség. Rajta keresztül mi is. A tizenhárom éves öcsém meg én. Nem tanulhattam tovább. Az öcsém se mehet majd egyetemre. Az anyám a diplomájával egy gyárban dolgozik szalag mellett, két műszakban. Akit én feleségül veszek, az is ellenség lesz. A gyerekem is. Én ebben a rendszerben nem házasodhatok. Mikor teszek jobbat a lányomnak? Ha dolgozom fillérekért ebben a nyomorban, vagy ha az életem árán is jobb világba nőhet bele?”

Az írónő nagyon jól mutatja be a korabeli világot, leginkább azokra a különbségekre fókuszál, amik megérinti a négy kamasz időutazót. Hanna például nem tudja elképzelni, hogy ne utazzon át a határon meglátogatni egy rokonát. De nem hallottak a tanácsról, hogy kiutalják a túl nagy lakások egy részét társbérlőknek, és azt sem tudják, kik voltak az ávósok.

„Itt tizenegy éve még háború volt – számolgatta Hanna magában. – Ők még emlékeznek rá, főleg az idősebbek. Én biztos nem tudnám, mint kell ilyen helyzetben csinálnom.”

A történelmi események mellett a kamaszoknak a szereplők közötti viszonyok és a fiatalok otthoni helyzete is érdekes lehet. Rékának Lóri tetszik, de elviseli Sanyit, aki fülig szerelmes a lányba. Sanyi titkolja, hogy milyen beteg volt, de azt tudják róla, hogy zongorázik és hogy az anyukájával él. Hanna kicsit kívülálló, mivel nincs okostelefonja, de van négy testvére.

A regényben megjelenik sok ismert történet és szereplő (például Mansfeld Péter) de a kitaláltak között is sokan szerethetőek, élükön Karcsi papával. 

A másik könyv Moldova Györgytől volt a Magányos pavilon. Moldova György a társadalmi folyamatokkal kapcsolatos érzékenysége itt is megjelenik, de a szokott szatirikus hangnem sokkal visszafogottabb (talán egyedül Englisch főorvos képviseli ezt a stílust, lehet, hogy ezért, de ő volt a kedvenc szereplőm). Két szempontból örültem, hogy elolvastam az évek óta a polcomon álló könyvet: az egyik, hogy ez a szerző egyik legendák övezte írása és kíváncsi voltam, miért. A másik ok, hogy sokkal közelebb hozta ezt az időszakot – eddig is ki tudtam számolni, hogy ez a forradalom 11 évvel a II. világháború befejezése után zajlott, de valahogy most nemcsak megértettem, hanem éreztem is, hogy mennyire közel voltak és hogy mi minden történt ebben az évtizedben, ami miatt fellázadtak.

A könyvben a forradalom szinte csak mellékszál, a történelmi események csak villanásszerűen jelennek meg. Olyan, mintha egy szerelmi történet lenne, melynek az indikátora a felkelés. A nővér és a volt elitélt kapcsolata mintha eleve kudarcra lenne ítélve, de lehet, hogy pont ezért lesz ennyire fontos nekik. Moldova megélte ezt az időszakot, nemcsak az események voltak pont úgy, hanem a korszellemet is meg tudta jeleníteni. Ami leginkább megfogott, hogy az emberi erények és gyarlóságok bemutatása mellett azt is jól érzékeltette, hogy ki miért viselkedett önfeláldozó vagy éppen alávaló módon.

Attól tartok, ma sem lenne ez másképp.

"Az élet valójában apró drámák sorozata"

 Más szemében a szálkát is látja, sajátjában a gerendát se – tartja a bibliai mondás és ez gyakran eszembe jutott Agatha Christie által, de álnéven írt romantikus kategóriába sorolt regényének olvasásakor. Bevallom eddig fogalmam sem volt arról, hogy Mary Westmacott szerzői néven írt hat regényt a krimi királynője. A Távol telt tőled tavaszom nem krimi, de az az igazság, hogy mégis egy nyomozásról szól – a főszereplő lelkében és gondolataiban keressük egy eddig szembenézések nélkül töltött élet valós eseményeit. Lenyűgözőnek tartottam, mind a témaválasztása, mind a stílusa miatt.

„Három nap alatt írtam meg azt a könyvet... Egyhuzamban... Nem hiszem, hogy valaha is voltam ennyire fáradt... Nem akartam egyetlen szót sem megváltoztatni, és bár természetesen magam sem tudom, hogy valójában milyen, úgy írtam meg, ahogyan meg akartam írni, és ez a legnagyobb öröm, amit egy író érezhet.” Agatha Christie honlapján találtam ezt az idézetet, ezt nyilatkozta erről a regényéről. Egyértelműen érezhető volt ez a lelkesedés és kiforrottság akkor is, mikor olvastam, megértettem, miért volt ez az írónő véleménye.

A lánya, Rosalind Hicks a művet „keserédes szerelmi történeteknek” írja le, szerintem inkább a keserű, mint az édes jellemző a Távol telt…-re. Egy háromgyerekes, jómódú családanya meglátogatja betegségből lábadozó lányát Bagdadban, de hazafelé nem tud felszállni arra a vonatra, mely hazavitte volna, így a török határ mellett reked a semmi szélén egy szegényes fogadóban és egy héten keresztül várja a következő járatot. A fogadóson és a szakácson kívül nincs más ember körülötte, a nála levő könyveket hamar kiolvassa, kézimunkát nem vitt, így kényszerűségből az életén kezd gondolkozni és szembenéz olyan eseményekkel, melyeket addig a hétköznapok rutinjában messze elkerül.

