Más szemében a szálkát is látja, sajátjában a gerendát se – tartja a bibliai mondás és ez gyakran eszembe jutott Agatha Christie által, de álnéven írt romantikus kategóriába sorolt regényének olvasásakor. Bevallom eddig fogalmam sem volt arról, hogy Mary Westmacott szerzői néven írt hat regényt a krimi királynője. A Távol telt tőled tavaszom nem krimi, de az az igazság, hogy mégis egy nyomozásról szól – a főszereplő lelkében és gondolataiban keressük egy eddig szembenézések nélkül töltött élet valós eseményeit. Lenyűgözőnek tartottam, mind a témaválasztása, mind a stílusa miatt.
„Három nap alatt írtam meg azt a könyvet... Egyhuzamban... Nem hiszem, hogy valaha is voltam ennyire fáradt... Nem akartam egyetlen szót sem megváltoztatni, és bár természetesen magam sem tudom, hogy valójában milyen, úgy írtam meg, ahogyan meg akartam írni, és ez a legnagyobb öröm, amit egy író érezhet.” Agatha Christie honlapján találtam ezt az idézetet, ezt nyilatkozta erről a regényéről. Egyértelműen érezhető volt ez a lelkesedés és kiforrottság akkor is, mikor olvastam, megértettem, miért volt ez az írónő véleménye.
A lánya, Rosalind Hicks a művet „keserédes szerelmi
történeteknek” írja le, szerintem inkább a keserű, mint az édes jellemző a
Távol telt…-re. Egy háromgyerekes, jómódú családanya meglátogatja betegségből
lábadozó lányát Bagdadban, de hazafelé nem tud felszállni arra a vonatra, mely
hazavitte volna, így a török határ mellett reked a semmi szélén egy szegényes
fogadóban és egy héten keresztül várja a következő járatot. A fogadóson és a
szakácson kívül nincs más ember körülötte, a nála levő könyveket hamar
kiolvassa, kézimunkát nem vitt, így kényszerűségből az életén kezd gondolkozni
és szembenéz olyan eseményekkel, melyeket addig a hétköznapok rutinjában messze
elkerül.
Saját magát és az életét is tökéletesnek tartja,
meghökkentik volt iskolatársának – akivel előtte véletlenül futott össze -
kritikus és kicsit lenéző megjegyzései. Aztán a homokdűnék között sétálva egyre
nehezebb helyzetbe kerül: szembe kell néznie saját magával, eddigi
élethazugságaival.
„Hol az igazság? Ott?
Vagy itt?”
Nehéz ez a folyamat. Főleg, hogy évtizedes alapvetéseket
kérdőjelez meg saját magában. Azért is nehéz, mert egyedül van és nincs hozzá
segítsége, aki irányítaná az önismeret rögös útján. Egy ilyen folyamat még
pszichológusi segítséggel is nagyon megerőltető, de egyedül rájönni, különösen
drámai lehet.
„…ő Joan pedig csak egy vidéki ügyvéd jelentéktelen,
középosztálybeli felesége”
Aki eddig nagyon határozottan tudta, hogy kinek mi a
legjobb, mire van szüksége és a legnagyobb jóindulatával és segíteni akarásával
oda sem figyelt szeretteire, azok valós szükségleteire. Így költözött el a
világ távoli tájaira mindhárom gyereke és így foglalkozott titokban a számára
kedves gazdálkodással az ügyvédi életbe általa belekényszerített férje.
Nagyon finom eszközökkel, folyamatosan mutatja be Christie a
család életét, sehol egy gyilkos, nem folyik a vér, de mégis drámai a hangulat.
„Az ember olykor ideges lesz, sőt agyrémek prédája.”
Amikor megérkezik a vonat, kimenekül a kényszerű helyzetéből
a nő, de a regény feszültsége mégsem csökken. A visszaúton az útitársa, majd
pedig a legvégén a férje is újabb megvilágításba helyezi Joant, eddigi életét
és döntéseit, majd pedig következik egy igazi, parádés Agatha Christie-féle lezárás.
Jó volt megismerkedni egy legendás szerző új oldalával, igazi meglepetés volt,
hogy a krimin kívül a lélektanhoz is ért.
