János vitéz verset ír

Milyen érzés lehet felnőttként találkozni gyermekkori önmagunkkal? Bognár Péter A fényes rend című verseskötete ezt az élményt mutatja meg nekünk: a költő a gyermekkorában versekkel teleírt füzetét találta meg és egy minimális szerkesztéssel (és az erotikus jellegű rajzok törlésével) adta közre. A versek hangulata, szövegei, a gondolatmenetek valóban egy általános iskolás fiatal gyerek tollából is származhatnának, de a művek formája és a versek által sugárzott bölcsesség, inkább egy felnőtt keze munkáját dicsérik. Petőfi munkái (főleg a János vitéz), és az ezért való rajongás keretezi a verseket. Hősnek lenni minden áron – hogy felfigyeljen ránk a szerelmünk, hogy ne szidjanak a tanárok, hogy a felsősök ne bántsanak a mosdóban és kibírjuk, ha a büntetésből kapott intő miatt csirkének kell öltöznünk a farsangon. A problémák gyerekesnek tűnhetnek, de ugyanazok az érzések vezérlik a versek mögé bújt fiatalt, mint egy felnőttet: szeretni és szeretve lenni, kitűnni az átlagból és megfelelni az elvárásoknak.

„Petőfi a költeményeiben

szépen leírta, hogy akkor milyen

nehézségek voltak az életben,

erről az anyukámat kérdeztem.

Ő azt mondta, hogy a költő dolga

megírni egy verset arról, hogy ma,

vagyis amikor a verset írja

-hát mi másért van tolla, papírja?! -,

hogy milyen nehézségek vannak,

neki magának, nemzetnek, annak

a közösségnek, amelyikben él,

Petőfi is így, ilyenkor, ezér.”

A Magvető Kiadó Időmérték sorozatában ismét egy fiatal, de hangsúlyos szerző verseit sikerült kiadni.

(Bognár Péter: A fényes rend; Magvető, 2017; 1990 Ft)

Százhúsz óra

Mennyi idő öt nap? Búcsút tudunk venni egy nyolcévestől, akinek az elmúlt egy évben nevelőszülei voltunk? Képesek vagyunk lezárni 42 évnyi életet, mert kezdi átvenni rajtunk az uralmat a gyógyíthatatlan Huntington-kor? Elég lehet ennyi idő – meg lehet valósítani mindent, amik felkerültek a virtuális vagy valós listákra?

Scott középiskolai tanár, Mara pedig sztárügyvéd. Személyesen nem találkoztak, hanem egy, örökbefogadott gyerekekkel kapcsolatos fórumon keresztül „ismerkedtek” meg és váltak barátokká. Mindkettejük életében ugyanakkor zajlik egy fordulópont – Scottnak vissza kell adnia az elmúlt egy évben általuk nevelt kisfiút annak vér szerinti anyjának, akinek letelt a börtönbüntetése. Mara pedig a közelgő születésnapján öngyilkosságot tervez, hogy ne okozzon terhet a szellemi és fizikai leépülése miatt a családjának. Hogyan lehet feldolgozni ekkora veszteségeket? Mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy szembe nézzünk a legnagyobb félelmeinkkel? Váltakozva olvashatjuk a két főszereplő szemszögéből megírt sorsokat, és részeseivé válunk ezeknek az életeknek. Mara folyamatosan őrlődik, hogyan hagyja el örökbefogadott kislányát, a mindig mellette álló szüleit, a világ legtökéletesebb férjét, Tomot és barátnőit? Önzőség ragaszkodni hozzájuk, vagy jót tesz velük, ha megszabadítja őket egy magatehetetlen, az értelem és az emlékezet szikrájával sem rendelkező test ellátásának nyűgjétől? Nagyon nehéz kérdések ezek, melyre Julie Lawson Timmer, a kanadai írónő nem ad konkrét választ első, 2014-ben megjelent, Öt nap című regényében. Scott küzdjön azért, hogy maguknál tartsa Kishavert? Mert ahogy a fórumtársai is írják, a gyereknek a vér szerinti szüleinél van a helye, még akkor is, ha messze nem tökéletes a környezet. Ráadásul felesége sem szeretné, mert várandós saját gyerekükkel, és neki a családot a vér szerinti gyermek jelenti, nem pedig egy kissé problémás nagyobb fiú. Aztán váratlan események miatt felborul minden terv, és kezdődik az újratervezés. A regény fülszövege szerint „bölcs, vidám, szívfacsaró, elgondolkoztató regényként” aposztrofálja a könyvet, ezek közül egyedül a vidám jelzővel nem tudok egyet érteni. Az érzelmek széles skáláját mozgatja meg bennünk, de cseppet sem vidám. Gyönyörű történet a szeretetről.

Julie Lawson Timmer: Öt nap, Európa Könyvkiadó, 2015; 3490 Ft