Saját magát és az életét is tökéletesnek tartja, meghökkentik volt iskolatársának – akivel előtte véletlenül futott össze - kritikus és kicsit lenéző megjegyzései. Aztán a homokdűnék között sétálva egyre nehezebb helyzetbe kerül: szembe kell néznie saját magával, eddigi élethazugságaival.

„Hol az igazság? Ott?

Vagy itt?”

Nehéz ez a folyamat. Főleg, hogy évtizedes alapvetéseket kérdőjelez meg saját magában. Azért is nehéz, mert egyedül van és nincs hozzá segítsége, aki irányítaná az önismeret rögös útján. Egy ilyen folyamat még pszichológusi segítséggel is nagyon megerőltető, de egyedül rájönni, különösen drámai lehet.

„…ő Joan pedig csak egy vidéki ügyvéd jelentéktelen, középosztálybeli felesége”

Aki eddig nagyon határozottan tudta, hogy kinek mi a legjobb, mire van szüksége és a legnagyobb jóindulatával és segíteni akarásával oda sem figyelt szeretteire, azok valós szükségleteire. Így költözött el a világ távoli tájaira mindhárom gyereke és így foglalkozott titokban a számára kedves gazdálkodással az ügyvédi életbe általa belekényszerített férje.

Nagyon finom eszközökkel, folyamatosan mutatja be Christie a család életét, sehol egy gyilkos, nem folyik a vér, de mégis drámai a hangulat.

„Az ember olykor ideges lesz, sőt agyrémek prédája.”

Amikor megérkezik a vonat, kimenekül a kényszerű helyzetéből a nő, de a regény feszültsége mégsem csökken. A visszaúton az útitársa, majd pedig a legvégén a férje is újabb megvilágításba helyezi Joant, eddigi életét és döntéseit, majd pedig következik egy igazi, parádés Agatha Christie-féle lezárás. Jó volt megismerkedni egy legendás szerző új oldalával, igazi meglepetés volt, hogy a krimin kívül a lélektanhoz is ért.

Az antinagymama tizenegy rémmeséje

 A rendszerváltás zűrzavaros időszakában Győző, aki a tanács alkalmazásában hordja az időseknek az ebédet, elrabolja a Kamillát, hogy legyen a nagymamája és meséljen neki. Kamilla gyorsan alkalmazkodik a helyzethez, mint ahogy élete kilencven esztendeje alatt szinte mindenhez, de a kis padlásszoba, ahol onnan kezdve rabként tengeti napjait, nem várt események helyszíne lesz. Mártonffy András 11 éjszaka című regényében semmi sem szokványos.

Kezdjük a főszereplőkkel: Győzőt születésekor problémás gyereknek gondolták, a szülei lemondtak róla, így a nagymamája vette magához. A fizikai ereje sokkal jelentősebb volt, mint a szellemi képességei, de így is megtalálta a helyét a világban – amikor már nem bírta a komoly fizikai munkát, ebédkihordó lett az önkormányzatnál. (Vagy még a tanácsnál?) Itt találkozott Kamillával, akinél minden nap a szükségesnél egy kicsit hosszabban időzött, mert élvezte a számára nosztalgikus hangulatot (és helyszínt, az illatokat), melyet a kedvesnek látszó idős hölgynél talált. Kamilla a századfordulón született, nagyon fiatalon ment férjhez a nála sokkal idősebb férjéhez, de a házasságuk hamar rémálommá vált, mivel férje mai kifejezéssel élve poszttraumás stresszel küzdött az első világháborúban szerzett traumáitól. Kamilla életének az egyik legfontosabb eseménye Brenner Józseffel, vagyis Csáth Gázával való megismerkedése volt, több szempontból is meghatározóvá vált rövidke kapcsolatuk.

Kamilla és Győző is szeretethiányos és traumatizált, de ez nem meglepő a XX. század eseményeinek tükrében. Bár Győző az „emberrabló”, mégis Kamilla irányítja a kettejük közötti furcsa dinamikát. A kikövetelt mesék pedig elképesztőek – némelyik csak nyomasztó, de van amelyik horrorisztikus, mások pedig hideglelősen egyediek.

„A valóság az valóság, mesélni pedig kitalált történetet kell. A kettőt nem jó összekeverni.”

Az idézetnek ellentmond és lehet, hogy belemagyarázás részemről, de mintha az idős hölgy életeseményei ihlették volna a szürreális meséket. Na és a narrátor – az ő alakja külön dicséretet érdemel, bár még inkább nem adnám át neki személyesen, valamikor úgy is elkerülhetetlen lesz a találkozásunk. 😊

A fantáziadús történet mellett két okból is jó volt olvasni Mártonffy regényét. Az egyik az időskorral kapcsolatos gondolatok: finoman, de őszintén fogalmazott meg igazságokat, de elkerülte, hogy falvédőre hímzett közhelyek legyenek belőlük.

„A nagyon hosszú idő nagyon megváltoztatja a dolgokat. Olyan módon, amit a fiatalok egyáltalán nem értenek meg. Ahhoz, hogy felfogjuk az öregséget, öregnek kell lennünk. Furcsa érzés az ilyesmi.”

A másik, hogy nagyon szép, választékos nyelvezettel írta meg a szöveget. Az egyik kedvenc, a családunkban gyakran használt szóval is többször találkoztam - pedig a hepciáskodás nem túl gyakori kifejezés. A fiacskám néha sok volt, de megvolt a helye a szövegben.

„Hogyhogy milyen lesz? Hát mi lesz a fénnyel, amikor lekapcsolod a lámpát? Nem lesz semmi. Vége van, és kész.”

Ennek ellentmondanék, mert szerintem ez tipikusan az a regény, aminek hiába van vége, még jó ideig motoszkál bennünk egy-egy erősebb jelenete.